Bartókot hallgatok a Kossuth Rádió hullámhosszán. Nincs ebben semmi meglepő. Így volt ez már az 1990-es évek közepétől fél évtizeden át.
Miután a rendszerváltoztatással bebocsáttatást nyertünk a szép új világ társalgójába, alkalmazkodnunk illett az ottani rendhez. Lassacskán beláttuk, hogy elavult, de legalábbis korszerűtlen minden, ami hozzánk köthető. Tisztességgel köszöntünk, de a „Fogadj Isten!” „igazodj” vezényszóvá egyszerűsödött. Így esett hát, hogy a „független és hiteles” (lsd. M1 képernyője 2026. július 7. délután 4 óra és 19 óra 56 perc között) tájékoztatás érdekében – a csendes kétharmaddal kormányzó – szoclib pártszövetség lenyomta a nemzeti oldal torkán azt a médiatörvényt, amelyről egészen addig nem tudtak megegyezni a szabaddemokraták az MDF-Kisgazda-Kereszténydemokrata koalícióval, amíg kisebbségben voltak. Többségben azonnal kompromisszumkészek lettek. Történt ugyanis, hogy a kommunizmus öleléséből szabadult nyilvánosságunknak fel kellett adnia az 1956 óta létezett ultrarövid hullámú frekvenciasávját. Ránk köszöntött a nyugati integráció részeként a nemzetközi szabványnak megfelelő CCIR. A „keleti” adókat leállították (így szűnt meg az Országgyűlés rádiós közvetítése is) miközben zajlott az új – 100 MHz-es – sáv kiépítése, ami viszont csak 2007-re fejeződött be.
De hogyan került a nemzeti főadó frekvenciájára a Bartók műsora? Azé az adóé, amely a közszolgálati rádiók sorában is csak a harmadik, hiszen 1973 a születési dátuma? Nos, elárulom. Miután az akkori globális helyezkedés és nyomulós propagandájának terepe a „tiszta hangzású zenét sugárzó rádió” volt, kellett a frekvencia az újonnan alakuló kereskedelmi adóknak.
Fájdalom, a szűkös kínálatból a közszolgálatnak csak kettő jutott. Miután pedig az urbánus politika úgy ítélte meg, hogy a Petőfi Rádió mellett, a néhány százezres Bartók hallgatóságnak nagyobb szüksége van a zavarmentes vételre, mint a Kossuth milliós Kárpát-medencei közönségének, így ez az utóbbi a középhullámra szorult. Ez volt az az időszak, amikor a Trabantom recsegő rádiója előbb jelezte a közeledő villamost, mint azt megpillantottam volna a tükörben. Vagyis azok maradtak a nemzeti főadó hallgatói, akik mindezen körülmények ellenére, vagy egyszerűen csak a korszerűtlen rádiókészülékük „fogságában” a Kossuth Rádióból tájékozódtak.
Úgy váltak felnőtté tehát a rendszerváltoztatás első évtizedének gyermekkorú magyarjai, hogy számukra sohasem létezett a Kossuth Rádió. Amikor aztán végre – az ezredforduló vívmányaként – a nemzeti főadó is megkapta a magáét, már szó sem lehetett országos frekvenciáról. Másutt fogható a műsor Békéscsabán, másutt Szombathelyen és ismét másutt Budapesten! Vagyis szó sincs arról, hogy a most már mindent is elsöpörni akaró tavaszi nagy „lájkáradat” résztvevőinek többsége jutott volna arra a felismerésre, hogy „ A közmédia nem hazudhat. Bocsánatot kérünk, hogy hosszú éveken át mégis ezt tettük.” (Kossuth, 2026. július 7. délután 4 óra). Ők ugyanis sohasem váltak, sohasem válhattak a Kossuth műsorainak fogyasztóivá.
Persze ettől függetlenül igaz, hogy az utóbbi másfél évtized sem múlt el a közmédiával kapcsolatos megkérdőjelezhető politikai döntések nélkül. Az MTI, a tévé, és a rádió összevonása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Súlyos hibának bizonyult, hogy a kereskedelmi mentalitást beengedték a köztelevízió stúdióiba.
Tették ezt úgy, hogy a rossz útra tévedt tévé ágyasává kényszerítették az értékeiért folyamatosan küzdő rádiózást. Jellemző, hogy még a saját dolgozói sem tudták, hogy milyen szavak kezdőbetűiből áll is össze a tisztességesen még mondatba sem szerkeszthető betűszó, az MTVA. Amit ráadásul folyamatosan „emtévéának” emlegettek. Megvan az abszurditása annak is, hogy miközben megszűntették a Magyar Rádiót, a nem létezett intézménynek továbbra is volt énekkara és zenekara. Mindeközben a közmédia irányítói nem hallották meg az idők szavát. Mert nem a hirdetőknek kellett volna rádöbbeniük arra, hogy „miért rádió”? A tartalmat hordozó hang ugyanis sokkal mélyebb hatású, mint az elkápráztató kép. Az utóbbi gátolja a tisztánlátást, és felületessé tesz, míg az előbbi ösztönöz az elmélyült gondolkodásra. De az a szándék és lehetőség is dugába dőlt, hogy a hirado.hu legyen a leglátogatottabb internetes felület. Így aztán maradtak azok a portálok, amelyek a piroslámpás utcából kifelé igyekezve szita alatt hozzák a hófehér galambot és a tájékoztatás szűzleányi köntösében tetszelegnek.
Egy biztos! Fél évszázados rádiós és televíziós közszolgálatom során mindig a Kedves Hallgatók és Nézők legkörültekintőbb tájékoztatására törekedtem. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen volt televíziós, rádiós munkatársam, szerkesztő, műsorvezető vagy riporter sem ült, vagy állt a mikrofon vagy a kamera elé, azzal a szándékkal, hogy belehazudjon a néző, a hallgató szemébe, fülébe!
Hazudni az hazudik, aki most ennek az ellenkezőjét állítja. Az ugyanis, hogy miről adott hírt és miről nem, honnan tudósított röviden és honnan hosszabban a közmédia, nem a tudósítókon múlott, akik az adott feladat szakmai megoldása mellett sohasem voltak és sohasem lesznek abban a helyzetben, hogy mindenkinek tetsző módon tálalják a tartalmakat. Akármekkora is a szerkesztői szabadság ez a „jövőben független és hiteles” közmédiában sem lesz lehetséges, még akkor sem, ha lenne erre szándék. Ha lenne. Mert, ha lenne, akkor a megújulást nem egy bocsánatkérésnek álcázott, azokkal szembeni váddal indították volna, akik már védekezni sem tudnak, hiszen elnémították őket.
Németh Miklós Attila (NéMA)
Borítókép: Pixabay