Legutóbbi munkahelyemen, a Magyar Országgyűlésben alkalmam adódott arra, hogy részt vegyek a külügyi munkának egy különös területén – kezdi írását Kelemen András.

Mert az természetes, hogy az ágazati politikával egy szakminisztérium foglalkozik. Az is kezd elfogadottá válni, hogy a civil vonalon épített nemzetközi kapcsolatok is akár világpolitikai tényezővé nőhetik ki magukat. (Vannak ennek építő és romboló példái.) Ám az kevésbé ismert, hogy az egyes parlamentek hogyan tartják a kapcsolatot egymással és hogyan hatnak közvetítő erőként. Létezik először is az Interparlamentáris Unió, melyben Magyarország alapító tag. Alapszinten ez biztosítja az egyes részt vevő parlamentek képviselői közötti kapcsolat lehetőségét, különösen a benne megalkotott baráti csoportok révén. Jó példaként elmondhatom, hogy mint a rendszerváltozástól 2010-ig a magyar-török baráti képviselőcsoport ismételten megválasztott vezetője, folyamatosan tudtam érintkezni a váltakozó nagykövetekkel és a török Nagy Nemzetgyűlés irántunk érdeklődést mutató tagjaival – valamint természetesen a baráti török és magyar civil szervezetekkel. Ez egyúttal áthidalta azt a szaggatottságot, amit a személyi változások jelentenek a politikában. 2010 és 2019 között pedig mint az elnök külügyi főtanácsadója tudtam folytatni az építkezést ezen a területen is: így nyitottunk utat Magyarországnak a türk nyelvű államok együttműködési fórumaiba. Mint tagként egyedüli nem türk nyelvű országnak, nekünk ez úgy sikerült, hogy a két évtizedes kapcsolatépítés eredményeként 2013-ban Kövér Lászlót törökországi hivatalos útján már nemcsak a török parlament elnöke fogadta, hanem a kormányfő és az államelnök is. Ugyanebben az évben Ankarában hivatalosan bejelentettem a Magyar Országgyűlés csatlakozási szándékát a türk országok parlamentjei alkotta együttműködési fórumba (TURKPA). Felvételünk után sor is került bakui utunkra: 2014-ben az Országgyűlés alelnökeként Lezsák Sándor már részt vett a Türk Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűlésének soron következő ülésén. A folyamat következő lépése pedig a kormányközi kapcsolatok kiépítése volt. Ez megtörtént Csolpon Atában a Türk Tanácshoz (TURKKON) való csatlakozásunkkal. S mint egyetlen uniós tag, Magyarország megnyitotta a Türk Tanács egyetlen EU-n belüli képviseleti irodáját Budapesten.

Ez a történet jó példa arra, hogyan lehet új eszközökkel tágítani külpolitikai mozgásterünket.

A legfontosabb külpolitikai mozgás azonban az EU tagállamok és tagjelöltek körében volt. Mint viszonylag kicsi, de határozott célokat megfogalmazó ország, ahhoz, hogy az Unióban hatékonyak lehessük, szükségünk volt a kapcsolatépítésre e területen. Arra törekedtünk, hogy fokozzuk és összehangoljuk a nemzeti parlamentek EU-beli szereplését. Ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európai Parlament nemhogy ezt nem pótolja, hanem egyre inkább különálló hatalmi ággá kíván válni. S mivel az ottani képviselők egyre kevésbé képviselték mind a származási országuk, mind Európa lakosságának érdekeit, szent meggyőződésünk volt, hogy vissza kell adni a szót az európai civil társadalomnak. Ezt az egyes tagállamok parlamentjei jobban képviselik, mint az európai vízfej. Ezért próbáltuk meg a bürokratikus nehézségek ellenére tevékenységre – vagyis az uniós döntéshozatalba való részvételre – buzdítani a térségbeli társ-parlamenteket, különösen a V4 tagjait.

Különös súlyt adott ebbéli igyekvésünknek a kontinensünket érő óceánon túli hatás. A 2010-es évek közepén két nagy szerződéssel törekedett az Újvilág öreg Európánk beolvasztására. Az egyik volt a TTIP, a másik a CETA.

A TTIP vagy teljes nevén Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (Transatlantic Trade and Investment Partnership) lényege az volt, hogy olyan mértékben lebontjuk a javak áramlása előtti akadályokat, hogy az EU-ban érvényes törvényes szabályozást lehetőségig közelitjük az Egyesült Államokbélihez. A csali az volt a horgon, hogy a kereskedést és befektetéseket olcsóbbá és könnyebbé tehette volna. Ám pl. beletartozott az élelmiszerbiztonságra vonatkozó szabályozás lazább rendszerének elfogadása. Valamint erőteljes volt a nyomás a nagy nehezen elért magyar génmentességi szabályozás feloldására. Továbbá a két fél közötti vitatott ügyekben – pl. újabb jogszabályok meghozatalában – pedig irodakukacokból, valamint iparbéli és kereskedelmi szakértőkből álló testület kezébe tette volna le a döntéshozatalt. Vagyis a nemzetállamok törvényhozását, így az államok szuverenitását tovább kívánta korlátozni. Végül Trump elnöksége alatt került le az ügy az asztalról.

Ha már ez nem jött össze, volt másik hasonló próbálkozás is. Az előbbihez kísértetiesen hasonló volt a helyzet a CETA (Comprehensive Economic and Trade Agreement) esetében. Ez az EU és Kanada közötti átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás terve volt, melyet végül az EU valamennyi tagállama, valamint az Európai Parlament is jóváhagyott és így az egyes országokban esedékes ratifikálás szakaszába került, sőt 2017. szeptember 21-én ideiglenesen hatályba is lépett, – s ott akadt el. Lényege a befektetések könnyítése volt, s hogy a vámok túlnyomó része eltörlésre kerül. Az ügyben a „színes zoknis” Justin Trudeau kanadai miniszterelnök személyesen látogatott 2016 októberében Brüsszelbe. Ellenzői hangoztatták, hogy gyengíti az Európában érvényes fogyasztói jogokat s az élelmiszer-biztonságot, valamint fokozhatja földrészünkön a munkanélküliséget. A befektetők és az érintett országok közötti vitás ügyekben itt is kivették volna az egyes országok kezéből a döntést.

Vagyis mindként szabadkereskedelmi egyezmény utat nyitott volna az északamerikai földrész fokozódó túlsúlyának. (Végül azonban Európa alávetése nem ezen a módon, hanem legfőképpen az ukrajnai USA-orosz háború szankciói révén következett be.)

Az EU-val kapcsolatos politikánk lényeges eleme volt folyamatos tevékenységünk a Balkán államaiban: az érintetteket egymáshoz közelebb hozni és az uniós csatlakozásban szakszerű segítséget adni. Úgy tűnt, hogy a Nyugatot nem igazán érdekli, hogy Magyarországtól délre egészen Görögországig a Nyugat-Balkán más világerőknek kiszolgáltatott, robbanásveszélyes terület. Kövér elnök úrral ezért sokat jártunk e terület országaiban, s valamint sokoldalú tanácskozásokat szerveztünk a közös fellépés érdekében.

Összefoglalóul: szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kisebb, vagy éppen sokat támadott országok esetében jelentős szerepe lehet a hivatalos és a „népi diplomácia” mellett a választott képviselők kapcsolattartásának. (S ebben segít az Országgyűlés Külügyi Hivatala.) Az országgyűlési képviselőnek igazi közvetítőnek kell lennie: egyrészt a hazai döntéshozók és az országlakosok között, másrészt tevékenyen hozzá tud járulni a külpolitika elfogadottságához, s az országimázs építéséhez; hiszen nemzetközi kapcsolatrendszere más országok döntéshozóival való kommunikációt tesz lehetővé.