A selejtezés kultúrájával szemben a tradíció alapú folytonosság kultúráját kell választanunk.
Ferenc pápa nem csupán figyelmeztetett a „selejtezés kultúrájára”, hanem újra és újra, szinte mantraszerűen ismételte: „Az ember maga is fogyasztási cikké vált, amelyet használnak, majd eldobnak. Létrehoztuk a selejtezés kultúráját, amely most terjed.” Az Evangelii Gaudium e mondatai nem elvont teológiai frázisok. A pápa pontosan látta, hogyan válik az emberi méltóság, a tapasztalat és a hagyomány is eldobható hulladékká abban a világban, ahol csak a hatékonyság, a frissesség és a pillanatnyi haszon számít. Később a Fratelli tuttiban még élesebben fogalmazott: „Egyesek a család emberi részét könnyen feláldozhatónak tekintik mások gondtalan élete érdekében… Az embereket már nem tekintik legfőbb értéknek, amelyet gondozni és tisztelni kell – különösen, ha szegények, fogyatékosok, »még nem hasznosak« (mint a meg nem születettek), vagy »már nem kellenek« (mint az idősek).”
Ez a kultúra nem áll meg az egyénnél. Átitatja az intézményeket, a közösségeket és a nemzeteket is. Magyarországon a legkézzelfoghatóbb példája az alkotmánybírák kényszernyugdíjazása – legyen szó a 2011–2012-es hullámról, amikor a nyugdíjkorhatár hirtelen leszállításával több száz bírót tettek félre, vagy a 2026-os alkotmánymódosítási kísérletekről, amelyek a hetvenéves korhatárt ismét kötelezővé tennék. Nem csupán embereket küldtek el. Intézményi emlékezetet, évtizedek alatt felhalmozott jogi érzéket, a jogfolytonosság élő tudását dobták a selejtbe. Mintha a múltat, a tapasztalatot és a függetlenség kultúráját is „már nem hasznosnak” minősítenék.
Ám a selejtezés ennél is mélyebbre hatol. Párhuzamosan zajlik a tradicionális formák és értékek csendes, szinte észrevétlen eltűnése. A többgenerációs család ritmusa, a nemzedékek közötti felelősség, a nemzeti közösség tudata, a szakrális és a hétköznapi közötti egyensúly, a helyi szokások és a közös emlékezet – mindezek egyre inkább „elavult szoftverként” jelennek meg a gyors, atomizált, és egyre inkább digitalizált fogyasztói világban.
Éppen ezért is érdemes odafigyelni Néző László legutóbbi írására a Magyar Nemzetben, amely az online mellett a jövőben hetilapként fog eljutni hozzánk. A Búcsú helyett című jegyzete a lap főszerkesztőjének nem a lezárás, hanem a kontinuitás útját mutatja és választja. A szerző így fogalmaz: „A búcsú nem is igazi búcsú, sokkal inkább újratalálkozás, sőt, újra egymásra találás lesz olvasóinkkal.” Ez a mondat pontosan azt a magatartást tükrözi, amely a selejtezés ellenében áll: nem eldobni, nem megszakítani, hanem megőrizni és újraéleszteni a kapcsolatot.
A szuverenista és konzervatív válasz nem a változás elutasítása. Edmund Burke, a modern konzervativizmus egyik legélesebb elméje, pontosan tudta: „Az az állam, amelynek nincsenek eszközei a változásra, nem rendelkezik a megőrzés eszközeivel sem.” De azonnal hozzá is tette a döntő megszorítást: a változásnak a megőrzés szolgálatában kell állnia, nem a romboláséban. Burke legmélyebb gondolata talán még ennél is erősebb: a társadalom nem szerződés a pillanatnyi élők között. „Partnerség ez a holtakkal, a ma élőkkel és a még meg nem születettekkel.” Aki a múltat selejtezi, az a jövőt is megfosztja a talajtól. Aki a hagyományt eldobja, mert „nem elég modern”, az a saját gyermekeit is árvaságra ítéli.
Magyarország, a magyar emberek számára most a kihívás nem az, hogy visszatérjen egy idealizált múltba, hanem hogy megvédje azokat a formákat – a családot, a nemzetet, a jogfolytonosságot, a kulturális emlékezetet –, amelyek nélkül a szabadság is üressé válik. A selejtezés kultúrájával szemben a tradíció alapú folytonosság kultúráját kell választanunk.
Nem gyűlöletből, hanem a jövő iránti szeretetből. Mert ami egyszer eldobhatóvá válik, az hamarosan a mi saját méltóságunk is lehet. És egy nemzet, amelyik ezt a leckét megérti, még a legviharosabb időkben is képes megőrizni magát – és újra egymásra találni.
Címlapkép: Ifj. Lomnici Zoltán a CÖF-CÖKA elnöke / Fotó: civilek.info