A nagy népirtásverseny

Azokkal a zsidókkal értek egyet, akik kikérik maguknak, ha Ukrajna háborús áldozatait a holokauszt áldozataihoz hasonlítják. De velük se teljesen.

Seres László kollégám a Neokohn platformján izgalmas publicisztikában fogalmazza meg azon véleményét, amely szerint bár elismerhető a soá egyedülállósága, mégsem teljes tévút Putyin ukrajnai hadműveletét a holokauszthoz hasonlóan népirtásnak nevezni. Pedig de. Teljes tévút. Igaz, nem azért, amire a szerző rámutat, nem azért, mert

„a genocídiumok jó szándékkal, a relativizálás célja nélkül is összevethetők, a történelem tényei nem megkérdőjelezhetők: sem az örmények, sem a tuszik, sem a bosnyákok eltervezett kiirtása nem a soához képest, valamilyen szintű genocídium, hanem saját jogon. Ukrajnában is jól kivehető, hogy hasonló a cél.”

A befejezett holokauszt és a folyamatban lévő ukrajnai háború áldozatainak ügye két teljesen különböző okkal, módon és következményekkel járó történet, így az analógia nem csak erősen izzadságszagú, de hibás is. Ezer sebből vérzik, na, elég, ha csak az idézet utolsó mondatára pillantunk, amely finoman szólva is találgatás.

Ami magát a holokausztot illeti, sommás véleményem egyetlen bekezdésben foglalható össze, amelyet Márfi érsek atyától idézek:

„Hadd mondjam ki most röviden: azért az mégiscsak szemétség, hogy a náci holokausztról kötelező beszélni – amivel egyetértek –, a kommunista holokausztról épp hogy megengedett, nyugaton nem szeretik ugye, a vörös csillagot sem volt szabad betiltanunk, mint diktatórikus hatalmi jelképet, az iszlám holokausztról pedig szigorúan tilos. Pedig a nácik megöltek hatmillió embert, a kommunisták legalább százmilliót, az iszlám áldozatainak száma pedig minimum kétszázhetvenmillió.”

Ember. Nem zsidó, keresztény, ateista, ukrán, orosz, iraki, szerb, afgán; a sor tetszőlegesen folytatható. Csak ember.

„Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet”

A továbbiakban a szerző – saját szóhasználatával élve – épp maga bonyolódik „túlzó analógiába” Ukrajna civil áldozatai, illetve Putyin vélt népirtása kapcsán. Ugyanis nem tudjuk, mi történt és mi történik Ukrajnában. Még nagyjából se, nemhogy pontosan. A propagandaháború zajában és a független (?) vizsgálatok lefolytatása előtt nem jelenthető ki semmiféle bizonyosság, pláne nem véleménycikkekre vagy kizárólag csak az ukrán narratívára hagyatkozva. Ha e pillanatban bárki tényként hivatkozik az oroszok által elkövetett népirtásra, az komolytalan, ezért nem is vehető komolyan.

Üti-e egyik népirtás a másikat?

És el is érkeztünk a legizgalmasabb részhez, amely az ENSZ 1948-as Genocídium-egyezményére hivatkozva összegzi a népirtás kritériumait. Seres szerint ezek között nemigen találunk olyat, ami ne valósulna meg ma Ukrajnában:

– a csoport tagjainak megölése;

– a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;

– a csoportra szándékosan olyan életfeltételek ráerőszakolása, melyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulása;

– olyan intézkedések megtétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;

– a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.

Na most, ha elfogadjuk a gondolatmenetet, hogy Ukrajnában az ENSZ-kritériumok szerint ukrán áldozatokat célzó népirtás zajlik,

akkor azt is el kell fogadnunk, hogy Ukrajnában az ENSZ-kritériumok szerint orosz áldozatokat célzó népirtás zajlott. A Krímben. És Donbaszban. Azaz Putyin gondolatmenetét.

Kérdés, számít-e, melyik népirtás volt előbb? Számít-e, ki támad meg kit, számít-e az áldozatok nyelve, etnikuma, száma, számít-e, hogy békeidőben vagy háborúban halnak erőszakos halált ártatlanok?

Mi az hogy, nagyon is! Ha figyelmen kívül hagyjuk Amerika csak ebben a században elkövetett emberirtásait – összességében több százezer iraki, szír, afgán, stb. civil áldozatról beszélünk –, elég csak a hazai progresszív sajtó szalagcímeire pillantanunk. Ők azok, akik kézzel-lábbal tiltakoznak a Putyin által emlegetett népirtás kapcsán, ráadásul kifejezetten pikáns, hogy szintén az ENSZ Genocídium-egyezményére hivatkozva teszik ezt.

A Telex például a Fact-check: Nem zajlik népirtás Kelet-Ukrajnában, de valóban nem könnyű a helyiek élete című cikkében (érezzük a vérprofi bagatellizálást és relativizálást, ugye?) így erőszakolja meg még a saját logikáját is:

A Lakmusz agyafúrtabb megoldást választott, igaz, ugyanúgy az ENSZ-kritériumokra hivatkozik, de biztos, ami biztos, a német kancellárt is pajzsként villantja fel a Nincs bizonyíték arra, hogy népirtás zajlik Ukrajnában, hiába hivatkozik erre Putyin című cikkében. Végül is Olaf Scholz már csak tudja, nyilván sokat időzött Donbaszban.

A népirtás kacifántos ügy, épp a Jerusalem Post nyomán a Nekohn írta meg, miért: mert nehezen bizonyítható.

„Eddig három eset minősült népirtásnak a nemzetközi bíróságok előtt: a kambodzsai vörös khmerek által az 1970-es években a nem khmer etnikumú népcsoportok lemészárlása (becslések szerint 1,7 millió halott); a tuszik 1994-es tömeges meggyilkolása Ruandában (800 000 halott); és az 1995-ös srebrenicai mészárlás, amelynek során mintegy 8000 muszlim férfi és fiú esett áldozatul Boszniában.”

Jelenleg nincs pontos adatunk az ukrajnai civil – a felfegyverzett civil minek számít? – áldozatok számáról, a háború végéről pedig szintén csak sejtéseink lehetnek. Megjegyzem, sokatmondó, hogy Amerika ukrán hangja, (Z)elenszkij elnök, Mariupol eleste után feltétel nélküli tárgyalásokat szeretne; számos további kérdést vet fel, vajon mi, de legfőképp kik rekedhettek az Azovsztal üzem katakombáiban, akikre úgy vigyáznak az oroszok, mint a szemük fényére. Csak nem a NATO 240 tisztje? Esetleg még exkluzívabb vendégek?

Sok piros ász kis helyen is elfér?

Azt viszont biztosan tudjuk, hogy Seres Laci egyfelől azt látja, amit látni szeretne, nem pedig azt, ami van, másfelől pedig mind a zsidósággal, mind az ukránokkal szemben elfogult. Csak utóbbiakkal kicsit jobban.

Kiemelt kép: Facebook