A szövetségi kapitány gyenge évet ért el a válogatott élén, a célokat nem sikerült megvalósítania, így okkal vetődik fel a kérdés, hogy marad-e a posztján. Ugyanakkor, ha alaposan körülnézünk, kiderül, nem is lenne könnyű megfelelő embert találni utódjának.
„Nehéz jelen pillanatban bármit mondani, és nekem személyesen is nagyon nehéz a jövőre gondolni. Óriási szomorúság ez, nem találom a szavakat. Nagyon sajnálom, nagyon sajnáljuk…” Marco Rossi szemlátomást kereste a szavakat, harcolt a benne dúló érzelmekkel az írek elleni, vasárnapi elveszített világbajnoki selejtező után. A 96. percben kapott góllal elszenvedett 3-2-es vereség azt jelentette, hogy egymást követően tizedszer sem lehet ott a világbajnokságon a magyar válogatott, hiszen a csoportban a harmadik helyen végzett, és így nem mehet tovább a pótselejtezőkre.
Marco Rossinak még érthetően nehéz a jövőjére gondolnia, az idézett szavakhoz annyit tett még hozzá, hogy hamarosan le kell ülnie a szövetség vezetőivel beszélgetni a hogyan továbbról.
Azaz a jövőről. Egy szövetségi kapitány esetében ez az állásának a sorsát is jelenti, kezdeményezze a szerződés felbontását bármelyik fél is. Ilyen látványos és fájdalmas kudarcot követően nem könnyű higgadtnak maradni és a döntésekből kizárni az érzelmeket, még inkább az indulatokat, ám a magyar labdarúgás helyzetében ez elengedhetetlen. Mexikó után 1986-ban elkövettük ezt a hibát, és szanaszét kergettünk egy remek csapatot, kapitánytól a masszőrig, mert mindenki személyes sértésként élte meg a csúfos szereplést – ezt most jó lenne elkerülni.
Ám tegyük fel, Marco Rossi vagy az MLSZ úgy véli, ennél tovább nincsen értelme a közös munkának. A puszta tényekből kiindulva ez nem lenne meglepő: a magyar válogatott 2025-ben a tíz meccséből mindössze hármat nyert meg, 2020 óta most először fejezzük be az évet több vereséggel, mint győzelemmel, és százalékos arányban is a mostani volt a leggyengébb év, amióta az olasz szakember irányítja a csapatot,
az elmúlt két évben tétmeccsen már egyetlen, a mieinknél magasabban jegyzett válogatottat sem tudtunk legyőzni, szemben a korábbi évekkel, a mieinkkel nagyjából hasonló szintre tehető ellenfelek közül is a 2024-es Eb-től számolva csak kettőt tudtunk megverni, a skótokat és a bosnyákokat,
itthon viszont az ilyen szintű csapatok közül egyet sem. És ami mindennek a következménye: a Nemzetek Ligájában kiestünk az A divízióból, a vb-selejtezőkön pedig a semmire sem jó harmadik helyen kötöttünk ki.
Tehát a célok nem teljesülnek az Eb óta, és ez a világon mindenütt a mindenkori kapitányok fejébe kerülhet. Ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy ennek ennek most nálunk is ennek kellene történnie.
Marco Rossi követett el hibákat, ami benne van a pakliban, miért éppen ő ne hibázna olykor, ám alighanem a legtöbbet hozta ki most is a csapatból, és ha a játékvezető fél perccel hamarabb lefújja az írek elleni meccset, ezek az itt fejtegetett gondolatok meg sem születnek.
Nem hagyott ki a keretből korszakos zsenit, nem válogatott be botlábúakat, sőt, például Lukács Dániel meghívásával nagyszerűt húzott, a sokak által nem is ismert csatár fontos gólokkal és gólpasszokkal hálálta meg a felfedezését.
Nem a kapitány bűne, hogy egy Szoboszlai Dominikunk van, Kerkez Milos és Varga Barnabás képességű futballistákat sem szakmányban termel a magyar képzési rendszer.
Ám felvonultathatunk más elgondolkodtató érvet is a váltás ellen: igen nehéz lenne megfelelő utódot találni. Csányi Sándor MLSZ-elnök megégette magát már magyar edzővel, Pintér Attilával, majd rutinos, jó nevű külföldivel is, Georges Leekenstől alig győzött megszabadulni, így kétszer is meggondolja, hogy érdemes-e belevágni a kapitánykeresésbe. Itthon a kínálat nem nagy. A klubok a közelmúltban előszeretettel szerződtettek edzőket a határainkon túlról, és így a magyarok közül senki sem kapott igazán lehetőséget, hogy kifussa magát, akár a válogatott kispadjáig.
Ha nem akarjuk a románok útját járni, akik a most nyolcvan éves Mircea Lucescura bízták a nemzeti csapatukat, akkor igen szűk a választék, nem mintha tudnánk olyan hetvenen túli magyar, akár már kapitányként is dolgozott szakemberről, aki vágyna még kispadra – nem csak a válogatottéra, klubéra sem.
Mivel ez a poszt megkíván korábbi eredményekből fakadó tekintélyt, a jelenlegi mezőnyből kizárólag Bognár György jöhetne szóba, ám nagy kérdés, hogy az MLSZ megkockáztatná-e a felkérését, pedig biztosan jó megoldás lehetne. Aligha akad ember, aki a szakmai hozzáértését megkérdőjelezné, ám a múltja miatt a személye megosztó. A Ferencváros elnökével évek óta zajló verbális háborúja közismert, márpedig a Fradi befolyásos tényező a magyar futballban a nemzetközi eredményei miatt, és az sem közömbös, hogy például a legutóbbi keretbe is öt játékost adott.
Szóba kerülhet még Borbély Balázs, akit szlovák állampolgársága ellenére tekinthetünk magyarnak, ám neki a szövetségi kapitánysághoz még bizonyítania kell. Kétségtelenül jó úton halad, az ETO FC kispadján megmutatja, hogy ért a csapatépítéshez, határozott elképzelései vannak a játékról, és az azokat meg is tudja valósíttatni a csapatával, ám néhány évre még szüksége van ahhoz, hogy egyöntetű lelkesedés is bizalom fogadhassa a kinevezését.
Persze akadnak magyarok külföldön is, akik átfuthatnak Csányi Sándor MLSZ-elnök agyán. Lőw Zsolt például komoly tapasztalatokat szerzett a PSG, a Chelsea és a Bayern München másodedzőjeként, ám amikor először lett főnök, az RB Leipzig szekerén nem tudott lendíteni, sőt. Önálló vezetőedzőként nincs annyi mögötte, hogy megnyugtató megoldásnak tűnhessen.
A legnagyobb név azonban nem ő, hanem Dárdai Pál, aki egy évtizede egyszer már sikeresen dolgozott magyar szövetségi kapitányként, elfogadta őt az egész szakma és a közvélemény is, őt alighanem mindenki jó megoldásnak tartaná. Csupán azt nem tudni, fűlne-e a foga a visszatérésre, 2019-ben azt nyilatkozta a Kickernek, hogy már soha és sehol nem lenne szövetségi kapitány.
Nyílt titok, az MLSZ vezetése nem vette jó néven, hogy 2015 nyarán a Hertha kedvéért elhagyta a válogatott kispadját, ám normális esetben ez nem lehetne akadálya az újrakezdésnek.
Ezzel a lehetséges magyar jelölteket ki is lőttük. Jöhetnének a külföldiek, ám itt muszáj megállnunk. Ahhoz, hogy valaki gond nélkül átvehesse a váltóbotot Marco Rossitól, ismernie kell a magyar mezőnyt, az nem megy, hogy bárki is teljesen a nulláról indulva kezdjen el dolgozni.
Ezen a ponton pedig minden csak találgatás, vakon lövöldöznénk felsorakoztatva több nagy nevet, akik közül a szövetség bárkit megkereshet, de nincsenek konkrét aspiránsok sem.
Eszünkbe juthat mondjuk Szergej Rebrov, aki a Fradi korábbi eredményes edzőjeként nem ismeretlen folyóba lépne, ám kétséges, hogy neki eszébe jutna-e a magyar szövetségi kapitány posztja, amikor ukrán kapitányként éppen a világbajnokság pótselejtezőjének a sorsolását várja.
Nagyon úgy tűnik, a legjobb megoldás Marco Rossi maradása, a gondok gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint az ő személye.
Persze nem tudni, a vasárnapi kudarc után mekkora motivációt jelent nekifutni a következő évnek, amelyben márciusban és júniusban két-két felkészülési mérkőzés vár a válogatottra vélhetően a világbajnokság ellőtt álló csapatokkal, majd az ősszel következik ismét a Nemzetek Ligája, de most a B divízióban.
Arról a szomorú tényről nem is szólva, hogy a háttérben, a fiatalok között nem dörömbölnek sokan a válogatottság kapuján, világosabban fogalmazva, ha most néhány idősebb játékos lemondaná a szereplést a nemzeti csapatban, nincs olyan minőség, ami teljes értékűen a helyükre léphetne.
Egyelőre ez van, és most várunk. Marco Rossinak előbb-utóbb nem lesz nehéz a jövőre gondolnia, és akkor majd megtudjuk, tényleg hogyan tovább.
Borítókép: Nincs a láthatáron senki, aki válthatná – Fotó: Facebook/Marco Rossi
