Persze, Isten mindig és mindenütt jelen van, még a tévéfotel mélyén és netflixezés közben is – a kérdés, hogy az ember tud-e mindenhol Istenre figyelni.

Széles körben elterjedt a nézet, a Covid óta meg pláne: teljesen fölösleges templomba járni, hiszen Isten mindenhol, így a saját nappalinkban is jelen van, meg egyébként is, a templomban hemzsegnek a képmutatók; rossz nézni, ahogy ők ott ájtatoskodnak. Majd én lebizniszelem magam a dolgot a négy fal között az én Istenemmel.

Logikusnak tűnik a dolog – kár, hogy volna itt három nap, amely eléggé látványosan mond ellent a népszerű elméletnek.

Mert ugye kezdődik az egész a nagycsütörtökkel. Mit látunk? Jézus Krisztus földi életének utolsó estéjén összegyűlik a tanítványok heterogén közösségével, mondván, „vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek”. Veletek! Mármint azzal, akiről jól tudja, hogy mindjárt el fogja árulni, és a másikkal, aki (kezében a mennyország kulcsaival) órákon belül háromszor megtagadja. Meg a többivel, akik három éve hallgatják a példabeszédeit és figyelik közvetlen közelről a csodáit, de még ezekben a szent percekben is képesek azon vitatkozni, hogy melyikük a nagyobb. Azért ha Isten fia, a Megváltó egyenesen vágyva vágyik erre a társaságra, tanítványainak ostoba versengését látván pedig nem faképnél hagyja őket kiábrándultan, hanem még meg is mossa a lábukat (külön hangsúlyozva, hogy nekünk is ugyanígy kell cselekednünk), akkor

kicsit erős azért nem elmenni a templomi közösségbe, mert ott sok a tökéletlen.

Pláne, mivel Jézus Krisztus arról a bizonyos kenyérről és borról is mondott még valamit – és nem azt, hogy semmi szükségetek rá, hanyagoljátok.

Következik a nagypéntek. Ezen az estén mifelénk, katolikusoknál virágvasárnap után immár másodszor is felolvassák vagy elrecitálják a teljes szenvedéstörténetet, Júdás árulásától kezdve egészen a sírba tételig. Mármost tegye föl a kezét az a templomba meggyőződésesen nem járó keresztény, aki minden nagyböjtben leül otthon a négy fal között, kizárva minden zavaró forrást, a telefontól kezdve a porszívózó vagy technót üvöltető szomszédon át a szem sarkából látszódó mosogatnivalóig, és elejétől a végéig átelmélkedi a passiót. Vagy legalább végigjár egy keresztutat, kezében a Szentírással, hogy egyre jobban megérezze, mi is történt itt tulajdonképpen, miről is szól ez az egész. Az nem mentség, hogy „nekem erre nincs szükségem”, hiszen maga Jézus Krisztus mondta, hogy „maradjatok itt és virrasszatok velem”, méghozzá azért, hogy „kísértésbe ne essetek” – és meglehetősen csalódott volt, amikor Péterék egyetlen órát sem bírtak ki. Amiből eléggé az következik, hogy a nagyheti virrasztás, az önmegtagadással járó ima, a kereszt előtti elmélkedés helyes és üdvös cselekedet, ennek hanyagolása pedig fogékonyabbá tehet a pusztító kísértésekre.

Már megint oda lyukadunk ki, hogy a templomba menésből nagy baj nem lehet.

Aztán jön a nagyszombat. Tekintve, hogy estig nincsenek misék, hanem a szent sír előtt lehet imádkozni úgy, hogy a pap épp az utolsó pillanatban ébredőket gyóntatja vagy a másnapi prédikációját írja, azaz legfeljebb néhány másik hívő van jelen, ráadásul ők is kellő távolságban, tehát az a veszély sem áll fenn, hogy csúnyán elkapjuk az esetleges bűneiket – ez tipikusan az a szituáció, amikor nem kell félni. Az egyház meg se fog mukkanni, csupán biztosítja a csöndet és a zavartalan befelé fordulás lehetőségét. Amelyik hívő ezzel sem él, az legalább arra szánjon néhány percet, hogy kitalál egy új indokot, hogy miért nem kíván legalább évente egyszer templomba menni –

mert hogy nem a pap és nem a többi hívő miatt, az ezek alapján bizonyos.

És végül érkezik húsvét vigíliája, a feltámadás ünnepe. Bevallom, én se vagyok egy nagy partiarc, na de egy random hétköznap estéhez hasonlóan otthon nézni a Netflixet, miközben odakint a másfél hónap böjt és a bő féltucat ószövetségi olvasmány után végre felzúgnak a harangok, rengeti a falakat az orgona és akár több száz, lélekben frissen mosakodott vagy épp most keresztelkedett felebarátunk ünnepel együtt a fényárban – az valami rettentő unalmas lehet. Mert ugyan szilveszterkor is nagy a vigasság, de abba azért mégiscsak vegyül némi félelem és bizonytalanság a jövőt illetően – na, ez húsvét hajnalán nincs. Sőt, leginkább a bizonyosság van: „Feltámadtam, és újból veled vagyok”; „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni fogunk”, ez az üzenet.

Örök élet és ott aztán ingyen minden.

Naná, hogy életidegennek és ridegnek tűnik az egyház tanítása, ha az ember az utolsó gyerekkori hittanórája óta porosodó, csiszolatlan hitével átalussza, átnetflixezi vagy átszelfizi ezt a keresztút utáni katarzist, lemaradva az igazi húsvét felszabadító öröméről.

Az természetesen igaz, hogy Isten mindenütt jelen van – a kérdés, hogy az ember tud-e mindenhol egyformán Istenre figyelni. Ha az elmúlt években a wellnesshétvégén vagy az otthoni telefonnyomkodós punnyadáskor nem annyira jött át ez a minimum hetekig tartó derűs „Valóban feltámadt!”-érzés, idén lehet, hogy érdemes mégis megpróbálkozni a templom csöndjével és jól bevált, ősi liturgiájával.

Francesca Rivafinoli / Mandiner

Kiemelt kép: Jakab Mónika / Krónika