Nem kértünk az idomításból – gondolatok a magyar-német után.

A stadion hangján mondtuk el, hogy nem kérünk az idomításból: fociztunk és szurkoltunk a legmagasabb szinten.

A szurkolók és a magyar válogatott is bizonyított szombat este, a magyar foci új szentélyében. A kiváló, jól szervezett játék mellett, a helyszínen tartózkodás tapasztalatával mondom: az egész világ előtt

világossá tettük, mi a válaszunk a németek tavalyi, minősíthetetlen provokációjára, és az UEFA hallgatására és büntetősdijére Magyarország ellen.

Közel hetvenezer hangon mondtuk el, hogy mi a válaszunk a himnuszunk tavalyi kifütyülésére, a szivárványos propagandára, az egyszerre hónalj-, segg- és lábszagú rosszindulatra, az ostobaságból fakadó gyűlöletre és a számításból fakadó megalázásra egy focimeccsen. Hogy mi a válaszunk a szurkolóink nevetséges müncheni vegzálására, a politika behozatalára a stadionokba, mindarra, ami jelenleg a világban zajlik: a bűnbakkeresés középkori reflexeire, meg arra, hogy ha három idióta huhog egyet a lelátón, akkor egy országot ítélünk el (plusz zártkapu, alap), ha a magyar gyerekek tombolnak a lelátón, akkor az rasszizmus, ha az angolok letapossák a saját jegyszedőiket és szétverik Londont az Eb-döntő előtt és az európai nagyvárosokat újra meg újra, az meg rendben van.

A stadion hangján mondtuk el, hogy nem kérünk az idomításból, és abból, hogy egykori gyarmattartó hatalmak „neveljenek” minket 2022-ben.

Először a hallgatásunkkal, aztán a pokoli hangzavarral mondtuk el, hogy arról álmodunk, amiről akarunk. Egyszerűen, hatásosan válaszoltunk a tavalyi őrületre, talán meg is bocsátottunk: fociztunk és szurkoltunk a legmagasabb szinten.

Videón a meccs legizgalmasabb pillanatai!

Kirajzolódott hát a különbség: egyrészről van úgy, hogy a politikai baromságaikat erőltetik, elhitetik, hogy ha egy bűnözőt állítanak a BLM elnevezésű „vallásunk” középpontjába (akit történetesen George Floydnak hívnak), az valami jó dolog. Ilyenkor nincs megállás. Ilyenkor fejhangon visító aktivisták rohannak a pályára a nemzeti himnuszunk alatt, büntetlenül, mintha ölni mentünk volna Münchenbe.

És másrészről van úgy is, hogy az öröm és a hazaszeretet hangján szólal meg kábé hetvenezer ember. Van úgy is, hogy  visszatérnek azok az idők, amiket csaknem elfelejtettünk: hogy a válogatott szintű labdarúgás a fociról és a nemzeti identitásról szól.

Jegyezzük ezt meg, mert többet ér annál is, hogy fantasztikus játékkal menetelünk a Nemzetek Ligájában. Emlékezzünk rá:

ők szivárványos zászlóval, gyűlölettel fogadtak minket, mi állva hallgattuk, aztán megtapsoltuk a himnuszukat.

Ez jelenti a különbséget.

Ami pedig még inkább a foci: húsz-harminc évvel ezelőtt nagyjából mindenkitől kikaptunk fontos meccseken, aki szembejött, manapság meg reális esélyünk van elkapni az angolokat, a franciákat, a németeket, a horvátokat, és el is kapjuk őket, újra meg újra: tétmeccseken, csaknem hetvenezer magyar előtt. Húsz-harminc évvel ezelőtt nem voltak színvonalas létesítményeink, most meg vannak. Tisztaság, szervezettség, vagyis a jólét erejét mutató formák,

keretek a valamihez, ami fölváltotta a semmit Magyarországon.

Egyre előrébb jutnak klubcsapataink az európai ligákban, európai szintű klasszisaink vannak. Szerintem ezt fejlődésnek hívják. Így épül a nemzeti sport és a nemzeti emlékezet.

Aztán, ha vasárnap mégis arról olvasunk százmilliós olvasottságú, mainstream portálokon, hogy „független megfigyelők” addig izzadtak a budapesti éjszakában, amíg kiszúrtak valamit, egy huhogó részeget a mosdóban, vagy egy tetoválást a béközépben, aztán a csodából trágyát gyúrnak, az minket ne érdekeljen: szombat este óta magasan fölöttük állunk.

Forrás: mandiner.hu/Kovács Gergő

Fotó: Rádi Nikolett