A második világháború idején még kicsi gyermek voltam, alig hatéves. A kisváros, amelyben születtem és éltünk szüleimmel akkoriban takaros helynek számított. Mi, ottlakók büszkék voltunk arra is, hogy városunk járási székhely volt és a cukorgyár az egyik nagy foglalkoztató. Számosan dolgoztak ott, de amikor beérett a cukorrépa és megkezdődött a kampány, a gyári létszám megsokszorozódott.

A gyárat a környékbeli földművesek látták el, illetve termelték a nyersanyagul szolgáló cukorrépát. A mellékterméket pedig az állattartók használták fel takarmányként. A szőlőhegynek hívott dombocskák sok jó gyümölcsöt termettek, meg szőlőt is a homoki borokhoz. A szüreti mulatság pedig mindig nagyon népszerű eseménynek számított.

A vonatok négy különböző irányból sűrűn jöttek-mentek a nagy és forgalmas állomáson. Lakosságunk negyedének a vasút adott kenyeret. Biztos állásnak számított, nyugdíjjal járt, és az éjjel-nappali munkavégzés jutalmaként a korai nyugdíjazás tette még vonzóbbá. A mi utcánkban, ahol a gimnázium is áll, szemben velünk lakott egy mozdonyvezető. Gyönyörű, hatalmas motorbiciklije volt. Oldalkocsis! A benzintankra rá volt írva, hogy Harley-Davidson! Közülük sokan a nagyon híres 424-es mozdonnyal röpítették a gyorsvonatot. Ez a tény jelentős státuszt eredményezett számukra. Ők alkották a vasutas-társadalom legfelsőbb rétegét.

A városban voltak elemi és polgári iskolák, sőt még gimnázium is. Egy jólműködő diákinternátus lehetővé tette a távolabb lakó diákok tanulását és az áhított érettségi vizsgát. Az intézmény szerény 20 diákkal indult, de az óriási kereslet miatt a következő évre már 100 főre duzzadt. A lelkes tanerőknek hála a cserkész-élet virágzott. Illemórákon tanították a nebulókat gyakorlati ismeretekre, viselkedés-kultúrára. Húsvétkor a templomban a szent sírnál a nagyobbacska legénykék egyenruhában, feszes vigyázz-ban, mozdulatlanul álltak őrséget. Nyáron pedig a folyócska partjánál, az ott lévő parkban ünnepeltük a Madarak és Fák-napját.

Az élet nyugodt volt és boldogok voltunk. Mi, gyermekek mit sem éreztünk a közeledő borzalmakból, a háború közeledéséből.

Azután elkezdődtek az éjszakai légi riadók. A cukorgyár szirénája üvöltő süvöltéssel hozta tudomásunkra, hogy azonnal le az óvóhelyre, légitámadás várható. A továbbiakban a helyzet egyre romlott. Édesanyám azt kérte, hogy aludjak ruhástól, mert így azonnal le tudunk majd rohanni a pincébe, kivárni a légitámadás lefújását. Nagyon tiltakoztam, de meg voltam ijedve, hát engedelmeskedtem, de a nyugodt éjjelek és a kényelmes alvás ezzel véget ért. Nem tudtam jól aludni ruhástól, minden reggel kialvatlanul ébredtem és ezt gondoltam a legnagyobb bajnak. Nem sejtettem, hogy a szenvedéseknek, a szörnyűségeknek csak a kezdetén voltunk. A légiriadók egyre gyakoribbá váltak és már fényes nappal is hallhattuk a nehézbombázók hangját.

Egy délelőtt édesapámmal kint voltunk az udvaron, mikor ismét halk morajlást véltünk hallani a magasból. Az zaj vaskossá erősödött, mikor megpillantottuk a kötelékben közeledő harci gépeket. Láthatóan az állomás felé tartottak. Apám harcedzett katona volt, végigcsinálta az egész első világháborút. Kétszer sebesült meg súlyosan. Jobb karja megmaradását csak a csodának és egy feladatának csúcsán lévő katonaorvosnak köszönhette, aki a front közelében föltuszkolta egy induló kórházvonatra, így kerülve el az amputálást. Közben én csodálkozva néztem a magasban repülő masinákat, mikor apám felkiáltott: esik a bomba! Hangjának erőssége és tragikus hangszíne máig fülemben cseng. Megborzongtam. Az állomás kb. 3 kilométer távolságban volt. Azt bombázták. Szőnyegbombával. A szövetségesek porig zúztak mindent. Az állomásnak vége volt, meg mindenkinek, akit balsorsa a közelében talált. Apám nem szólt többet. Engem rettegés fogott el. Bementünk a házba. Korábbi életünk lassanként pokollá vált.

A gimnázium tőlünk a harmadik épület. Az oroszok hadikórházzá alakították át. A közöttünk lévő kerítéseket lerombolták. Óriási szabad térség, mert a gimnázium udvara magában is elég nagyterjedelmű. A sok fa törzsét embermagasságig bemeszelték, anyám ruhásszekrényét elrekvirálták, mint később kiderült, kenyér tárolására használták ajtajait egy jó nagy lakatpánttal megerősítvén. Bennünket nem bántottak. Számomra a rokkant katonák tömeges látványa volt a legborzasztóbb.

Fiatal sebesültek, a jóvátehetetlenül koravén arcokon mély barázdákkal, a reménytelenség kifejezésével. A csonkolások, a végtagok nélküli emberek látványán rosszul éreztem magam. A karbol átható szaga undort váltott ki belőlem. Nagyon nehéz volt látnom, amint az egyik megvakult sebesültet bajtársa karonfogva támogatja, míg másik oldalán a zubbony ujja üresen lóg. A kar hiányzik belőle. Ődöngenek, cél nélkül, várják, hogy az idő teljék, vagy hazagondolnak, vajon az otthoniak közül mindenki életben van-e? Szerencsétlen emberiség. Miért pusztítjuk egymást? Kerekes székben tolja egy sebesült a másikat. Térdtől lefelé, mindkét lába hiányzik! Istenem, miért engeded ezt? A megerősödő szellő véres géz-darabokat sodor felém a porban. Ijedten ugrom félre, ez iszonyat!

Most öreg fejjel ismét átélem az akkori szenvedéseket, de még fokozottabban, mert tudom, hogy a taposóaknák, piszkos bombák, a mérgező harcigázok és az egyéb szörnyű fegyverek mennyi embert, egész családokat tesznek egy életre boldogtalanokká. És ők, a megnyomorítottak még a szerencsésebbek közé tartoznak. Gondoljunk azokra, akik már soha többé nem térhetnek haza családjukhoz, szeretteikhez. Gondoljunk az árván maradt gyermekekre, az özvegyekre. Vajon a háborús héják családjából hány fiatalt fognak besorozni az öldöklő háborúba?

A megerősödő szellő véres géz-darabokat sodor felém a porban…jaj! Nem kell félre ugranom és öklendeznem az undortól. Nincs baj. Itthon ülök kényelmes szobámban és írom ezt az emlékeztetőt. Azoknak, akik olyan szerencsések voltak, hogy a háború után születtek, fogalmuk sincsen arról a pokolról, el sem tudják képzelni azt a szörnyű szenvedést, amit háborúnak hívnak.

Háborút? NEM, NEM, NEM, és ezerszer is NEM!

M.T.

Címlapkép: Pixabay