Az orosz–ukrán háború elhúzódásával a kijevi kormányzat a rendkívüli jogrendet fegyverként kezdte használni a belső ellenzékkel szemben. 2026 nyarára az ukrán belpolitikai tér drámaian beszűkült: a független média elnémult, a parlament a kormányzat gumipecsétjévé vált, a demokratikus intézményrendszert pedig egy szűk, elszámoltathatatlan hivatali elit vette át.
Ukrajnában a demokratikus hátország leépülésének leglátványosabb szimbóluma a média teljes állami felügyelet alá vonása volt. A háború első napjaiban létrehozott össznemzeti televíziós hírmaraton célja a dezinformáció elleni közös fellépés volt. Mára ez a struktúra egy olyan állami információs monopóliummá vált, amely teljesen kiszorította a kritikus hangokat a nyilvánosságból. Az ukrán elnöki hivatal adminisztratív eszközökkel tiltotta le a műholdas és digitális hálózatokról a Petro Porosenko-féle ellenzékhez köthető, kormánykritikus csatornákat. A hírmaraton szerkesztési elveit az elnöki hivatal felügyeli, ezért a lakosság évekig egy idealizált, a katonai kudarcokat és a belső feszültségeket elhallgató képet kapott a frontvonalak állásáról. Ez mára a realitásérzék teljes elvesztéséhez és a társadalom mély kiábrándulásához vezetett.
Ukrajna alkotmánya szerint a hatalomgyakorlás központja a miniszterelnök és a parlament (Verhovna Rada) kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a valóságban az országot egyetlen épületből, az elnöki hivatalból irányítják.
A legnagyobb strukturális problémát az elnöki hivatal vezetőjének szinte korlátlan befolyása jelenti. Ez egy demokratikusan meg nem választott tisztviselő, aki mégis nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a kormány más tagja. Az ő felügyelete alá tartozik a külpolitika, a belbiztonság és a személyi kérdések is. Az elnöki hivatal ezen túlhatalma lényegében értelmetlenné tette a parlamentet:
a képviselők valódi vita nélkül, parancsszóra szavazzák meg a benyújtott törvénytervezeteket, az ellenzéki indítványokat pedig csírájában fojtják el.
Leszámolás a politikai riválisokkal és a helyi autonómiával
A háború ideális ürügyet biztosított arra, hogy az elnöki stáb szisztematikusan eltakarítsa az útból azokat a figurákat, akik a jövőben politikai veszélyt jelenthetnének Zelenszkij népszerűségére. Első körben lefejezték a katonai vezetést: Valerij Zaluzsnij tábornok, a hadsereg korábbi főparancsnokának eltávolítása egyértelműen politikai döntés volt.
Zaluzsnij bűne az volt, hogy őszintén beszélt a frontvonalakon kialakult patthelyzetről, és a népszerűségi mutatói meghaladták az elnökét. Diplomáciai száműzetése, vagyis londoni nagykövetté nevezése, a belső riválisok megfélemlítését szolgálta.
Következtek a polgármesterek. Ukrajna egyik legnagyobb háború előtti sikertörténete a decentralizációs reform volt, amely erős jogköröket adott a helyi közösségeknek. A hadiállapot alatt a kormányzat katonai közigazgatási hivatalokat hozott létre, amelyekkel sikeresen vették át az irányítást a választott polgármesterek felett. Vitalij Klicsko kijevi polgármester vagy Csernyihiv és Odessza vezetői folyamatos bírósági és adminisztratív zaklatásnak vannak kitéve, ha nem hajtanak fejet Kijev akaratának.
Végtelen mandátum?
Bár az ukrán törvények szerint hadiállapot idején nem lehet választásokat tartani, a politikai elemzők és az ellenzék körében egyre nagyobb a gyanú, hogy Zelenszkij és köre a háborús helyzetet saját hatalmuk konzerválására használják. Az elnök hivatalos ötéves mandátuma lejárt, legitimációját jelenleg kizárólag a rendkívüli jogrend biztosítja.
A civil társadalom és a jogvédő szervezetek arra figyelmeztetnek, hogy minél tovább halasztják a választásokat, annál mélyebben vetik meg a lábukat a tekintélyelvű reflexek az államapparátusban.
A hadkiegészítési központok utcai túlkapásai, az erőszakos sorozások és a korrupció rendszerszintű jelenléte mind azt mutatják, hogy az állam elidegenedett a saját polgáraitól. Ukrajna így egy tragikus paradoxon csapdájába esett: miközben a nemzet a szabadságáért és az európai, demokratikus jövőért harcol a külső agresszor ellen, a belső politikai struktúra lépésről lépésre másolja le annak a tekintélyelvű rendszernek a működését, amely ellen fegyvert fogott.
Nincs visszaút Zelenszkijnek
Az orosz–ukrán háború elhúzódásával a kezdeti nemzeti egység álarca lehullott Ukrajnában. A legfrissebb kijevi és nemzetközi közvélemény-kutatások egy kifejezetten elégedetlen, a politikai elitből kiábrándult társadalmat mutatnak. Az ukrán lakosság közel kétharmada – mintegy 65-70 százaléka – ma már teljes körű politikai tisztújítást követel, és egyértelművé tette, hogy a háború lezártával Zelenszkijnek távoznia kell a hatalomból.
Zelenszkij külső megítélése is megváltozott.
A Trump-adminisztráció pragmatikus, üzletszerű hozzáállása – amely a közelmúltban az amerikai–iráni paktumot is tető alá hozta – éles ellentétben áll Kijev merev álláspontjával. Kritikusai szerint az ukrán elnök a saját retorikájának foglyává vált. Éveken át azt sulykolta a lakosságba, hogy a háború egyetlen elfogadható lezárása az 1991-es határok (beleértve a Krím) fegyveres visszafoglalása. Mivel a katonai realitások és a nyugati fegyverszállítások akadozása ezt ma már szinte teljesen lehetetlenné teszik, Zelenszkij képtelen irányt váltani.
Ha enged a nemzetközi nyomásnak és elfogad egy területvesztéssel járó fegyverszünetet, a hazai radikálisok és a veterán szervezetek azonnal hazaárulással fogják vádolni. Ha viszont továbbra is makacsul elutasítja a kompromisszumot, azt kockáztatja, hogy Washington és Európa teljesen elzárja a pénz- és fegyvercsapokat, ami az ország teljes összeomlásához vezetne.
Mindezek ellenére az Európai Unió balliberális vezetése továbbra is azon az állásponton van, hogy Ukrajnában minden rendben van. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a legutóbbi csúcstalálkozó után azt mondta, Ukrajna megérdemli az európai uniós csatlakozási folyamatban elért előrelépést, mert rendkívül intenzíven dolgozik a szükséges reformok végrehajtásán.
Zelenszkij számára nincs visszaút – Fotó: Facebook / Alexander Stubb