Magyar Péter kijelentése egy hazárdőr gazdaságpolitikai szemléletről tesz tanúbizonyságot.
Az érintett adónem körüli vita október 6-án, a részletek bejelentésének napján politikai lojalitáskérdéssé vált. Magyar Péter miniszterelnök esti posztjában azt írta: a „bukott hatalom embereinek nem kellett sok, máris a milliárdos oligarchák mellé álltak”, és megfúrnák a kata újbóli kiterjesztését meg a „tízmilliókat kereső focisták” adóztatását. A mondat lehet, hogy rövid távon – a tiszás választók egy része körében – retorikailag hatékony, közgazdaságilag viszont az alább kifejtettek alapján minimum felületes ismeretekről és nyugati tapasztalatok alapján egy hazárdőr gazdaságpolitikai szemléletről tesz tanúbizonyságot.
A vagyonadó nem csak a százmilliárdosokat érintené
A tervezett adónemből fakadó teher nagy része nem a százmilliárdosokra, hanem egy sokkal szélesebb, illikvid vállalkozói vagyonra esik,
és pontosan azon a ponton törik el, ahol a magyar és az európai kísérletek eddig elbuktak: az értékelésen, a tőkemozgáson és a bevételi ígéret valós teljesítésén.
A kormányjavaslat 2027. január 1-jétől éves nettóvagyon-adót vezetne be. Az egymilliárd forint feletti, de százmilliárdot meg nem haladó rész után 1 százalék, a százmilliárd feletti rész után 1,5 százalék lenne a kulcs. Az alap a teljes vagyon: ingatlan, befektetés, társasági részesedés, külföldön tartott és vagyonkezelőre bízott elem is. A hitelek, valamint a már megfizetett ingatlan- és gépjárműadó levonhatók. Az első kötelezettség a 2026. december 31-i állapotra vonatkozik, bevallása és megfizetése 2027. augusztus 31-éig esedékes, önbevallással. A hatásvizsgálat mintegy 15 ezer magánszemélyt és kétezer vagyonkezelési adóalanyt említ. A Facebook lájkvadászat társadalmi egyeztetés október 14-ig tart.
Az „oligarchakeret” tehát jóval szűkebb, mint az adóalanyok köre. Egymilliárd forint nagyjából hárommillió dollár: egy budapesti ingatlan, egy közepes cég és a megtakarítások együtt könnyen elérik ezt a határt, anélkül hogy a tulajdonos a NER-vagyon tipikus alakja lenne. Az 1,5 százalékos sáv a 2026-os gazdaglista alapján nagyjából harminc embert érinthet.
Politikailag ez a látványos szám. Fiskálisan a bevétel nagyobbik része a szélesebb, egymilliárdos sávból származna, már ha egyáltalán bejön.
A bevételi ígéret már a bejelentés hetében szétcsúszott. A miniszterelnök korábban évi 300–600 milliárd forintot említett. A szaktárca a Világgazdaság beszámolója szerint 150–200 milliárddal számol, a hatásvizsgálati lap négy évre 800 milliárdot vár. Ez nem technikai eltérés, hanem a vagyonadók klasszikus mintája: a politikai felső becslés és az adminisztratív alsó becslés között nagyságrendi rés van, még mielőtt az elkerülés, az átértékelés és a kivonulás elkezdődne.
Hazai és külföldi példák: az értékelés és a tőkekivonás buktatói
A hazai előzmény sem biztató. A Gyurcsány-kormány luxusadóját az Alkotmánybíróság 2008-ban semmisítette meg. A Bajnai-kormány 2009-es vagyonadója a 30 millió forint feletti lakóingatlanra 0,25–0,5 százalékot vetett volna ki, önbevallással, forgalmi érték alapján, tízszázalékos tűréshatárral. Az Alkotmánybíróság 2010. január 26-án egyhangúlag, visszamenőleg törölte a lakóingatlanokra vonatkozó részt. Nem az ingatlanadó elvét mondta alkotmányellenesnek, hanem a bizonytalan forgalmi értéken nyugvó önadózást és annak szankcionálását: az értékbecslések között 30–40 százalékos eltérés is szokásos, miközben a törvény tíz százaléknál már bírságot helyezett kilátásba.
A mostani tervezet ugyanezt a problémát terjeszti ki a nehezebb vagyonelemekre. Tőzsdei részvénynek van ára. Egy zártkörű cégnek, egy külföldi vagyonkezelőben lévő részesedésnek vagy egy műtárgynak nincs. A Niveus már a társadalmi egyeztetés napján jelezte: az érintetteknek 2026 végére részletes vagyonleltár kell, és egy későbbi ellenőrzésen azt is alá kell támasztaniuk, hogyan határozták meg az értéket. Ez nem oligarchavédelem.
Ez ugyanaz a jogbizonytalanság, ami tizenhat éve elbuktatta az előző kísérletet.
A nemzetközi mérleg hasonlóan szűk. 1990-ben tizenkét OECD-ország szedett egyéni nettóvagyon-adót. Ausztria 1994-ben, Dánia és Németország 1997-ben, Hollandia 2001-ben, Finnország, Izland és Luxemburg 2006-ban, Svédország 2007-ben, Franciaország 2018-ban hagyta abba. Ma az OECD-ben lényegében Norvégia, Spanyolország, Svájc és Kolumbia tartja fenn. A bevétel sehol sem stratégiai.
A Tax Foundation adatai szerint 2022-ben a nettóvagyon-adó a GDP 0,19 százalékát hozta Spanyolországban és 1,19 százalékát Svájcban; a teljes adóbevételhez képest ez 0,5 és 4,4 százalék között mozgott. Svájc a kivétel, nem a minta: alacsony kulcs, kantonális beszedés, széles alap, politikai konszenzus és olyan bankrendszer, amely mások tőkéjét vonzza, nem a sajátját űzi el.
Franciaországban szenvedte el az adónem a legtisztább kudarcot. Az ISF (szolidaritási vagyonadó) évi négymilliárd euró körüli bevételt hozott, miközben a kormány saját becslése szerint tizenöt év alatt mintegy tízezer, 35 milliárd eurónyi vagyonnal rendelkező adózó távozott. Macron 2018-ban a széles vagyonadót ingatlanvagyon-adóra szűkítette; a tőkekivonás ezután megfordult. Norvégia 2022-es kulcsemelése után a Pénzügyminisztérium számítása szerint a 2022–23-as kivándorlók 14,1 milliárd dollár halasztott jövedelmet vittek magukkal, ami nagyjából ötmilliárd dollár elmaradt adót jelent, erős adómorál, exit tax (kivándorlási adó) és átláthatóság mellett is. Spanyolország 2022-es „szolidaritási” pótléka a beígért bevétel töredékét hozta. A közös fal mindenütt ugyanaz: a nem tőzsdei cégérték, a termelő és a passzív vagyon szétválasztása, valamint az, hogy a kulcs emelése gyorsabban mozgatja a mobil adózót, mint ahogy a költségvetési sor reagálna.
A vagyonadó a működő tőkét is terheli
Az 1 százalékos kulcs semmiképpen nem tekinthető „jelképesnek”.
A vagyonadó ugyanis nem a realizált jövedelmet vagy a hozamot, hanem magát a tőkeállományt terheli – függetlenül attól, hogy az adott évben termelt-e profitot a befektetés.
Egy szerényebb, 5 százalékos hozam mellett az 1 százalékos vagyonadó elvonja a hozam 20 százalékát, 4 százalékos hozamnál már a 25 százalékát, míg egy gyengébb, 2 százalékos évben a hozam felét (50 százalékát) viszi el. És ez csupán az alapvető állományi teher: erre rakódik rá a társasági adó, az osztalékadó, valamint a személyi jövedelemadó. Aki a vagyonát nem holt tőkeként, hanem működő vállalkozásban, fejlesztésekben tartja, az ezt az adót képtelen pusztán készpénzből kigazdálkodni; kénytelen lesz osztalékot kivenni vagy részesedést eladni a cégéből, ami közvetlenül veszélyezteti a munkahelyeket és a gazdasági növekedést. Pontosan ez a norvég modell alapvető kudarca: a vagyonadó bünteti a kockázatvállalást, és a lekötött, működő tőkét sújtja az eredménytől függetlenül. Egy nyitott, uniós és schengeni környezetben pedig mindez odavezet, hogy a tőke és a vállalkozók könnyedén továbbállnak oda, ahol a munkát és a gyarapodást nem bürokratikus sarccal sújtják.
Érdekességként említendő az amerikai republikánus álláspont, amely gyökeresen elutasítja a vagyonadót – nem a vagyoni különbségek morális igazolásaként, hanem a klasszikus konzervatív szabadságeszmék, a magántulajdon sérthetetlensége és a józan gazdasági ész mentén. A jobboldali gazdaságpolitika alaptétele, hogy a vagyon nem egy statikus, elosztásra váró torta, hanem a munka, a kockázatvállalás és a tőkebefektetés dinamikus eredménye, amelyet az állam egyszer már – a megszerzése, illetve a jövedelmezősége (szja, társasági adó, osztalékadó) alkalmával – egyszer, de sokszor többször is adóztatott. Az állomány, vagyis a már leadózott tőke ismételt, éves megsarcolása a kettős adóztatás elvébe ütközik, és megsemmisíti a hosszú távú tőkeképzés ösztönzőit.
Gyakorlati szempontból a vagyonadó a gazdaság motorját, a beruházásokat fojtja meg: elvonja a forrást a fejlesztésektől, és arra kényszeríti a vállalkozásokat, hogy ne a növekedésre, hanem a tőke menekítésére vagy felélésére fókuszáljanak.
Nem véletlen, hogy a párt kongresszusi többsége 2025-ben határozottan kivette a nagy adócsomagból azt a „milliomosadót” is, amelyet Trump elnök néhány szövetségese felvetett, felismerve, hogy az ilyen intézkedések végül a középosztályt és a gazdasági növekedést fojtják meg. Grover Norquist gazdaságpolitikai elemző találóan mutatott rá, hogy a felső kulcsok emelésére irányuló belső bürokratikus nyomás valójában „nem létező mozgalomnak” bizonyult, amely mögött nincs valódi gazdasági racionalitás, csupán populista újraelosztási vágy.
Alkotmányos és intézményi szinten a republikánus jogi mainstream – Jonathan Turley és más alkotmányjogászok tételeire támaszkodva – arra hívja fel a figyelmet, hogy a szövetségi szintű vagyonadó sérti az alapvető tulajdonjogi garanciákat, ráadásul a közvetlen adóztatás alkotmányos kereteit is felrúgná. A történeti példák és a baloldali modellek (mint a Warren- vagy Sanders-féle demokrata párti radikális tervek) kudarcai azt bizonyítják, hogy a vagyonadó nem a szegényeken segít, hanem felőrli a gazdaság versenyképességét, míg a valódi gazdasági felemelkedést kizárólag az alacsony adók, a piacos szabadság és a befektetésbarát környezet biztosítja.
Címlapkép: depositphotos.com