Az elmegyógyintézet zárt osztályán beszélget egy újságíró a pszichiáterrel. Helyszín a béketábor legvidámabb barakkja, Magyarország. Időpont: a nyolcvanas évek közepe, a Kádár-rendszer végelgyengülése idején.

– Főorvos elvtárs, ezek a gyógykezeltek egytől-egyig a politikai nézeteik miatt kerültek ide?
– Dehogy, bolond mindegyik.
– Akkor mért állítják, hogy politikaiak?
– Mert ez a rögeszméjük.

A vicc a Ludas Matyiban jelent meg 1989 őszén, mikor a leépülő szocializmus tabu témáin kívül már sok mindent lehetett. A cenzúra gépezetében kimerülőben volt az elem. A szerző nem is tudta, hogy mennyire beletrafált hosszú évtizedek iszonyú valóságába.

Rusai Lászlót például nem rázta a nevetés a villámtréfa megkésett nyilvánossága láttán. Csaknem egy évtizeden át magánzárkával, inzulinsokkal, tartós agykárosodást okozó gyógyszeres kezeléssel, alvásmegvonással igyekeztek jobb belátásra bírni.

Hatvan városában is kétjelöltes országgyűlési választásra szólított a Hazafias Népfront 1985-ben. Ám Rusai röpcédulákat szórt a postaládákba, arra buzdítva, hogy a választópolgárok ne menjenek el szavazni. Két évvel később ismét elkapták. Akkor meg kétszavas plakátot tűzött ki az utcán, azzal, hogy „Ruszkik, haza!” Stencil-szamizdatos énjét akarták megtörni – sikertelenül.

Bevezetés a politikai pszichiátriába – A kóros igazságkeresők (Első rész)

Képtelenek voltak elfelejtetni vele az Égtájak között című illegális ellenzéki folyóiratot, az abban közölt verseit, írásait. 1985. nyarán ismét letartóztatták. Két napon át verték, és összesen harminc napig tartották fogva. Végül szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást.

A rabság és az embertelen bánásmód azonban annyira megviselte, hogy szabadulása után valóban pszichiátriai kezelésre szorult.

Ez kellett csak a helyi rendőrségnek. 1986. október 20-án (három nappal a forradalom harmincadik évfordulója előtt) beszállították a fiatalembert a gyöngyösi pszichiátriai intézet zárt osztályára, kényszerkezelésre. November 4-e elteltével befejezettnek nyilvánították a kúrát, a pácienst elbocsátották. Vádat – aminek nyoma van – ezúttal sem emeltek ellene.

A rendszerváltozás tájékán az ügyről Veér András intézményvezető pszichiáter mondott kijózanító szakvéleményt: „Helyi hatalmaskodás terhelte az ügyét. Csakhogy az elmeorvosoknak hivatalból gyanakodniuk kell; különösen akkor, ha a diagnózist a pártbizottság sugallja. Rusairól ugyanis kiderült, hogy épelméjű.”

A polipszichi hazai történetében modellértékű a rendszerváltó legenda, Pákh Tibor szenvedéstörténete. Közel a századik életévéhez, kristálytiszta elmével és memóriával számolt be arról, hogy a hatvanas évektől kezdve hogyan kínozták, kezelték – elsősorban az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyintézet falai között – azért, hogy elhallgattassák, megtörjék, hogy felhagyjon az ellenállással, az éhségsztrájkkal – a diktatúra elleni küzdelemmel.

Az akkor már bebörtönzött jogásznak 1963-ban azzal kellett szembesülnie, hogy Kádár János letagadta a politikai foglyokat. Pákh Tibor nem hagyta annyiban a dolgot, követelte, hogy a Népszabadság adjon ki helyreigazítást. Ezért az őt meghallgató bizottság egyszerűen bolondnak nyilvánította.

Pákh Tiborral nem sokkal a rendszerváltozás előtt hosszú életút interjút készíthettem (Gazsó – Zelei: Őrjítő Mandragóra, 1989. Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat). Ebben így vall a vele történtekről: „Ha elmebeteg lettem volna, akkor át kellett volna tenniük civil bolondházba. De sohasem nyilvánítottak elmebeteggé a börtönévek idején. Mint egészséges börtönöst tartottak elkülönítve még az elmebetegektől is a megfigyelőben csak azért, mert ott voltak meg azok az eszközök, amelyeket felhasználtak ellenem. Naponta sokkoltak. Végignézették velem mások sokkolását… Heteken át alkalmaztak inzulinsokkolást. Hibernál és haloperidol injekciókat adtak. De az Úristen megőrzött mindezeknek a beavatkozásoknak az elroncsoló következményeitől.”

Pákh Tibort nyolcszor hurcolták el otthonából, mindannyiszor megkínozták, bebörtönözték. Végül 1983-ban – több mint húsz évvel az első „gyógykezelése” után – egy svájci pszichiáter professzor három napon át vizsgálta, majd ezt követően a bécsi szakmai kongresszuson bemutatta Pákh Tibor ügyét, megállapítva, hogy esetében a folyamatos üldöztetés nem téveszme, hanem valóság, és semmiféle pszichotikus tünetet nem észlelt rajta.

Hajnóczy Péter, akinek zseniális életművéhez ma már kétség nem fér, a hetvenes évek közepén írói munkásságával ugyancsak felkeltette a hivatalos szervek figyelmét. A Valóság című folyóiratban publikálta Az elkülönítő című szociográfiáját, amely a magyar egészségügy egyik szörnyszülöttéről, a szentgotthárdi elmeszociális otthonról szólt. (Akkoriban 15 ezer ember élt hasonló műintézetekben.) Elindult a gépezet, hogy Hajnóczyt is téveszmésnek, tehát bolondnak nyilvánítsák, és akkor már kezdődhet is a kényszergyógykezelés. Ám az író hívatlan vendéggel érkezett a kihallgatására. Bognár Szabolcs embermentő jogász fellépésétől és felkészültségétől visszahőkölt a hatóság.

A téveszmésnek mondott író az idő tájt írta A fűtő című elbeszélésében: „A testemmel melegítem fel a levegőt, ezt a meleget észreveszik a fecskék, a bokrok meg a fák, és korábban köszönt ránk a tavasz.”

A politikai pszichiátriának a szocialista világrend bukásával leáldozott.

Ma már köztudott, hogy korántsem csupán a kemény diktatúra idején alkalmazták aljas módszereiket a politikai ellenfeleikkel szemben, hanem szinte a rendszer utolsó lélegzetéig. A koncepciós bolondnak nyilvánítás a múlt, veszélye azonban ott lebeg fölöttünk minden alkalommal, mikor a törvénytelenség utat tör magának.

A cikk első része itt olvasható.

Fotó: Pixabay