A Szentatya december 11-én, advent harmadik vasárnapján a napi evangéliumból kiindulva arra biztatta a déli Úrangyala elimádkozására egybegyűlt híveket, hogy vizsgálják felülről az Istenről és felebarátaikról kialakított képüket, és vessék el merev sémáikat és előítéleteiket. Az egyházfő teljes beszédének fordítását a Magyar Kurír közölte, melyből részleteket idézett a Vasarnap.hu.

„Kedves testvéreim, áldott vasárnapot!

Advent harmadik vasárnapjának evangéliuma a börtönben raboskodó Keresztelő Jánosról szól, aki elküldi tanítványait, hogy kérdezzék meg Jézust: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” (Mt 11,4). Jánosban ugyanis, amikor Jézus cselekedeteiről hallott, kétségek ébredtek, hogy valóban ő-e a Messiás vagy sem. Ő egy szigorú Messiást képzelt el, olyat, aki eljön, hatalommal igazságot szolgáltat, és megbünteti a bűnösöket. Most viszont Jézus szavai és gesztusai együttérzésről tanúskodnak mindenki felé, tetteinek középpontjában a megbocsátó irgalom áll, aminek következtében „a vakok újra látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt” (Mt 11,5).

Jót tesz azonban nekünk, ha elidőzünk Keresztelő János eme válságánál, mert számunkra is mondhat valami fontosat.

A szöveg hangsúlyozza, hogy János börtönben van, és ez a fizikai helyen túl arra a belső állapotra irányítja gondolatainkat, amelyet átél: a börtönben sötétség van, nincs lehetőség tisztán látni és a falakon túlra tekinteni. Keresztelő János ugyanis már nem képes felismerni Jézust mint a várt Messiást. Kétségek gyötrik, és elküldi tanítványait, hogy megbizonyosodjanak: „Menjetek, és nézzétek meg, ő-e a Messiás vagy sem.” Meglepődtünk, hogy ez épp Jánossal történt, aki megkeresztelte Jézust a Jordánban, és tanítványai előtt Isten Bárányaként mutatott rá (vö. Jn 1,29). Ez azt jelenti, hogy még a legnagyobb hívő is átmegy a kétségek alagútján. És ez nem rossz dolog; ellenkezőleg, néha elengedhetetlen a lelki növekedéshez:

segít megérteni, hogy Isten mindig nagyobb, mint amilyennek mi képzeljük; cselekedetei meglepők, mások, mint amilyenekre számítottunk; tettei másfélék, mindig felülmúlják szükségleteinket és várakozásainkat; s ezért sosem szabad abbahagynunk, hogy keressük őt és megtérjünk az ő igazi arcához. Egy nagy teológus azt mondta, hogy Istent „lépésről lépésre kell újra felfedezni… néha azt gondolva, hogy elveszítettük” (Henri de Lubac: Isten útjain, Vigilia, Budapest, 1995, 103). Ezt teszi a Keresztelő is: kétségek között még mindig keresi őt, kérdezi, „vitatkozik” vele, végül újra felfedezi őt. János, akit Jézus az asszonytól születettek közül a legnagyobbnak nevezett (vö. Mt 11,11), röviden arra tanít bennünket, hogy ne zárjuk be Istent saját sémáinkba. Mindig leselkedik ránk ez a veszély, ez a kísértés: hogy magunknak tetsző Istent csináljunk, hogy aztán használhassuk. Isten valami más!

Testvéreim, néha mi is ilyen helyzetben találjuk magunkat, egy belső börtönben, és képtelenek vagyunk felismerni az Úr újdonságát, talán annak a feltételezésnek vagyunk a foglyai, hogy már mindent tudunk róla.”

A Vasarnap.hu teljes cikke itt olvasható.

Kép: MTI