A hazai Netflix-előfizetők és mindazok, akik egy kicsit is jártasak a streamingszolgáltatók világában tudják, hogy azok tartalmainak legalább 80 százaléka burkolt vagy sok esetben nyílt propaganda; nem szól másról, mint az LMBTQ-lobbi által megalkotott – és még alkotandó – határtalan variációk népszerűsítéséről, a kisebbségek felmagasztalásáról, ezzel párhuzamosan a többség, azaz a fehér, heteroszexuális férfiak és nők negatív ábrázolásáról, lealacsonyításáról, a család fogalmának szétveréséről, majd új tartalommal való feltöltéséről: egyszóval a normalitás tagadásáról.

A genderizmus és az olyan új keletű mozgalmak, mint a Metoo vagy a Black Lives Matter kulturális vetületei a hollywoodi filmgyártást és a szivárványos progresszióban élenjáró streamingszolgáltatók tartalomkínálatát is új utakra terelték.

Csakhogy nem arról van szó, hogy a szüfrazsettek és a Fekete Párducok küzdelmeinek „emberijogista” partizánjai és a Harvey Milk-epigonok működése nyomán a hiperglobalizmus ügyvivői alapvető társadalmi igényekhez igazítanák a műsorszolgáltatást. Sokkal inkább arról, hogy a hatalomipar – a kultúra és a techvilág haszonlesőivel kéz a kézben – hadjáratot indított az értelem ellen. A józanész, vagy ha tetszik, az évezredes szellemi és spirituális tapasztalatokon érlelt kollektív tudat kényszerül ma identitásháborút vívni a szép új világ társadalommérnökeivel.

Kihalási eseménysorozat

LMBTQ-filmek persze az újbeszél narratívája szerint a filmtörténet kezdete óta készülnek. Az olyan alkotások, mint a Priscilla, a sivatag királynője, a Fiúk nem sírnak, az Otthonom, Idaho, Az őrült nők ketrece, a Brokeback Mountain mellett az életrajzi filmek körében is bőséggel akadnak a szexuális kisebbségi létben érintőlegesen vagy mélyebben elmerülő alkotások. Az Ed Wood, Rudolf Nurejev, Robert Mapplethorpe, Frida Kahlo történetét bemutató játékfilmek szintén az LMBTQ-kánon részeivé váltak, a mai társadalomtranszformáló folyamat előképeiként. Csakhogy a genderizmus kohóiban kiolvasztott posztmodern matériával összevetve ezeket a filmeket ma bajosan nevezhetjük LMBTQ-filmeknek. Ezekben az alkotásokban még nem az emberi jogi dadaisták által előre körülrajzolt és a végtelenségig sematizált szereplők beszélték el saját ideológiai hitvallásukat, hanem hús-vér szenvedő és önmagukkal küzdő emberek sorsai kerültek mozivászonra.

A mai LMBTQ-filmekben már nincs jelen az élet, a valóság, csak a politika.

A korábban felsorolt filmekhez hasonlóan Makk Károly 1980-as Egymásra nézve című filmjében sem az számított valójában, hogy ki minek vallja, kiáltja ki magát, hanem a maga a történet, a drámai mese. Aki ezt tagadja, azzal kár vitatkozni.

A nyilvánvaló különbség elsősorban a érzékenyítésben, dogmatizálásban és nem utolsósorban az elérhetőségben rejlik. Az LMBTQ-filmek és -sorozatok dömpingje elől ugyanis nincs menekvés: a Google-generációnak vagy „digitális bennszülötteknek” becézett fiatal nemzedékek akarva-akaratlanul szívják magukba a genderdogmákat és ultraliberális szemléletet arcukba lézerező ismeretterjesztést. A technológia pedig mindenhová eljut.

Így varázstalanítja a Netflix a digitális mezozoikumban, a 20. század őslényparkjában szocializálódott emberszauruszt, miközben az LMBTQ-propaganda resetet nyom a teremtésnek és az evolúciónak.

Egy biztos: az óriáshüllők korának végét eredményező kréta kori kihalási esemény langyos, délelőtti televíziós matiné az elkövetkezendőkhöz képest.

Forrás: hirado.hu, 2022plusz

A teljes cikk ITT olvasható.