Belső fejlődés, illetve a világgal történő versengés és kereskedés helyett egyre több területet szeretne lenyelni, irányítása alá vonna, de aztán semmit nem kezd velük.
Eredetileg az Orosz Birodalomról állították fel a címben szereplő tézist. Hatalmas volt az étvágya, összeomlásáig egymás után nyelte el szomszédait. Terjeszkedésének irányát a japán birodalmi zászló ihlette, minden irányba megindultak, amikor csak tehették. De rendesen megemészteni, integrálni a legritkább esetben sikerült a szerzeményeket, nem véletlenül esett szét a birodalom, később meg a Szovjetunió. Az Európai Unió egészen hasonló történelmi ösvényen halad, de van lehetőségünk irányt váltani.
Európa ma az orosz növekedési ügymenetet követi, és ez akkor is igaz, ha ennek egyáltalán nincs tudatában. Belső (vertikális) fejlődés, illetve a világgal történő versengés és kereskedés helyett egyre több területet szeretne lenyelni, irányítása alá vonna, de aztán semmit nem kezd velük.
Integráció helyett védnökként lép fel, másodosztályú kliensállamokká próbálja szervezni a friss szerzeményeket, majd béni arccal nézi, ahogy az USA arat ott, ahol nem vetett.
Elég csak ránézni a „régi” és az „új” tagállamok viszonyára!
A régi tagállamok, legfőképpen a germán nyelvterületen éktelen haragra gerjedtek, mikor hírét vették, hogy a gazdaságilag megerősödött, politikailag öntudatra ébredt „új” tagállamok egyenlőnek tekintik magukat a „régiekkel”. Dühöngenek, amiért szemtelenebbje hajlamos nemet is mondani egy-egy követelésükre, de semmiképpen nem akarják akaratgyenge bábként kiszolgálni őket.
Pedig olyan jól ki volt találva, hogy odaadják a piacaikat meg az emberi erőforrásaikat, cserébe kapnak morált és az együvé tartozás hamis élményét.
Például Lengyelország mind lakosságban, mind gazdasági erőben kis híján pariban van Németországgal. A németek ezt nem hajlandóak tudomásul venni, az ő fejükben lengyelek továbbra is azok az irokézek, akiket nekik kell szobatisztaságra nevelni, cserébe kifosztják őket. Egyébiránt meg kussoljanak, ne ugassanak bele az európai ügyekbe, pláne ne akarjanak irányt szabni. Átmenetileg, Tusk-ügynök hatalomba segítésével taktikai sikert arattak, de mivel Tusk szeretne hatalomban maradni, ezért csak suttyomban, a fű alatt elégítheti ki a német birodalmi igényeket.
Azt is amerikai igényre festik át, az úgy jobban veszi ki magát a végtelenül bölcs lengyel geopolitikai hagyományban, hiszen egy messzi és nem természetes szövetséges biztonsági garanciája lehetőséget ad a nagy pofára.
A magyarországi mezőny legkevésbé okos, de annál gyarmatibb lelkületű politikusai szokták fejtegetni ihletett pillanataikban, hogy ha beléptünk a klubba, akkor tartsuk tiszteletben a szabályait. Mondják ezt úgy, hogy
az EU-nak nem léteztek azok a szabályai, amiket mostanában számon kérnek, azokat menet közben találják ki, illetve ma sem léteznek, csak úgy hivatkoznak rá.
Sőt, sokszor a szabályok pont ellentétesek a számon kérések irányával, elég csak a gyermekvédelemre és a schengeni határok védelmére gondolni. A problémájuk nem jogállamisági, hanem mindközönségesen az, hogy ne pofázzunk bele olyan dolgokba, amihez semmi közünk. Az EU az ő fejükben továbbra is Bécsig tart, ha meg az „új” tagállamoknak elképzeléseik vannak a közös jövőről, azt tartsák meg maguknak, mert mégiscsak milyen dolog az, hogy Pozsonyban ötletelnek azon, hogy merre menjen a villamos Párizsban. Ez csak fordítva működhet.
A gyomor persze nagy úr, a fél Balkán, Ukrajna és Grúzia is a tagjelölti státusz valamelyik stációjában billeg. Sajnos nem valószínű, hogy a közeljövőben tagok lesznek, mert akkor ők is beleszólnának azokba a közös ügyekbe, amit hagyományosan Berlin és Párizs dönt el Brüsszelben. Ezért marad nekik az igyekvő protektorátus szerepe, amikor az emberi erőforrásaik és piacaik kellenek, de mint politikai aktor nem. Tulajdonképpen nem is volna logikus tovább bővíteni az EU-t, amíg a „régi” és az „új” tagállamok közötti kohézió, a köztük lévő szervesülés csak annyira erős, mint mondjuk Taskent és Moszkva kapcsolata Sztálin idejében.
Amíg a „régi” tagállamok nem értik meg, hogy nem másodrangú kliensállamok csatlakoztak a bővítés során, hanem saját akarattal és érdekkel rendelkező szuverén államok, addig nem fogják saját potenciális érdekeik akadályozóinak sorát bővíteni.
De sem a logika, sem az eddig bővítési kudarcok nem számítanak, ha meg akarjuk reformálni az Uniót, akkor több „új” tagállam kell!
Ehhez valami cselre lenne szükségünk, például el kell velük hitetni, hogy ha nem vesszük fel azonnal ezeket az országokat azonnal az EU-ba, akkor Putyin úgy rájuk teszi a mocskos ruszki mancsát, hogy kő kövön nem marad. Velük meg el kell hitetni, hogy a „nyugathoz”, az unióhoz való csatlakozással az összes társadalmi és gazdasági problémájuk egy szempillantást alatt megoldódik, hiszen a „nyugat” altruista, csak segíteni akar. Meg fejleszteni, gazdagítani, modernizálni és a többi.
Természetesen egyik sem igaz, Oroszország Ukrajnával fog szórakozni még évtizedekig, egy darabig a háborúval, aztán meg az emésztéssel lesz lekötve az összes energiája.
A „nyugat” meg pont annyira szeretné, hogy grúz, bosnyák és moldáv képviselők okoskodjanak Brüsszelben olyan dolgokról, amikről hagyományosan Berlinben és Párizsban döntenek, ahogy a lengyel, szlovák és magyar politikusokat is kitörő örömmel fogadták. Vagyis semennyire.
De áldott időszakban élünk, ha nem pusztítják el a Földet egy atomháborúval, akkor pont annyira hülye most mindenki, hogy a hasznunkra tudjuk az fordítani.
A Balkánnal, Grúziával, Moldovával kiegészülve már simán le tudnánk nyomni a „régi” tagállamokat és az EU tényleg európai közösséggé válhatna, Berlin és Párizs gyarmatrendszere helyett.
Ne finnyázzunk azon, hogy ki mennyire felel meg a tagságnak, meg mennyi sérelmet halmoztunk fel velük szemben! Meg kell szabadulnunk a „régi” tagállamok uralmától, hogy létrehozhassuk azt a klubot, aminek közösen hozzuk a szabályait és közösen tartjuk be! Különben jön Putyler! (kacsint.)
Kiemelt képforrása: Demokrata
