Kondás Károly penészleki gazdálkodó az utolsó igás-tehenes az országban. Ő és a felesége belefáradtak az állatok körüli monoton munkába, önmaguk mindennapos igáztatásába. De akkor ki folytatja ezt az ősi mesterséget?

Látnak-e még gyerekeink, unokáink az úton ballagó tehenes szekeret? Zsigmond Dezső Igában című új dokumentumfilmje megrendítő és nagyon igaz alkotás egy örökre eltűnni látszó kultúráról.

Derékszögben hajlott hátú, járni alig tudó, idős, mégis valahogy meghatározhatatlan korú férfi tűnik elő a vásznon, „Zsuzsi, na”, mondja a tehenének, az állat pedig engedelmesen hajtja bele a fejét az igába. A felvétel sok évtizeddel, sőt évszázaddal ezelőtt is készülhetett volna: a tehenek ballagnak szépen, közös ritmusban a szekér előtt, nem sietnek, ahogyan a bakon ülő gazdájuk sem. Miért is tennék, a munka megvár,

pontosabban nincs is más, mint a szakadatlan munka;

etetni, itatni, felnevelni, levágni, elvetni, learatni, megtermelni, eladni, kis pénzből megpróbálni lassan gyarapodni, amíg egyszer csak észrevétlenül el nem múlik az élet.

Ahogyan el nem múlik lassan Kondás Károlyé, az utolsó magyar igás-tehenesé is. A penészleki öregemberre a huszonnegyedik óra utolsó percében, egy korábbi filmje (A Sátán fattya) forgatásakor talált rá Zsigmond Dezső rendező, hogy aztán mások mellett a fantasztikus munkát végző Becse Tibor operatőrrel együtt három éven át kövessék kamerával a mindennapjait. De nemcsak az övét – bár az abszolút főszereplő kétségkívül Károly bácsi –, hanem a feleségéét és az örökséget legalább nyomokban menteni próbáló, fehérgyarmati parasztudvar-tulajdonos Szabó Andrásét és az ő párjáét, Melindáét is.

A többértelmű, Igában cím mindannyiukra vonatkozik. Zsigmond Dezső dokujának ugyanis éppen ez a legnagyobb erénye,

hogy minden percben a kőkemény valóságot látjuk a vidéki lét nagyvárosokból elképzelt romantikája helyett.

Ez különösen a visszaemlékezésekben érhető tetten. A cselédsorba született Károly bácsinak, aki már hét-nyolc évesen mások teheneit legeltette, és cipő híján a friss tehénlepénybe állva melegítette a lábát, egyetlen vágya volt, hogy egyszer a saját ura és igás-tehenes lehessen. Hogy ez sikerült, és mellé még lett ház, kis tanya is, annak persze ára volt. Erről leginkább a felesége, Marika szavai tanúskodnak: a „szerelem nélkül megkötött házasságban” elképzelhetetlen fizikai-lelki teher hárult és hárul rá a mai napig.

Tárgyilagos és igen pontos panaszai mögött külön tragédia rejlik: az elvesztegetett életé.

Ellenpárja Melinda, aki önként és szerelemből tért vissza a gyökereihez, hogy Andrással együtt – ugyan kényelmesebb körülmények között, de nem kevesebb erőfeszítéssel – újratanítsák a környékbelieket egy nem is olyan régen még természetes életmód és az állatok egészséges szeretetére, tiszteletére.

Mert hiába minden gond, nyűg és szakadatlan kötelesség, akadnak azért felfénylő pillanatok is, például egy kisborjú premier plánban közvetített születésekor.

Károly bácsi egészséges humorán és egyszerű életigazságain – utóbbiakból a mostani, Néprajzi múzeumbeli vetítésen élőben hallhattunk jó párat – is jókat derülünk; a már-már burleszkszerű jelenet a Szabóéknál elszabadult tehenekkel pedig simán beférne egy szépen megkomponált játékfilmbe is.

Akárcsak a fehérgyarmati vigasságokon felvett képsorok, amikor a megszokott útvonalukon folyton csak jobbra húzó állatok nem hajlandók balra menni, így a gyerekekkel teli „látványszekér” körbe-körbe kering a településen. Az Igában utolsó percei ugyanakkor alaposan megfacsarják a szívet: a téli tájban a talicskáját ősi ritmusra lassan eltoló öreg

egy egész kultúra mesterségesen felgyorsított eltűnésének megrendítő szimbóluma.

„Több mint három és fél Szatmárban töltött évtized után, talán elmondhatom, hogy már nem idegennek, hanem kicsit idevalónak érzem magam. Erre nem is az jogosít fel, hogy kis parasztházam van, sőt házaim vannak a környéken, hanem inkább az, hogy lelki honfoglalóként szinte mindig itt vagyok akkor is, ha fizikailag éppen másutt”

– mondta Zsigmond Dezső még 2019-ben a Kölcsey Emlékplakett átvételekor. Mindezt ezzel a filmmel is több mint bizonyította. Ahogyan azt is, hogy az efféle mikrotörténetekre igenis szükségünk van. Nem – vagy nem csak – azért, hogy a jövő néprajzosainak legyen mit kutatniuk. Hanem azért is, hogy lássuk, hogyan lesz az egyre több lehetőséget kínáló mai világunk a Károly bácsik és Marika nénik hiányában mégis egyre szűkebb.

Mandiner

Kiemelt kép: Zsigmond Dezső / Facebook