Az vagy, amit megeszel, szokták mondani, és ez biológiailag kétségtelen. Sejtjeink, atomjaink azokból az atomokból épülnek fel, amiket magunkhoz veszünk. A szellemünk pedig az, amit gondolunk, kimondunk. Legalábbis ezt mutatjuk meg magunkból.

A pedagógustüntetéseken szörnyű dolgokat mutattak meg magukból a tanárok és a velük tartó szimpatizánsok. Az iskolai magyartanítás csődjére jellemzően tucatjával fordultak elő kifejezetten trágár, primitív üzenetek. A felszólalók között a legnagyobb ismertségre (népszerűségre?) az a lány tett szert, aki a nemiség szavait káromkodásra használva állította össze mondandóját. Hogy ez nem kirívó elhajlás volt, remekül mutatja, hogy a tüntetők nem határolódtak el tőle, sőt megismételtették vele a produkciót. Másutt fiatal, mosolygós diáklány tábláján két szó: „k..va anyátok” (Ő kiírta, itt mi kipontozzuk; nyomdafesték ugyan nincsen, ami nem bírná el, de a monitor belepirulna.) További transzparenseken, házilag készített kartonlapokon a miniszterelnöknek szóló, ezen a felületen idézhetetlen javaslatok, felszólítások és fenyegetések tucatjai.

Elképzelem, amint délután a tanuló – mivel a holnapi leckét a sztrájk miatt úgysem ellenőrzik – vastag papírt keres, a tolltartóból jól fogó filcet, kicsit rágja a végét, mit is írjon, végül eszébe jut egy ősi női mesterség, és gondosan kanyarítva, nyelve hegyét az izgalomtól kidugva színezgeti a betűket.

Osztályfőnöke pedig – aki előző nap tüntetni hívta, s talán két hete a kislány még őrá mondta ugyanezeket a szavakat, amikor hármast kapott a be nem jelentett dogára – büszkén áll egy másik felirattal: „Ki fog tanítani?” És a kívülálló, akinek esetleg csöppnyi gyermekei vannak, arra gondol: remélem, nem te.

A történelemtanárok sem lehetnek sokkal büszkébbek, látva azt a táblát, amelyen a jelenlegi belügyminisztert a szabadságharc hőseit kivégeztető Haynauval állítják párhuzamba, a kirúgott 13 tanár és a 13 aradi vértanú közé egyenlőségjelet téve. Ha ezt maguk az érintettek nem utasítják vissza szégyenkezve, legalább a közbeszédért felelős értelmiség tegye meg.

 Nagyon torz világ jön akkor, ha elkezdünk relativizálni, mert a következő lépés az lehet, hogy a tatárjáráshoz, Mohácshoz, Trianonhoz vagy a holokauszthoz mérjük a kormány munkajogi intézkedéseit.

Láttam olyan fotót is, ahol egy öt-hat éves kisfiúval együtt tartja az „Óvó néni maradj velem!” feliratot egy ijesztő mosolyú nő, aki nyilvánvalóan tárgyként, színpadi díszletként használja a gyereket, akinek biztosan nem lehet még kiforrott véleménye arról, ami zajlik. Ha az asszony a fiú óvónénije, az nagyon csúnya visszaélés a rábízottakkal, de ha a nagymamája, még akkor is gyermekvédelmi probléma. Kicsit olyan ez, mint amikor bűnözők azzal próbálnak kitérni a rendőri intézkedés alól, hogy csecsemőjüket karjukba kapva kiabálnak a hatósággal, abban bízva, hogy védelmet nyújt nekik a csöppség. („Gyerek van nálam, és nem félek használni!”)

A Vasarnap.hu teljes jegyzete itt olvasható.

Szerző: Ungváry Zsolt

Kép: Szennyes Krisztián