Valahol ott kezdődött az egész förtelem, akkor, a 90-es években, és mára mindent beszőtt a fojtófüge. Komplett társadalmakat.
Jó mélyre elraktam, és azóta sem vettem elő. Néhány kis papír, helyes kis betűkkel.
Az egyik AVP (Alternative to Violence Projekt) tréning. A másik többnapos „egészségnevelő tanári” tréning. Ma mindez mennyire megmosolyogtató. Sárga nyomtatópapírra nyomva egy szerény kis szöveg és a név, és dátum még írógéppel odagépelve a vonalra. Három aláírás pecsét nélkül, okmány és regisztrációs szám nélkül.
Ez így önmagában is egy kuriózum. Emléket állít annak, hogy a lelkes tudatlanság mi mindenre képes időt fecsérelni.
És ha nagyon túrok még a fiókban, előkerül vagy még kettő-három hasonló formátumú papírlap. Emlékeim szerint narkológiai alapképzésről, asszertivitásról, vagy a lelki egészség megőrzésének valamelyik más, nem túl mélyre hatolóan boncolgatott témájáról.
1994-95-öt írtunk ekkor. Sorra potyogtak elénk az oktatás eme újszerű megközelítései, tréningek és interaktív tanfolyamok formájában. Izgalmasan eltérő a korábban megszokott hierarchikus és frontális oktatási formáktól. Mert lehetett véleményt megfogalmazni, urambocsá’ érzésekről beszélgetni egy tanulási helyzetben.
Wow… Haladtunk a szellemmel. A korszellemmel. Vagy mivel is?
Ezek a képzések részben a felsőoktatás körében zajlottak, részben már munka mellett, mint szakirányú tanfolyamok voltak elérhetőek. És nagy volt a boldogság, mert az elköteleződésig mindet támogatta valami rejtélyes Amerikába szakadt magyar jótét lélek. Egy jóságos nagypapa. Egy csupa szív ember.
Majdnem minden papíron, vagy ha másol nem, akkor a tanulmányi szerződéseken ott virított a támogató szervezet, a Soros Alapítvány.
Tudtuk is mi, hogy ki az a kiváló aranyszívű öregúr, aki ennyire a szívén viseli a magyar fiatalok mentális egészségét és a szakemberek szakmai előmenetelét!
Minden költségünket ő állta. Mármint az oktatás költségeit, már ha valamely tanulmányi szerződésben, külön lapon, hozzácsatolt passzusként fel nem merült egy szerény önköltség, amelyet a százszázalékos támogatás ellenére, az egyéb felmerülő tanári költségekre illett elkülöníteni, szigorúan önkéntes alapon és pontosan meghatározott fejkvótában.
És a zsebünkbe nyúltunk mind, mert hát az orrunk előtt a sorban mindenki megtette ezt, és a hála mellett, amelyet a nagylelkű öregúr iránt éreztünk, igazán elfért az oktatók iránti lojalitás kimutatása is.
Azután jöttek a „többnapos” tanfolyamok, nem csak oktatástechnikai újdonságokkal, de a téma is időnként kapott egy-egy csűrcsavart. Valahogy mindenbe belelopódzott valami értékrendi lamentálás. Olyan helyzetek etikai boncolgatása, ami akkor még a mi kis vasfüggöny mögötti avas szagú világunkban legfeljebb arcpirító feszengést váltott ki.
Mert mi akkor még nagyon „elmaradottak” voltunk.
BNO betegségkódja volt a szexuális abúzusoknak, az identitászavaroknak és drogos fiatalt legfeljebb a technocol rapidos összeragadt hajú punk szubkultúra köreiben láthatunk, mint egy-egy ritka, élő példányt.
Az iskolákban a legnagyobb gondot a dohányzás korai kipróbálása jelentette és az AIDS-ről is, mint távoli kontinenseken előforduló és csak egy szűk, különleges szexuális szokásokkal élő kört érintő betegségről beszélhettünk.
Olyan, számunkra újszerű és a mindennapjainktól távoli témákról beszélgettünk, „tanultunk”, amelyek az izgalmuk mellett, akkor még nem adtak a mi világunkban sok gyakorlati kapaszkodót. Szinte elmaradottnak érezhettük magunkat, hogy még nem rendelkezünk agresszió elleni programokkal és Szeged utcáin – itt jártam egyetemre – nem rohan percenként az élesen szirénázó mentő egy-egy tudatvesztett fiatallal a toxikológiára.
Egyik többnapos tanfolyam követte a másikat, és mi friss diplomás szakemberek szépen lassan, alaposan felkészültünk minden olyan élethelyzetre, amellyel való találkozásunk valószínűsége akkor még a nullához közelített.
De nem voltunk elkeseredve, hogy nagyítóval sem fogunk az országban találni egyetlen LSD-s beteget sem, vagy morfin függőt, kokainistát. Mi azért szépen megtanultuk, hogy az iskolában a felvilágosító órákon hogyan ismerjék fel a gyerekek a sohasem látott drogokat. Melyek az amfetaminszármazékok toxikus tünetei vagy mi az a rossz flash, és ha egyszer majd mégis találkoznának vele, egy másik évszázadban, hogyan kerüljék el.
Azt hiszem, itt indult a szekunder szégyenem, amikor az első iskolai felvilágosító órán rájöttem, egy olyan világ képét hoztam be az érintetlen kis lelkek tudatába, amelyre semmi, de semmi szükségük nem volt.
1995-öt írtunk.
Az első mobiltelefonok mérete egy kisebb bőröndével ért fel, és ha egy-egy nagyon jó módban élő vállalkozót megláttunk egy kisebb ládát cipelve, hozzárögzített normális méretű telefonkagylóba hangosan üvöltözni az utcán, nem értettük, hogy hová fajult ez a világ.
Emlékszem az osztályra, kedves arcú kiskamaszok vihorászva próbálták leplezni a zavarukat, amikor belekezdtem a mondandómba. A szerelemről meséltem nekik, arról a mindent elsöprő őrült érzésről, amikor egyik butaságot követjük el a másik után, amikor minden mondatunk sután hangzik és egy tekintet is az egekig képes emelni a lelkünk. Vagy egy elmaradt mosoly a pokolba taszítani. Mert akkor még mosollyal osztottunk lájkokat.
Nem mesélhettem másról.
Nem éreztem egy pillanatig sem időszerűnek vagy észszerűnek, hogy a program tartalmát követve a heteroszexuális szokástól eltérő szexuális érdeklődés mibenlétét taglaljam. Nem volt akkora „szakmai és emberi rugalmasságom”, hogy az alig serdülő kisdiákoknak magyarázzam a transzneműség vagy akár a zoofília, nekrofília fogalmait. Nem éreztem rendjén valónak.
Hazamentem és az összes ilyen papíromat betettem egy dossziéba. Egy fiók mélyére. Sohasem vette elő többet. A mai napig.
Mert ami ma van, az régóta érlelődő keserű-savanyú gyümölcs, a girbegurba ágak fanyar „vackorával”. Ez a gyümölcs már legalább huszonöt éve érik ilyen „elfajultan”. Huszon öt éve locsolja valami szépen lassan szitáló, jeges számítással odacsepegtetett eszme.
Látott már valaki trópusi vidékekről szóló dokumentumfilmekben fojtófügefát?
Stockphoto
A fojtófüge élete nagyon tanulságos.
Kicsiny, védtelennek látszó magocskája lepottyan a földre, nincs különösebb jelentősége. Egyszer csak az erős fák tövében egy gyenge kis hajtás szökken szárba. Amikor kibújik a földből, azonnal támaszt keres, a gyorsan növekvő lágy szárával csak addig marad földközelben, amíg eléri a megfelelő támaszt nyújtó fatörzset. E mag életképességére jellemző, hogy akkor sem pusztul el, ha fennakad egy levélen. Ebben az esetben lefelé gyökeret, míg fölfelé szárat növeszt, így a földet is és a napfényt is eléri.
A támaszul szolgáló növény a veszéllyel szemben védtelen, nincs mintája arra, hogy védekezzen egy jelentéktelen kis növény ellen, ő mindentől függetlenül, zavartalanul fejlődik, gyönyörű lombkoronája a magasban teljesedik ki az éltető napfényben. Nem zavarja a gyökerei körüli apró növényke.
A baj az, hogy a füge is éppen arra tart, amerre a fa. Ezért a karcsú kis indáival szépen rátekeredik a nagy tartóerejű fára. Lassan, napról napra alig láthatóan vastagodva keményednek meg a táplálékszállító, földközeli szárai. A fa mindebből nem sokat érzékel, mert a fügeág nem tőle szívja el a tápanyagokat. Nem csapolja meg a testnedveit, nem lendül támadásba.
Még.
Ekkorra viszont már önmaga hajtásaival keresztül-kasul szövi a saját, egyre szövevényesebb testét, így történhet meg, hogy a tekervényein belül is harc indul a lágy és a kemény szárak között. Egyik fügeág megfojtja a másikat. Kíméletlenül. Akkor is, ha ugyanaz a gyökér táplálja őket.
Mert a törvény: a gyenge veszít. Elnyomja vagy elpusztítja az erős.
Amikor a füge már nagyobb magasságban fonja körül a törzset, elkezd itt-ott belenőni a kéregbe, „fájdalmat okozó” szorítása kíséretében. Ahol behatol, ott már a fa tápanyagait is felveszi. A fa sokat szenved a sebek halmazától és kérge vastagodását is akadályozó fojtogatástól, de ebben az állapotában már végletesen kiszolgáltatott, nincs védelemre alkalmas eszköze a lassan lopakodó, de mostanra már nyilvánvalóan élősködő veszély ellen. Innentől tűrni kénytelen.
Tetézi a fa baját, hogy a földből, a fojtófüge gyökeréből új hajtásként előbújó újabb indák is rátelepszenek a törzsére, miközben a saját ága-bogaikat is tovább szövögetik. Mindehhez már sok tápanyagra van szüksége a fügének, amit elvon a fától, a talajból is és a törzsből is. A szenvedő fa egyre jobban éhezik.
Stockphoto
Amikor a füge eléri a lombkoronát, annak minden részét körbe fonja, s a megkeményedő, egyre vastagodó száraival, halálos öleléssel mér végső csapást az őt segítőre. A haldokló fa rövid időn belül elpusztul. A következmény egyértelmű: évek alatt elkorhad és az élettelen test összerogy. Eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Huszonöt éve hagytuk megvastagodni az indákat. Mert nem hittük, hogy a saját sarjunk erre képes.
De a tartó fák nélkül a fojtófüge is életképtelen és az önmagát is elpusztítani képes ösztönei sem segítik a hosszú távú fennmaradását. Ha elpusztította az őt tápláló és magasba segítő összes fát, akkor mi marad még?
Kiemelt kép forrása: Magyar Nemzet
