88 éves korában meghalt Alain Delon francia színész, a hatvanas évek egyik legnagyobb európai sztárja. Legendás színészi karrierje mögött mindig egy lépéssel lemaradva követték a botrányok, amelyek még 2019-ben is képesek voltak feltüzelni a nemzetközi sajtót. 88 éves korában meghalt Alain Delon – jelentette be a színész három gyermeke vasárnap a francia AFP hírügynökséghez eljuttatott közleményben.
Azt írták:
„Alain Fabien, Anouchka, Anthony, valamint (kutyája) Loubo mérhetetlen szomorúsággal jelentik be édesapjuk távozását. Békésen hunyt el douchyi házában, három gyermeke és családja körében. A család arra kéri önöket, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét a gyász e rendkívül fájdalmas pillanatában.”
Életútja
Alain Delon 1935. november 8-án született. Az iskolában nem igazán voltak jó eredményei, ezért – vagy önszántából, vagy hentes apja akaratának engedelmeskedve, a források megoszlanak – önként jelentkezett a francia tengerészetbe. Az ötvenes években, akkor még Indokínának hívott dél-ázsiai területen szolgált, de a saját maga és sajtósai által terjesztett legenda szerint a több éves szolgálatból legalább egyet fogságban töltött, büntetésként a különböző kihágásaiért. Miután távozott a seregből, Párizsban keresett munkát, dolgozott pincérként és portásként is, a francia sajtó szerint már itt összeismerkedett olyan, kevésbé illusztris emberekkel, akikkel a barátsága meghatározta az életét.
Delon számára az áttörést az jelentette, amikor megismerte Yves Allégret rendezőt, aki felbérelte egy mellékszerepre az 1957-es Amikor az asszony összezavarodik című drámára. Allégret ezt a tanácsot adta a kamera előtt tapasztalatlan Delonnak:
Ide figyelj, Alain. Beszélj úgy, mint ahogy velem beszélsz. Bámulj úgy, ahogy rám bámulsz. Figyelj úgy, ahogy engem figyelsz. Ne színészkedj. Élj.
A markáns kék szemekkel bíró, jóképű színésznek pár jelentéktelen francia film után az 1960-as Ragyogó napfény hozta meg az ismertséget, a Patricia Highsmith regényéből készült thrillerben ő alakítja a szélhámos Tom Ripleyt, azt a figurát, akit később Dennis Hooper és Matt Damon is eljátszik, az utóbbi az 1999-es A tehetséges Mr. Ripleyben. A film után Delon keresett lett az európai filmgyártásban, az olasz Luchino Visconti leszerződtette címszereplőnek a Roccó és fivéirei-hez, illetve ő alakíthatta a főszerepet Monica Vitti mellett Michelangelo Antonioni modernista mesterművében, a Napfogyatkozásban is.
Delon egész karrierjét meghatározta a vágy, hogy betörjön Hollywoodba, ami végül minden próbálkozása ellenére sosem sikerült neki igazán. Szerepelt Shirley Maclaine mellett az 1964-es A sárga Rolls-Royce-ban, Ann-Margret mellett az 1965-ös Egyszer egy tolvaj-ban, de gyakran más nemzetiségű karaktereket játszott, mint amilyen a való életben volt. Miközben Hollywoodban próbálkozott a francia akcentusát levetkőzni, megtalálta őt Jean-Pierre Melville rendező, akinek aztán a karrierje ikonikus szerepét köszönheti: az 1967-es A szamuráj bérgyilkosaként Delon megtestesített egy olyan mértékű hűvös menőséget, ami még évtizeddel később is hullámokat vetett, többek között olyan rendezők filmjeiben, mint John Woo (A bérgyilkos) vagy Jim Jarmusch (Szellemkutya). Woo később visszaadta neki a szívességet, amikor a Szebb holnap című akciófilmjének főszereplőjére a Delon-által forgalmazott napszemüveget rakta, ezzel jelentősen megtolva az eladásokat Hongkongban.
Delon munkásságáról sokat elmond, hogy miközben sorra játszott az emlékezetesebbnél emlékezetesebb filmekben (Borsalino, Vörös kör, A nő motorbiciklin, A medence – ez utóbbiban élete szerelmével, Romy Schneiderrel), éppen akkor zajlott életének egyik legnagyobb botránya. 1968-ban egy szeméttelepen holtan találták a színész jugoszláv származású testőrét és asszisztensét, Stevan Markovicsot. Fejbe lőtték, hulláját egy zsákba rejtették. Az ügyet a magyar sajtó is szorgosan követte, így írt Markovicsról az 1969-es Magyarország:
A párizsi alvilág köreiben most azt beszélik róla, hogy kábítószerrel kereskedett és állítólag szódával kevert hintőport adott el heroinként, titkos pókerbarlangot tartott fenn, s ismert személyiségeket zsarolt olyan fényképekkel, amelyeket ő készített róluk, kompromittáló, erotikus szituációkban. Nem szerepelne Markovics neve Delon nekrológjába, ha nem került volna elő nem sokkal a jugoszláv férfi halála után egy levél, amiben azt írta, hogy ha bármi történik vele, azért Alain Delon lesz a felelős. Az ügyben kihallgatták a színészt is, de elengedték 35 óra után. Szintén kihallgatták Francois Marcantoni korzikai gengsztert, Delon barátját, “a Cőte d’Azur alvilágának egyik legrettegettebb alakját”, de neki 11 hónap kellett, hogy megállapítsa a rendőrség, hogy ő sem volt sáros ebben az ügyben. A francia bulvársajtó azt feltételezte, hogy Markovics zsarolásra használt, kompromittáló képei között az akkor elnökválasztási kampányba vágó Georges Pompidou felesége, Claude Jacqueline látható egy másik nővel. Végül a fotókról kiderültek, hogy nagy valószínűséggel hamisítványok, Pompidou megnyerte a választásokat, de az soha nem derült ki, hogy ki ölte meg Markovicsot. Delonnak biztos alibije volt: a gyilkossága estéjén Saint Tropez-n forgatott.
Érdekes, hogy nem Markovics volt az első Delon testőrei közül, aki erőszakos halált halt. Milos Milosevics, szintén jugoszláv származású testőrét ajánlólevéllel küldte ki Hollywoodba, miután nem volt szüksége a szolgálataira. Az Egyesült Államokban Milosevics viszonyt kezdett Barbara Rooneyval, a színész Mickey Rooney ötödik feleségével, mielőtt azok még elváltak volna. 1966 januárjában, egy olyan koktélparti után, amin Delon és felesége, Natalie is részt vettek, Barbara Rooneyt és Milos Milosevicset holtan találták a nő fürdőszobájában. Mellettük egy revolver volt, a nő ujjlenyomataival.
Akár Markovics-ügy, akár más miatt, de Delon a hetvenes évektől elkezdett más területek felé is terjeszkedni: helikopterbizniszbe kezdett, versenylovakat vett, bokszmeccseket szervezett, megalapította a saját divatcégét, ami a saját márkás termékeit árulta. 1972-ben felvette a Parole, parola című olasz sláger francia verzióját, bár az éneket a Dalida művésznevű énekesnőre bízta, ő csak csábítóan beszélt a dal közben. Ebben az évtizedben, még egyszer, utoljára megpróbált betörni az amerikai filmiparba, de megint sikertelenül. A főszereplésével készült Airport-folytatás, az Airport ’79 – Concorde megbukott, a Burt Lancasterrel készült Skorpió szintén nem érdekelte az amerikai közönséget. A franciát továbbra is lenyűgözte, a francia Oscarnak számító Cézár-díjat megkapta 1984-ben az A mi történetünk című drámában nyújtott alakításáért, bár már a hetvenes években is jelölték kétszer. A kilencvenes évek végén hivatalosan visszavonult a filmezéstől, de egy-egy alkalomra (például a 2008-as Asterix az Olimpián kedvéért) visszatért a vászonra. A 2010-es években a nyilatkozataival többször is kiverte a biztosítékot. A Svájcban élő Delon 2013-ban egy interjúban elmondta, hogy támogatja az akkor még Nemzeti Front néven futó, a Le Pen-család nevével fémjelzett szélsőjobboldali pártot. Delon azt nyilatkozta a Le Matin című svájci napilapnak, hogy a “Le Pen apja-lánya csapat évekig harcolt, de magányosan. Most végre nincsenek egyedül, mögöttük állnak a franciák is. És ez eljut Genfig is, és ez nagyon fontos. Ott is elegük van az embereknek.” A színész még Indokínában találkozott az idősebb Le Pennel.
Delonnak szintén határozott véleménye volt a melegek örökbefogadási lehetőségeiről, 2015-ben azt mondta, hogy “nehezére esik egy olyan megterhelő korszakban élni, amiben trivializáljuk azt, ami természetellenes.” 2018-ban bevallotta azt is, hogy kiosztott pár pofont az életében feltűnő nőknek is. Az utóbbi megnyilvánulásai miatt kisebb botrány tört ki, amikor a cannes-i filmfesztiválon életműdíjat kapott 2019-ben, már a díjátadó előtt, és közben is tiltakoztak jogvédők és a #metoo-mozgalom szószólói, Salma Hayek vissza is mondta a meghívást az eseményre. Nem sokkal az életműdíja előtt Delon azt nyilatkozta, hogy egy dolgot bánt az életében: hogy sosem rendezte őt még nő.
A színészt ováció fogadta a cannes-i palotában. Köszönőbeszédében beszélt életéről, és a nők abban betöltött szerepéről is:
Amikor visszajöttem Indokínából, nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Ha nem találkoztam volna azokkal a nőkkel, akikkel találkoztam, már rég meghaltam volna. A nők azok, akik nem tudom, miért, de szerettek engem, akik rábeszéltek erre a hivatásra, akik azt akarták, hogy ezt csináljam, és akik harcoltak azért, hogy csináljam is.
Delon egyszer házasodott, 1964 és 1969 között Nathalie Barthélemy-vel. Élete szerelmének mindig is Romy Schneider tartotta, akit ugyan eljegyzett 1959-ben, de akit a négy éves viszonyuk közben megcsalt Nicóval, a német énekesnővel. A viszonyukból született Delonnak egy törvénytelen gyereke, Christian Aaron Boulogne, akit Delon szülei neveltek fel. Barthélemy-től egy fia született, Anthony Delon. 1968 és 1982 között együtt élt Mireille Darc francia színésznővel, majd szintén tizenöt évig, 1987 és 2002 között Rosalie van Breemen volt a párja, akitől két gyereke született: Anouschka és Alain-Fabien. Anouschka volt az, aki Cannes-ban átadta neki az életműdíjat.
Kiemelt kép: Alain Delon francia színészlegenda, a 72. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Arany Pálma-életműdíjának várományosa a fesztiválon tartott fotózáson 2019. május 19-én, a díjátadó napján.
MTI/EPA/Ian Langsdon
