Halkó Petra: Egy pofont és egy könnycseppet sem bánok

Minden, amin keresztülmentem emberileg és szakmailag is a javamat szolgálták, nélkülük biztosan nem az az ember lennék, aki ma vagyok. Interjú.

Talán nem telt el úgy nap az évben, hogy Halkó Petra nevét ne olvashattuk vagy hallhattuk volna a médiában. A XXI. Század Intézet vezető elemzője szakmájának az egyik legfoglalkoztatottabb szereplője. Felkészült, alapos és hiteles. Arca és hangja éppen ezért jól ismert, azt viszont kevesen tudják, hogy Szegeden született és a mai napig Szegedre „jár haza”.

Nem egy hétköznapi életpályát élsz, ha csak az önéletrajzodat és a médiaszereplésedet nézem, már az is rendkívüli. Mit érdemes tudni rólad, mi indított el a közélet és a közszereplés felé?

Kilenc éves koromban kezdtem franciát tanulni, ez volt az első idegen nyelvem. Egy évre rá részt vehettem egy kéthetes tanulmányúton Strasbourgban, ahol az olimpiai charta összeállításán dolgoztunk francia, német és olasz fiatalokkal együtt. Meghatározó élmény volt számomra, mert egyfelől ez volt az első külföldi utam, ráadásul egyedül, külön a családtól. Másfelől lenyűgözött az érzés, hogy két eltérő anyanyelvű, különböző kultúrából érkező személy hogyan tudja megérteni egymást egy projekten belül. A Ságvári Endre Általános Iskolában és Gyakorló Gimnáziumban néhány év múlva már angolul és németül is tanultam, nagyon megszerettem az idegen nyelveket. Ez pedig automatikusan hozta magával, hogy egyre több külföldi médiaorgánumot követtem, illetve hogy a nemzetközi kapcsolatok és a politika világa iránt érdeklődtem.

Érettségi után a francia kormány ösztöndíjasként Franciaországban folytattam felsőfokú tanulmányaimat, végül ösztöndíjak révén négy év alatt négy országban tanultam politika, gazdaság és stratégiai döntéshozatal területen.

Célod volt külföldre menni?

Tanulni és tapasztalni mindig is, tartósan élni és letelepedni sohasem. Intenzív, kalandos, kihívásokban bővelkedő időszak volt a kint töltött idő, de elsősorban az motivált, hogy olyan élményekkel és mindennemű ismeretekkel gazdagodjam, amelyek megszerzésére itthon nem lett volna lehetőségem.

Mindig is tudtam, hogy utána viszont itthon van dolgom.

Végső soron hány nyelven is beszélsz pontosan?

Az említett francia, angol és német nyelvet folyékonyan. A magyar nyelv és irodalmon kívül minden tárgyamból franciául érettségiztem, németül és angolul szakdolgozatokat írtam. Autodidakta módon elkezdtem foglalkozni a spanyol és az orosz nyelvvel is, de azokat még fejlesztenem kell. Mind közül a kedvencem azonban a francia, ahhoz érzelmek fűznek, előfordul, hogy azon a nyelven álmodom, francia színjátszókörbe is jártam, áthatotta a fiatalkoromat.

Ez a szintű nyelvismeret azért sokat segíthetett abban, hogy otthon érezd magad a külföldi tanulmányaid során. Mennyire volt nehéz ez az út?

Azért a „magyar r-betűm” még így is megsínylette a „francia r-betű” elsajátítását… És sajnos szükségszerű is volt, mert egészen addig, amíg nem úgy ejtettem, ahogyan kell, nem tekintettek rám a társaság teljes jogú tagjaként. Odakint nem annyira befogadóak az emberek, mint amennyire azt első ránézésre magukról mutatják.

A származásom miatt nagyon sokszor kellett emberi és tanulmányi nehézségekkel szembenéznem azon túl, hogy alapvetően is több ezer kilométerre voltam egyedül, távol a szeretteimtől, egyetlen nemzetközi diákként egy 25 fős képzésen.

Franciaországban a kollégiumi portás asszisztensénél éjszakáztam, miután nem engedtek be a saját szobámba, amíg nem mutatok fel egy francia állampolgárt, aki kezességet vállal azért, hogy fizetni fogom a költségeimet. A migrációs válság idején Regensburgban kis híján nem diplomázhattam, mert nem voltam hajlandó a hazámat pocskondiázni és arról írni a szakdolgozatomat, hogy Magyarország hogyan sérti meg a nemzetközi jogot a bevándorlással kapcsolatos intézkedéseivel.

Londonban pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy a professzor lazán „awful country”-nak, azaz irtózatos országnak nevezi Magyarországot az órán, és megvetnek azért, mert büszkén vallom magam magyarnak. És ez csak néhány eset a sok közül. Lehet, hogy könnyebb lett volna megfutamodni vagy kihagyni ezeket az állomásokat az életemből, de nem biztos, hogy jobb lett volna. Egy pofont és egy könnycseppet sem bánok, és ha újra kellene döntenem, ugyanígy döntenék.

Minden, amin keresztülmentem emberileg és szakmailag is a javamat szolgálták, nélkülük biztosan nem az az ember lennék, aki ma vagyok.

Ha korábban megkérdezték tőled, hogy mi leszel, ha nagy leszel, akkor mit válaszoltál rá?

Azt szoktam mondani, hogy nekem kötelezettségem van a múlt és felelősségem a jövő iránt. Egy dologban mindig biztos voltam, hogy a legjobb tudásom szerint szeretnék Magyarország fejlődéséhez hozzájárulni és a magyar nemzet érdekeit szolgálni, hogy olyan jövője legyen, amilyet megérdemel. Miért, ha nem a jövő nemzedékéért dolgoznék?

Az államalapítás napján születtem, olyan, mintha ez kezdettől fogva „írva lett volna”, de hogy ezt hol és milyen formában teszem majd, sosem volt igazán konkrét.

Sok területen volt szerencsém megmérettetni magam kockázati tőkebefektető cégtől kezdve a médián át a vállalati ügyintézésig. Most egy kutatóintézetnél, a XXI. Század Intézetnél egy nagyon inspiráló közegben, az ország legkiválóbb szaktekintélyeivel együtt dolgozva kreatív, intenzív szellemi és intellektuális munka keretében tudok kiteljesedni, és próbára tenni, hogyan tudom elérni mindazt, amit célként kitűztem magamnak.

Az a korosztály vagy, amelyik a 2010 előtti közvetlen időszakot már valamilyen formában átélte, lehet emléke a 2006-os eseményekről, de azok nem minden esetben tudatosak. Ugyanakkor ennek a korosztálynak a rendszerváltoztatás, vagy az azt megelőző évek a történelmi tanulmányaiból vannak csak meg. Ehhez képest a munkád során összefüggéseiben kell beszélned az akkori és a jelenkori történésekről. Ért már az a vád, hogy mit magyaráz, mit tudhat ez a lány minderről?

Rendszeresen. Az, hogy fiatal vagyok és nő nehezebbé teszi ezt a pályát. Sokszor felkérdeznek, hogy mit láttam én a világból, hogy ilyen határozottsággal merek kijelenteni, állítani dolgokat. Ezek az emberek elfelejtik, hogy a kor csak egy állapot, amelyből sajnos mindenki túl hamar kinövi magát. Ahogyan azt is, hogy

az én hitelességemet nem az adja, hogy mit éltem meg egykor, hanem az, hogy mit élek meg ma.

Mondjuk úgy, hogy én vagyok az utókor, akinek magyarázattal tartoznak. Aki bizonyos folyamatoknak a következményeit éli meg, s ebből adódóan feszegethet tabu témákat, aki megkérdezheti, majd rávilágíthat arra, hogy akkor és ott mi, hogy és miért történt úgy, ahogy. Másfelől attól, hogy én már szerencsés módon egy jóléti rendszerben szocializálódtam, nem tekintek semmire sem adottságként.

Édesapád hosszú évek óta szereplője a szegedi közéletnek, a szegedi közgyűlés kormánypárti képviselője. Ez utat mutatott neked is?

Talán elcsépeltnek hangzik, de a testvéreim nevében is mondhatom, hogy mindkét szülőnk valódi példaképeink. Az emberségben, a tanulásban, az alázatos és állhatatos munkában hisznek – ezt a fajta nevelést adták át nekünk is. Sosem voltunk azonban skatulyába zárva; ez már csak azért is igaz, mert a testvéreimmel hárman három területen dolgozunk, másban vagyunk jók, más az érdeklődési körünk.

Mindannyiunkat abban támogatták, amiben azt látták, hogy megtalálhatjuk a saját utunkat. De az otthonról hozott mentalitás mindhármunkban jelen van.

A szüleink saját önerejükből teremtettek meg minden körülményt ahhoz, hogy hiánytalan gyermekkorunk lehessen, amelyben tanulhatunk, kíváncsiak lehetünk és kritikusan gondolkodhatunk. Azt szerették volna, hogy ne külső tényezőkön, hanem rajtunk múljon, milyen irányba és hogyan indulunk el, azonban a döntéseink, az utunk, a történetünk a mieink. A nagyszüleimmel kiegészülve rengeteget beszélgettünk a családban, pártpolitika viszont soha nem volt a terítéken fiatalkoromban. Emlékszem, hogy egy választásnál elkísértem a szüleimet és meg akartam tudni, hogy kire szavaztak, de nem árulták el, én pedig ezt nagyon rossz néven vettem. Azt mondták, hogy ez mindenkinek a saját döntése, egy nap majd én is szavazhatok, az az én szabad döntésem lesz, ők pedig csak bíznak abban, hogy olyan nevelést adtak, amellyel képes leszek meghozni a helyes döntéseket. A tiszta szív és józan ész „politikája”, az érték- és gondolkodáselvű nevelésük mutat a mai napig utat, amiért soha nem lehetek elég hálás nekik.

Európa számos nagyvárosában tanultál, éltél, most Budapesten laksz. Szeged még mindig az otthont jelenti neked?

Olyannyira, hogy bármikor, amikor külföldön tartózkodtam és éppen valamerre barangoltam, sosem mondtam, hogy „megyek haza”. Azt mondtam, hogy „megyek a kollégiumba” vagy „megyek a lakásba”, tehát ahol a lakóhelyem volt, de az sohasem az otthon volt.

Nekem az otthonom Szegeden volt és ez most is így van.

Ma már Budapesten élek, ott alakítom a saját életemet, kirepültem a családi fészekből, de ehhez a gyökerek mellett a szárnyakat is Szegeden kaptam, ezért mindig az otthonom marad. Ráadásul ne felejtsük el, mennyi kiválóságnak adott otthont Szeged városa, ami miatt szintén büszke vagyok a származásomra.

Erre a beszélgetésre is egy komplett „irodával” érkeztél: számítógép, határidőnapló, jegyzetfüzet van nálad, éppen egy forgatásról jöttél. Mikor pihensz, hogy kapcsolódsz ki?

Két határidőnaplóval is, mert már 2024-re is készülök!

Jegyzetfüzet pedig tízből kilenc esetben van nálam, mert mindig kézzel jegyzem fel, ha van egy gondolatom. Szerencsés és hálás vagyok, mert ugyan sok munkám van, de rendkívül élvezem.

Nekem nagyon fontos, hogy intellektuálisan inspiráló legyen, mozgassa az agytekervényeimet az, amit csinálok. Ehhez sokat kell olvasnom, de ez kikapcsoló is számomra, általában több könyvet olvasok különböző témában és műfajban egyszerre. Szeretek sportolni, úszni, néha-néha futni. Szeretek kulturális programokon részt venni, koncertre, színházba, múzeumba járni. De, amit a leginkább szeretek, azok az emberi találkozások. Felszabadultan időt tölteni a szeretteimmel, a családommal és a barátaimmal, vagy megismerni új embereket, a közösségi lét kapcsol ki és tölt fel egyértelműen a leginkább.

Azzal kezdtük, hogy rendszeresen jelen vagy a médiában, mint politikai elemző. Ma már, aki sokat szerepel, az megkapja a „sztár” jelzőt, ami valahol közelebb viszi az emberekhez a közszereplőt. Lehet olyat mondani, hogy „sztárelemző” vagy?

Ennek megítélését inkább rábíznám a nyilvánosságra. A munkám velejárójaként vállalok médiaszerepléseket.

Ha foglalkozom egy kérdéskörrel, egy területtel, azt kutatom, elemzem, elmélyülök benne, akkor kötelességemnek érzem, hogy elmagyarázzam, bemutassam az összefüggéseket azok számára, akik nem ezzel foglalkoznak, mert más, hasznos munkát végeznek.

Ha ezzel sikerül megszólítanom másokat, az nekem öröm, mert akkor az azt jelenti, hogy célt ért a történet.

SZMA