Áthúzásos versenyre hívja a búvárúszás világbajnokát két kamasz. A Balaton fodrozódó vizén lapátolnak a kárókatona után, a családi SUP hátán. Felfokozott izgalmukban már a „pecsenye” receptjét ízlelgetik. A kormorán közben ismét a víz alá bukik, majd hallal a csőrében feljön. Ebédel. A fiúk meg vacsorázni szeretnének. Ám ha már madárnak nézték az általuk üldözött halászt, az, a tétova vízi menekülés után fölröpül, faképnél hagyva a botcsinálta vadászokat.

Változatosabbnál változatosabb élethelyzeteket képesek előállítani a környezetünkben élő szárnyasok. Emlékszem gyermekkorom falusi portájára, ahol a titokban megkotyolt tyúkot fürösztéssel büntették, míg a háziasszony által ültetett tojásokból a „két asszon nap közi” (azaz az augusztusi Nagyasszony és a szeptemberi Kisasszony ünnepe közt) kibújt csibék voltak a legkedvesebbek. A libák pedig csak a tömőketrecben szelídültek a gazda lelkéhez. Akkor ugyanis már nem kiabáltak. Mert a gúnár csapata képtelen csöndben maradni. Akkor is gágog, ha éhes, de akkor is, ha éppen eszik. Ezt nem tudta szegény Márton, amikor a püspökség elől a ludak óljába menekült. Azt viszont, hogy Alfred Hitchcock immáron nyugdíjaskorú „madaras filmje” egyszer valóság lesz, gondolni sem mertem. Mígnem a tavasszal kutyasétáltatók jajkiáltásaitól lett hangos a tabáni hegyoldal. Az alacsony ágakon fészkelő varjak – tojásaikat és fiókáikat védve – kemény csőrükkel le-lecsaptak a gyanútlan ebek fejére és a kis kedvencükért aggódó gazdáikéra is. Történt pedig mindez azért, mert ezek az okos madarak az égig érő jegenyék védelmét odahagyták a városi kukák ellátási biztonságáért. Ám ezen a szinten szembe találták magukat a békésen sétálókkal. Így költözött a hitchcocki horror a filmvászonról a főváros előkelő negyedének sétányára.

A megélhetés és a fészekrakás kérdése nem csupán a madarak osztályának jelent napi fejtörést. A magyar középosztálynak is beszédtémája a „lakni, de miben?”. A magyar miniszterelnök szerint a legjobb a sajátban. Ellenzői inkább a bérlemény bizonytalanságába hajszolnák a választópolgárokat, amellyel szemben a kormánypártok ajánlata az alacsony kamatú kölcsön. Ráadásul ez a 3% olyan, mintha a Kutyapárt ajánlotta volna: a futamidő végéig változatlan, azaz örökéletű. (Az ingyen sört mindenki maga állja…)

Miután nem fért be az ajtón, hát a fészer eresze alá támasztottam a létrát. Oda, ahová sem az eső, sem pedig az égető napfény nem ér el. Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy a létra legfelső fokára takaros fészket rittyentett egy feketerigó. Miután megállapítottam, hogy három zöldhéjú tojás is van már a száraz fűből csavarintott költőhelyen, nem másztam föl többször. Bár gyanítottam, hogy a macska nem lesz ilyen fegyelmezett. A nyaralásunk előtti napokban már három, az azonnali éhenhalás veszélyét csőrtátogással hírül adó fióka fészkelődött az egyre szűkebb helyen, ételfutári szolgálatra kényszerítve rigó mamát és rigó papát. Hazatértünkkor már nem tátogtak a madárkák, csönd volt a létra tetején… Úgy döntöttünk, hogy a fiókák – nomen est omen – saját jogon hagyták el a fészküket. Ezt a rigók fönnmaradásának érdekében fölállított tudományos tételünket a szomszédék macskája dorombolva helyeselte.

Szegény macskára már korábban is rávetült a gyanú árnyéka, miután az egyik hajnalon színes tollak egész csokra hevert az öreg fenyő alatt. A kékes sávokról azt gondoltam, hogy egy óvatlan cinege az áldozat, de a tollak mennyisége nagyobb testű tulajdonost sejtetett. Már meg is feledkeztem a tollgyűjteményről, amikor egy nyári hajnalon, nem sokkal napkelte után olyan csivitelős veszekedés hallatszott a kertből, mint amilyet csak a szőlőhegyek seregélyei tudnak csapni a területosztó értekezleten. Az ablakból láttam, hogy négy kisebb és két nagyobb szajkó kergeti, tépi, csipkedi egymást. Mintha azt gyakorolnák, hogy miként kell távol tartaniuk a rájuk támadót, vagy éppen hogyan is kell elűzni a fészek tulajdonosát, ha az ottani tojásokra vetett szemet ez a soknyelvű, erőszakos madár. A legnagyobb – mintha csak az erejét szeretné fitogtatni – nyakon csípi az egyik kicsit, és ippont érő dobással hajítja méterekkel arrébb. Aztán két kisebb esik egymásnak úgy, mintha a kakasviadalok szárnyasainak egymáshoz feszülését szeretnék bemutatni. Csattognak az evezőtollak, ritkulnak a begyvédő pihék, és a véget érni nem akaró társas táncosok a diófáról a kút kávájára, onnan a garázs tetejére, majd a szőlősorok alá, végül a körtefa ágai közé kergetőznek. Ott aztán – miután az öreg hím egyértelműsítette a családi viszonyokat – egymástól tisztes távolságban kezdték csipegetni az érett gyümölcsöt. Az idei kelésű utód éppen úgy, mint a tavaly világra jött testvére, vagy éppen mindkettejük mamája, „aki” hiába szajkózza utódainak a miheztartást, ha kipihenték magukat, újra egymásnak esnek.

Nem éppen családbarát ez a mátyásmadár. Figyeljünk inkább a gólyákra! Azért is, mert mostanra már legtöbbjük elhagyta a családi fészket. Átszállt a szomszéd kéményére, vagy két villanyoszloppal arrébb áll rezzenéstelenül, féllábon. Vannak közöttük olyanok, „akik” a nagy repülés előtt ügyesen bontogatják szárnyaikat. Egyesek akár másokét is! Sőt! Szívesen nyúlnak a gyámoltalankodók szárnya alá. Az sem mindegy, hogy a remélt nagyívű szárnyalás közepette, ki mellé, ki fölé, vagy éppen alá, esetleg elé, netán mögé helyezkedik a magasba vágyó. Mert annak, aki szeretne felsőbb osztályba lépni, érdemes olyanhoz csapódnia, aki már évekkel ezelőtt is szerzett tapasztalatokat az egyetemi gólyatáborban, és képes összevetni az akkori pontrendszert az inflációval terhelt mostanival. Persze, az egyetem – minden egyetem – tiltakozik és elhatárolódik és hazaküld mindenkit, aki azt állítja, hogy a felsőoktatásba kerülők a gólyatábort próbatáborként élik meg. A Hallgatói Önkormányzatok testileg is – akarom írni – testületileg is elhatárolódnak mindazon diákvezetőktől, akikről még nem derült ki, de régóta lehet tudni, hogy már a táborba érkezés előtt föltérképezték az idei fölhozatalt, igazítottak a pontrendszeren, és választottak maguknak az új kabalára érdemes gólyát, hogy aztán a közösség nagyobb dicsőségére megajándékozhassák a legtöbb pontot elérő, legodaadóbb gólyalányt és gólyafiút.

Hol és kitől fogja megtanulni a nagyívű repülés GPS koordinátáit ez a szárnyaszegetten utat kereső, magányosan öntörvényű nemzedék?

NéMA

Címlapkép: Pixabay