Húsz esztendővel ezelőtt született meg egy mozgalom, amely tucatnyiak küzdelméből közösségi igénnyé formálta a székelyföldi autonómiát: a szülőföldön magyarként való megmaradás zálogává.
Húsz esztendővel ezelőtt történelmi pillanatnak lehettünk részesei – érezték ezt a Gábor Áron-teremben összegyűltek, még a szüleiket elkísérő, a lényegből keveset felfogó legkisebb gyermekbe is beleivódott valami a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésének hangulatából. Olyan hit, remény, tenni akarás, lelkesedés, amilyenre a rendszerváltás forradalmi napjai óta nem volt példa.
Pedig nem sok ezren gyűltek össze, ellenszél, lejárató kampány is volt elég (román és magyar egyaránt), de ezek dacára – vagy talán épp ezért – az új esély lehetősége szinte kézzel foghatóan tapintható volt a teremben. Aki korábban nem remélte, az is elhitte, ha akadnak, akik következetesen vállalják a harcot, nem hiú ábránd Székelyföld autonómiájának elérése.
Eltelt két évtized, és mondhatnánk, az autonómia valóban nem valósult (még) meg – a teremben ülők első perctől tudatosították, hogy ez hosszú menetelés lesz –, ám igényének magját, létjogosultságát, szükségességét vitathatatlanul és visszavonhatatlanul sikerült elültetni a köztudatban.
Megszületett egy mozgalom, amely tucatnyiak küzdelméből közösségi igénnyé formálta a székelyföldi autonómiát: szülőföldünkön magyarként való megmaradásunk zálogává.
A következő években tartottak többezres nagygyűléseket, zajlott a jogi csatározás egy hivatalos népszavazás megszervezéséért, sikertelenül, végül 2007–2008-ban egy belső referendum során 200 ezernél többen hitelesítik kézjegyükkel az autonómiaigényt. Több ízben a parlament elé terjesztették Székelyföld autonómiastatútumát, megszülettek, népszerűvé, majd üldözötté váltak a székely szimbólumok.
2013 márciusában a székely szabadság napján sikerült „visszafoglalni” Marosvásárhelyt, több tízezren vonultak fel utcáin autonómiát követelve, majd ősszel a székelyek nagy menetelésén 100 ezernél többen vonultak Székelyföld egyik fő útvonalán.
Ezek talán a legismertebb, leglátványosabb mozzanatai az SZNT két évtizedes tevékenységének, de ott háttérben a rengeteg per (a román állam intézményei tűzzel-vassal próbáltak akadályozni, büntetni minden megmozdulást) és az a nemzetközi színtéren végzett háttérmunka, mely a világ előtt is igyekezett hitelesíteni a székelység igényét, s mely egy sikeres európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtésében csúcsosodott a nemzeti régiók védelmében.
Lehet sokra tartani munkájukat, lehet kevesellni eredményeiket, de tény, ha húsz esztendővel ezelőtt nem hívják életre a Székely Nemzeti Tanácsot, ma Székelyföld autonómiájáról nem is nagyon beszélnénk.
Nem lobogna kék-arany zászló ünnepeinken, és a székelyföldiség, a székely öntudat tüze sem pislákolna. Egy közképviseletnek politikai támogatás nélkül nehéz bármit elérnie, és bár a kezdeti RMDSZ-es ellenszél idővel szelídült (nem a jobb belátás, a cél fontosságának felismerése okán, hanem elsősorban választási érdekek mentén), valóban támogató erővé nem alakult. Alternatívát sem sikerült felmutatniuk, más jövőtervet, de azt elérték, hogy sokak hite megrendüljön.
Pedig a székelyföldi magyarság két évtizedes autonómiaküzdelme semmiképpen nem tekinthető kudarcnak. Még pislákol az őrtüzek parazsa alatt a láng, és úgy tűnik, továbbra is az SZNT feladata életben tartani azt, hogy magasra lobbanhasson újra, amikor eljön az ideje.
Talán a politikai képviseletben is tudatosul, hogy hasznosabb, eredményesebb lehetne tűzoltás helyett újjáéleszteni az autonómia lángját.
Kiemelt kép: MTI/Veres Nándor
