Adva van a kérdés: mit tenne ön, ha valaki megkéselné a gyerekét vagy az unokáját? Kövesdi Károly írása.

Az első pillanatban elöntené a vér az agyát, és bosszút szeretne állni. Ami természetes, hiszen a düh és az elkeseredettség emberi érzés. Akárcsak az életösztön és a bosszúvágy. Erről szól például a világ legnagyobb kultúrgyárában, az istenített hollywoodi agymosodában készülő, a világot elárasztó kultúrtermékek háromnegyede. A múlt héten Dublinban egy húsz évvel ezelőtt bevándorolt, negyvenes éveiben járó arab megkéselt három kisgyereket és egy nőt. A közelben járó biciklis futár lélekjelenlétének köszönhető (aki fejbe verte a támadót), hogy nem lett nagyobb vérfürdő. Miután a rendőrök a tettest elvitték, hamarosan jött a hivatalos „nem biztos, hogy terrorcselekmény történt”-féle duma, amelyet olyan jól ismerünk.

Aznap este néhány száz feldühödött ír az utcára vonult, mert elege lett ebből a falmelléki dumából, és törni-zúzni kezdett, miközben néhány száz rendőr próbálta őket lecsillapítani.

Vagy háromtucatnyi embert letartóztattak. Másnap jött a poén: az egymást túllicitálva nyilatkozó miniszterelnök, rendőrfőnök és igazságügyi miniszter kórusban kezdett szélsőjobbot és radikalizálódott tömegeket emlegetni. Természetesen a mainstream sajtó is azon csámcsogott, hogy a begorombult tüntetők szélsőjobboldaliak, huligánok. És egyébként is. „Évtizedek óta nem láttunk ilyen jeleneteket, de egyértelmű, hogy ezek az emberek a közösségi médián és az interneten keresztül radikalizálódtak” – mondta ki a verdiktet a rend őre, aki szerint „az események után további tüntetésekkel kell majd szembenézni”. Ha csak úgy nem, mondanánk, ha már a valósággal nem tetszettek szembenézni. Majd kimondta a szentenciát: „nem engedhetjük meg, hogy a várost átvegyék a gengszterek, a fosztogatók és a gyújtogatók”.

Az ír igazságügyi miniszter szerint a zavargók akár 12 évig terjedő börtönbüntetést is kaphatnak.

Vajon miért nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a három gyereket és egy hölgyet megkéselő vadember lehet, hogy kevesebbel fogja megúszni?

És vajon mivel próbálták megnyugtatni a szerencsétlen szülőket, akik úgy engedték el iskolába a kis nebulókat, hogy ott jó helyen lesznek? És vajon miért lepődött meg a főrendőr úr azon, hogy az íreknek egyszer csak elegük lett az utcáikat elözönlő, igaz, nem az interneten (hanem például mecsetekben, no-go zónákban és egyéb kulturális intézményekben) radikalizálódott idegenekből?

Az utóbbi hónapokban sokan feltették a kérdést:

meddig tűrik még a svédek, a franciák, a németek, az osztrákok, a belgák, hogy politikai elitjük, amely a valóságtól elszakadva, elefántcsonttoronyban konyakozva kukucskál ki a világra, hagyja, sőt ösztönzi, hogy még több idegen vallású, kultúrájú ember árassza el a városait, falvait?

A válasz többnyire az volt, nem lesz ennek jó vége, előbb-utóbb fellázadnak a társadalmak. A legtöbben a németek radikalizálódására fogadtak volna, és tessék, itt vannak az írek! A kemény, tökös, sokat próbált nemzetről valahogy mindenki megfeledkezett. Mondhatni: valakik belőttek a dublini elefántcsonttorony ablakán, és a politikusok méltóztattak meglepődni.

A napokban Hollandiában is belőttek a képletes ablakon, amikor a társadalom egyharmada minden előzetes bejelentés nélkül a bevándorlásellenes (természetesen mi más, mint szélsőjobb!) Geert Wilders pártjára szavazott. A mainstream sajtó ez esetben is a helyzet magaslatán állt: ünnepelnek az Unió kis Trumpjai, élcelődtek Orbán Viktorra, Marine LePenre vagy a német AfD képviselőire gondolva.

A zöldszocialista Frans Timmermans elvtárs, aki képzeletben már a kormányfői székben ringatózott, ki is nyilatkozta, mit gondol erről.

„Nem számít, hol született. Ha háború vagy erőszak elől menekül, Hollandiában üdvözöljük. Ez soha nem fog megváltozni.”

Márpedig, Timmermans elvtárs, ez előbb-utóbb (s minél előbb, annál jobb, ha ugyan nem késő) meg fog változni. Igaz, a hollandiai választás vesztesei (újmarxisták, zöldek, újliberálisok) most majd jól összefognak, hogy a győztes ne legyen nyertes. Ez már csak így megy Európában az utóbbi időben, legyen szó Lengyelországról vagy mondjuk Spanyolországról. A választásokon győz a jobboldal, a patriotizmus (az ő olvasatukban szélsőjobb), és kormányt alakít a sok lúd. Szent Márton a tudója, micsoda átverés ez.

Jussanak eszünkbe a Hamasz túszai. Ezeknek a harcmodora ilyen: civileket lemészárolni, majd ártatlan embereket, gyerekeket, öregeket túszul ejteni, és zsarolni.

Ugyanez történik Európában, a túszok száma azonban itt milliókban mérhető, hiszen, mint mondtuk, hiába győznek a patrióták, jönnek a Donald Tuskok, Frans Timmermansok, Guy Verhofstadtok, Pedro Sánchezek, és „lerendezik” a demokratikus választásokat. A túsz szerepkörébe kényszerített európai polgár meg nézi az egészet, mint borjú az új kaput.

Ma7.sk

Kiemelt kép: MTVA