A győzelembe éppen úgy bele lehet halni, mint a vereségbe.

Utóbbira példa a román labdarúgó válogatott kapitánya, aki elveszítette a világbajnoki selejtezőt, vagyis nem tudta kijuttatni csapatát a nyári világversenyre, majd a vereség után infarktust kapott, megműtötték. Néhány nap múlva a szíve föladta a küzdelmet, örökre lezárva a 80 éves mester pályáját. Hiába a korábbi sikerek, a mostani kudarc terhével a lemondásával sem tudott a csalódott szurkolók rázúduló keserűsége elől elmenekülni. Csak a teljes megsemmisüléssel jöhetett el számára az erkölcsi felemelkedés, vívhatta ki a rá haragvók együttérzését. Temetésén majd az első sorban nyomulnak azok, akik a törököktől elszenvedett pótselejtezős vereség lefújásakor máris a fejét követelték.

Úgy, ahogyan az a magyar rendszerváltoztatás első, szabadon választott miniszterelnökének ravatalánál történt.

Az Országház előtt, a Kossuth tér éjszakába kígyózó kegyeleti sorában is sokan álltak megrendülten, majd egy év múlva visszaszavazták az Országgyűlésbe a kommunizmus levitézlett politikusait.

Antall József a nép bizalmába halt bele.

Olyan betegség győzte le, amely az orvosok szerint sem támadta volna meg, ha nem veszi vállára az ország sorsát. Ha a választópolgárok bizalmából nem éri az a tisztesség, hogy Európa felé vezetheti a vasfüggöny mögül kiszabadult magyarokat. A békés, szabad és egységes Európa felé.

„A magyar történelemnek számos olyan személyisége volt, aki fénylett, de nem világított. Antall József sohasem kívánt fényleni. De úgy gondolom, sokan vagyunk olyanok, akik úgy látják, hogy sok mindenre, méghozzá lényeges dolgokra világított rá. Például arra, hogy az átalakulás során humanizmussal, toleranciával, a jogegyenlőség egyértelmű elismerésével, a fokozatosság követelményének szem előtt tartásával kell társítanunk a következetességet, a határozottságot, a célratörést.” Ezekkel a szavakkal köszöntötte 60. születésnapján Antall József kormányfőt a Parlament üléstermében Szabad György házelnök. Akkor már volt, aki tudta, de a közvélemény még csak nem is sejthette, hogy alig másfél év múlva koporsó zárja le az alig elkezdődött politikusi életművet. Helmut Kohl – a mártír miniszterelnök és Magyarország nagy barátja – így beszélt a temetéskor: „Úgy tartjuk meg őt emlékezetünkben, mint a demokrácia és a szabadság szenvedélyes harcosát, mint nagy magyar hazafit, és mint meggyőződéses európait. Mindazért, amit tett, és amire törekedett, köszönettel tartozunk neki, és megőrizzük emlékezetünkben.” A német kancellár, aki Antall Józsefet Németországban gyógykezeltette és bízott felépülésében, virággal és imával kísérte utolsó útján azt, aki személyiségével és politikai meggyőződésével folyamatosan támogatta Németország újraegyesítését, mert tudta, hogy enélkül elképzelhetetlen Európa felemelkedése.

A mostani német kancellár már nem emlékszik erre, és Európa sem a keletnémetek magyarországi befogadására, de az ukrajnai harcok elől hazánkba menekült százezrek segítő befogadására sem.

Arra sem, hogy miként védtük meg és védjük azóta is önzetlenül, anyagi támogatás nélkül, büntetések egész sorát elviselve Európa schengeni határát. Azét az Európáét, amelynek hiába könyörög most már több mint egy évtizede milliónyi választópolgár, nem hajlandó foglalkozni a trianoni döntéssel Romániába száműzött székelyföldi magyarok kisebbségi jogaival.

Ezt az Európát nem foglalkoztatja a földrész gazdasági versenyképtelensége, társadalmainak demográfiai hanyatlása és kultúrájának, hitének leépülése sem. Ez már csak a fészek melegéből az elmúlt fél évezredben kirepültek leszármazottait, a csupán 250 éves Amerikai Egyesült Államok keresztény-konzervatív erőit érdekli, meg még Magyarországét. Nem kell tehát azon csodálkoznunk, hogy Orbán Viktor európai értékeket védő és szorgalmazó politikájának támogatására már csak 7343 kilométerre lehet találni világviszonylatban is jelentős politikust. Nem elég az Óperenciás tengeren túl keresgélni. Az Atlanti-óceánon túlra kell repülni, egészen az amerikai alelnök irodájáig.

J. D. Vance Budapesten az értékek védelméről szólva így fogalmazott: „ami nemzedékek küzdelmes munkájának eredménye, azt egyetlen emberöltő alatt le lehet rombolni”.

Ezért kell védenünk az értékeinket – jelentette ki, hozzátéve, hogy Magyarországot olyan nép lakja, amely történelme során rendszeresen legyőzte azokat, akik a szuverenitását veszélyeztették. Úgy fogalmazott: „ettől annyira eredeti és különleges a magyar nép”, amely a kommunizmus történelemhamisító, múltat tagadó, nemzeti önazonosságot, vallást romboló évtizedei után is képes volt újraírni a saját történelmét. Hangsúlyozta: „hála Istennek, Szent István király szelleme győzedelmeskedett akkor is”. Majd arról beszélt, hogy Orbán Viktor vezetésével a magyarok megvédték azokat a civilizációs javakat, amiért érdemes élni. Visszaszerezték és megőrizték a függetlenségüket, az életszínvonalukat, a történelmüket. Megteremtették a nemzeti összetartozás érzését, valamint a családalapítás lehetőségének az értékét is. Végezetül olyan kérdésekkel fordult a többezres közönséghez, amelyekre ők személyesen az április 12-i választás szavazólapjain válaszolnak majd. Összesítés később…

Kérdésekkel kezdődött Magyar Péter felemelkedése is. Addig-addig faggatta – magamutogató közönségelemként – az Orbán-kormány minisztereit a brüsszeli fórumokon, míg egyszer csak kilátszott a felesége háta mögül. Ám, ha már ott volt, az első adandó alkalommal jól hátba is szúrta.

A tárcája éléről távozni kényszerült asszonynak úgy nyújtott segédkezet, hogy a konyhaasztal alatt mikrofont tartott benne. Ezzel megkezdte gyermekei édesanyjának nyilvános lejáratását és saját politikai ámokfutásának építését. A katolikus egyetemen erkölcsileg is megalapozott jogi ismereteire támaszkodva elérte, hogy miközben J. D. Vance csupán alelnök, ő már elnök – hogy a Tisza vigye el! Amikor persze számára az volt a fontos, hogy ő az igazságügyi miniszter, Varga Judit férje, akkor a felesége sarzsijával házalt. Talpalt igazgatótanácsi tagságért, befektetési tanácsokért, de volt többek között kormányintézmény vezérigazgatója is. Ám akkor végképp bosszút esküdött kenyéradó gazdái ellen, amikor újabb kormánya összeállításánál sem kínálta meg miniszteri bársonyszékkel Orbán Viktor.

Magyar soha sem tudott igazán beilleszkedni a fegyelmezett fideszes közösségbe, még akkor sem, amikor egyetértett a főbb politikai irányokkal.

Próbált ugyan magasabb kormányzati tisztségekbe kerülni, de konfrontatív személyisége és indulatos megjegyzései miatt sohasem kerülhetett sorra. Később aztán magánéletében és a politikai közegben is egyre több hidat égetett fel maga mögött, mire eljutott oda, hogy teljesen szembeforduljon azzal a világgal, amelynek előnyeit élvezte.

Pengve pattog az árulás bére a templom kövezetén. Már a feltámadás is mögöttünk van, de a 30 ezüst hangja hasogatja a dobhártyánkat. A vének és főpapok döbbent örömét Rembrandt vászonra festette. Ám ami a szemnek gyönyör, az megálljt parancsol a kéznek. Vétkeztem! – kiált föl Júdás. Elárultam az igaz vért! – mondogatja kétségbeesetten, önmaga elől menekülve. Bánata volt, de reménye nem! – jegyzi meg róla az evangélista. A reménytelen bánat pedig – tudjuk – kétségbeesésbe hajszol. Lendül is a kötél, mint ahogyan az árulás éjszakáján Iskáriótes derekán laffogott a rabszolgaárnyi pénzzel kitömött erszény.

A csók, amellyel a Mestert hóhérai kezére adta, Júdás homlokára fagyott.

Jézus már föltámadott. Győzedelmeskedett a halálon – de az áruló mindörökre halott marad.

Fotó: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály