Az euronacionalizmus szakítani kíván a versenyhátrányt okozó jelenlegi konszenzussal.

Az euronacionalizmus nem ígér könnyebb vagy kényelmesebb életet – épp ellenkezőleg, áldozatvállalást és erőfeszítést követel az európai civilizáció megmentése érdekében. Olyan politikai és kulturális programot kínál, amely visszatér az európai civilizáció gyökereihez, helyreállítja a különbségtétel és hierarchia elvét, és elveti a mindenkinek hízelgő, ám üres egalitarizmust, újraéleszti az erények fontosságát és az áldozatvállalás kultúráját, védelmet nyújt a külső fenyegetésekkel szemben  – fektette le egy új irány alapelveit Lánczi András Széchenyi-díjas konzervatív filozófus, politikatudós, Demeter Szilárd filozófus, író, politikai elemző, publicista, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Megadja Gábor szociológus, eszmetörténész közös felhívásában az Indexen.

„Az európai civilizáció történelmének mélypontjához érkezett. Ez a válság azonban nem elsősorban gazdasági vagy politikai természetű, hanem kulturális. Míg a felszínen még mindig a relatív jólét és stabilitás jeleit mutatja kontinensünk, a mélyben már felsejlenek az összeomlás előjelei”

– írják bevezetőjükben az eszmetörténészek.

Az írók leszögezik: „Európa dominanciája a világtörténelemben valójában csak egy rövid epizód. A reneszánszig kontinensünk perifériának számított a fejlett keleti birodalmakhoz képest. Ami egyedivé tette, az nem a gazdagsága volt, hanem az, hogy szabadnak mondhatta magát – szemben a keleti despotizmussal. A szabadság ezen európai eszményét azonban eltemették a divatos (más szóval: modern) valóságtagadó- és ellenes ideológiai áramlatok.”

Szerintük a civilizációnk jelenlegi válsága három területen mutatkozik meg a legélesebben:

„1. A demográfiai összeomlásban, amely többé nem orvosolható pusztán adminisztratív vagy pénzügyi eszközökkel.

Egy civilizáció, amely nem képes biztosítani saját biológiai továbbélését, halálra van ítélve.

Ennek belátása meg kell, hogy előzzön minden egyéb stratégiát vagy megfontolást. Ez a természet olyan törvényszerűsége, ami megkerülhetetlen, nem lehetséges fifikásan más utat találni a túléléshez.

2. A kulturális önfeladásban, amely során nem csak múltunkat tagadtuk meg, de azt a képességünket is elvesztettük, hogy különbséget tegyünk helyes és helytelen, szép és rút között. A »sokszínűség« és »befogadás« jelszavai mögött valójában az európai kultúra felszámolása zajlik.

Nem a pluralitással van probléma, hanem minden különbségtétel eltörlésével.

Nem az »értékek« rehabilitációjára van szükség – ez egy relativista terminus, mindenki tetszés szerint választ magának »értékeket«, mint turkálóban ruhát –, hanem az értékelés helyreállítására.

3. A technológiai függőségben, amely már nem csak gazdasági, hanem civilizációs kérdés. Európa, amely egykor a felfedezés motorjaként más kontinenseket is megváltoztató erővel bírt, mára másodlagos szereplővé vált, amely csak követi és másolja mások fejlesztéseit. Jelenleg Európa sem a technológiai innováció, (a német autógyártás lemészárlása után) sem az ipar, sem a hadi képességek területén nem meghatározó tényező:

az USA és Ázsia is megelőztek bennünket.”

A szerzők úgy vélik, hogy a jelenlegi európai konszenzus szerint a jólét folyamatos növekedése és

 az egyéni vágyak korlátlan kielégítése biztosítja a társadalmi békét.

Ez a konszenzus azonban nem tartható fenn szerintük, mert mindez aláássa a civilizáció alapjait, felszámolja a társadalom természetes önvédelmi mechanizmusait, olyan

kényelmi kultúrát teremt, amelyben senki sem hajlandó áldozatot hozni a közösségért,

a politikai hedonizmus önző, nihilista és hitellenes egyéni életre sarkall, ezért új megközelítést javasolnak: az euronacionalizmus útját.

„Az euronacionalizmus a Klebelsberg Kuno által száz éve megfogalmazott neonacionalizmus korszerű újragondolása. Ahogy Klebelsberg felismerte, hogy a trianoni Magyarország csak akkor maradhat életképes, ha »kultúrfölényre« tesz szert, úgy ma egész Európának szembe kell néznie ugyanezzel a kihívással: vagy képes lesz kulturális-szellemi megújulásra, vagy elveszíti történelmi és jövőformáló szerepét. Klebelsberg programja nem az agresszív nacionalizmusra épült, hanem a műveltség, tudomány és oktatás módszeres fejlesztésére. Az euronacionalizmus ugyanezt a konstrukciós logikát követi:

nem a világ többi részével szembeni konfrontációt, hanem Európa belső kulturális tartalékainak mozgósítását és civilizációs alapjainak megerősítését tűzi ki célul.

Ehhez tágítani kell a jelenlegi brüsszeli horizonton: amíg Európa gondolatként világformáló erő, addig az Európai Unió beszűkült tudatállapot” – írják.

Hozzáteszik: az euronacionalizmus szakítani kíván a versenyhátrányt okozó jelenlegi konszenzussal. Nem ígér könnyebb vagy kényelmesebb életet – épp ellenkezőleg, áldozatvállalást és erőfeszítést követel az európai civilizáció megmentése érdekében. Olyan politikai és kulturális programot kínál, amely visszatér az európai civilizáció gyökereihez, helyreállítja a különbségtétel és hierarchia elvét, és

elveti a mindenkinek hízelgő, ám üres egalitarizmust, újraéleszti az erények fontosságát és az áldozatvállalás kultúráját, védelmet nyújt a külső fenyegetésekkel szemben.

Tíz tételben fogalmazzák meg a program alapelveit:

„1. A civilizációs önfeladás megállítása

Az európai civilizáció csak akkor maradhat fenn, ha visszatér eredeti kulturális és szellemi alapjaihoz, és szakít az önfelszámolás jelenlegi gyakorlatával. A multikulturalizmus dogmájától meg kell szabadulni, és újra kell értelmezni az európai önazonosságot.

Az európai elit által propagált »multikulturális akárki« a folyamatos jelenben él. Ezzel szemben az európai polgár a történelemben, a hagyományban.

Nem csak azt tudja, hogy honnan jött, hanem azt is, hogy miért van ott, ahol. Kérdezzünk rá újra: mi tesz minket európaivá, mi az, ami megkülönböztet bennünket mindenki mástól? Tisztáznunk kell a jelenleg gumifogalomként használt  »európaiság« fogalmát – és úgy kell tisztázni, hogy ne árjának, hanem büszkének érezhesse magát mindenki, aki európainak vallja magát.

2. A kultúra mint szelekció és értelemadó

A kultúra eredeti értelmében különbségtétel és válogatás – ez szemben áll a jelenlegi relativizmussal és egyenlősítő törekvésekkel. Az európai civilizáció csak akkor újulhat meg, ha visszatér a minőségi szelekció elvéhez a kultúra minden területén.

Nincs értéksemleges kultúra

– a kultúra természete szerint értékel. És nagyon nem mindegy, mi alapján teszi ezt. Az európai művészet és mindenkori tudomány az európai életszemlélet, öntudat, tudás és életszeretet forrása és az ember és természet közti harmónia foglalata. Az élet értelme a kultúra révén tudatosodik.

3. Nemzeti kultúrák mint építőelemek

Az európai egység nem a nemzeti kultúrák felszámolásával, hanem azok megerősítésével érhető el.

Ideje felszámolni az öngyarmatosítás gyakorlatát, ami politikai választóvonalaktól függetlenül jelen van. A francia példát követve minden nemzetnek a saját kulturális-tudományos hagyományait kell előtérbe helyeznie. Az angol nyelv uralmát fel kell váltania az európai nyelvek sokféleségének.

4. Elitképzés és kiválóság

Az oktatásban szakítani kell a nivelláló tömegesítés gyakorlatával. Vissza kell térni a valódi elitképzéshez és a kiválóság kultuszához, ami az európai egyetemek évszázados hagyománya volt. Az egyetem (universitas) eszméjét fel kell támasztani – mindegy, milyen intézményi keretek között –,

a tudás átadását (tradere!) kell érvényesíteni és a politikai aktivizmust lecsavarni.

Az egész megértésére való törekvésnek, a bölcsesség szeretetének hangsúlyossá kell válnia a nevelésben.

5. A kényelem-kultusz felszámolása

Az európai civilizáció csak akkor maradhat életképes, ha polgárai készek áldozatokat hozni érte.

A fogyasztói és politikai hedonizmus, valamint a kényelmi szemlélet felszámolása nélkül nincs megújulás.

A passzív kultúrafogyasztói szemlélettel ellentétben az aktív és teremtő kultúrahordozó európai polgárban hiszünk.

6. Demográfiai fordulat

Európa jövője elsősorban demográfiai kérdés. A családalapítás és gyermekvállalás támogatása mellett olyan kulturális környezetet kell teremteni, amely természetessé teszi az önfeláldozást a következő generációkért.

Ha nincs fizikai-biológiai jövő, semmilyen sincs.

7. Technológiai szuverenitás

Az európai függetlenség kulcsa a technológiai önállóság visszaszerzése.

Ehhez teljes paradigmaváltás szükséges az innovációs rendszerben, kezdve a kockázatvállalás ösztönzésétől a szabályozási környezet átalakításáig.

8. Európa-erőd koncepció

Az európai civilizáció fizikai és kulturális határainak védelme létfontosságú.

Ez nem elszigetelődést jelent, hanem tudatos kontrollt afelett, mi és ki juthat be Európába.

9. Hierarchia

Szakítani kell a kulturális relativizmussal. A hagyományos európai kultúra-felfogás hierarchikus – vannak magasabb és alacsonyabb rendű kulturális gyakorlatok, és ezt újra ki kell mondani.

A családját eltartó gondos gazda mindennapi életgyakorlata nem azonos a drogkereskedőével.

10. Harci erények újjáélesztése

Az emberi élet csak a közösséghez való tartozásban nyer jelentőséget. Minden létező azonban konfliktusok örvényében találja magát. A konfliktus kiírthatatlan, ezért az emberi élet is állandó készenlétre van kárhoztatva.

Csak a liberális gondolati hübrisz tagadja, hogy az emberi élet természeténél fogva megszüntethetetlenül természeti lény és emiatt versengő és harcias lény.

Önbecsapás, a valóság tagadása, ha azt hisszük, hogy az európai ember a tudása puszta növekedése révén egyben egyetemessé képes tenni a saját meggyőződéseit. Az is a valóság ideológiai tagadása, ha valaki azt hiszi, hogy az emberek nemzeti közösségekbe szerveződése csupán érzelmi töltetű. Minden nemzet kulturális, gazdasági és politikai közösség, amely hozzájárul az egyén öntudatának a kialakulásához. Egy civilizáció csak akkor maradhat fenn, ha polgárai készek megvédeni akár életük árán is.

A honvédelmi erények és a hazaszeretet újraélesztése nélkül Európa védtelen marad.

Bárhogy alakuljanak is a világpolitika eseményei, Európát csak az európaiak, Magyarországot csak a magyarok akarják majd megvédeni.” – szemlézte a Mandiner.

Címlapkép: Illusztráció / Pixabay