A liberálisnak számító lap kemény kritikát fogalmazott meg a mai európai vezetőkkel szemben, akik annak idején megígérték, hogy orvosolják Európa gondjait, és stabil kormányzásukkal meggyőzik a radikális irányba fordult szavazókat, de gazdasági szakadékba, vesztes háborúba és migrációs káoszba kormányozták az országaikat.

A New York Times értékelése szerint az elmúlt évtized európai politikája azt ígérte, hogy a centrista pártok képesek lesznek megfékezni a kontinens 2010-es években kibontakozó gondjait. A főként a pénzügyi válság után megjelenő új pártokat a bizonytalanság jeleként értelmezték, de a régi elitek biztosra vették, hogy az európai rendszerek stabilitása önmagában is visszatereli a választókat hozzájuk.

A valóság azonban mára mást mutat. A korábban lesajnált pártok – legyenek populisták, szuverenisták vagy egyszerűen csak rendszerkritikusak – sorra törnek előre, miközben a magukat mérsékeltnek nevező kormányok válságról válságra bukdácsolnak. Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság példája különösen látványos.

Franciaország: Macron nagy ígéretei után politikai bénultság, Le Penék pártja az élen

Emmanuel Macron francia elnök 2017-ben történelmi ígéretekkel érkezett: új lendületet, modernizációt, társadalmi megújulást ígért, és azt, hogy a radikális erők népszerűségét visszaszorítja. Helyette a végeredmény ennek épp az ellenkezője lett:

• népszerűtlen nyugdíjreformjával elvesztette a bizalmat,
• a törvényhozás működésképtelenné vált,
• két év alatt az ötödik miniszterelnöke bukdácsol,
• a kormányzóképesség gyakorlatilag megszűnt.

Mindez nagyban segítette a Nemzeti Tömörülést (RN). Marine Le Pen pártja ma minden korábbinál közelebb áll a hatalomátvételhez, hiszen a francia választók egyre inkább elutasítják a Macron-féle irányt.

Britek: soha nem volt ennyire népszerűtlen a kormánypárt

A brit Munkáspárt tavalyi fölényes győzelme után Keir Starmer miniszterelnök stabil, kiszámítható kormányzást ígért. Ehhez képest

• megszorításokat jelentett be a nyugdíjasok és fogyatékkal élők terhére, majd visszavonulót fújt,
• a pártfegyelem túlzásba vitele és a tüntetésekkel szembeni keménység komoly elégedetlenséget váltott ki,
• a migrációról szóló kommunikációja következetlen és hiteltelen, hatalmas gondok mutatkoznak a közbiztonság területén.

Ezzel párhuzamosan Nigel Farage Reform UK pártja 30 százalékig erősödött, miközben a Munkáspárt 15–20 százalék közöttire zuhant – jól mutatva, hogy a választók szerint a Munkáspárt nem tud érdemi válaszokat adni a hétköznapi problémákra.

Németország: Merz nagy átszervezése, amely csak az AfD-nek kedvezett

A februárban megválasztott német kancellár, Friedrich Merz azzal vágott bele a kormányzásba, hogy lazít a költségvetési korlátokon és hatalmas fegyverkezési programmal élénkíti az országot. Csakhogy a választók ezt sem jutalmazzák.

Valamennyi európai vezető közül éppen Friedrich Merzre és nagykoalíciós kormányára (CDU/CSU/SPD) ég rá leginkább az ukrajnai háború kudarca. Ugyanezen pártok vezetésével Németország küldte a legtöbb fegyvert a háborúban egyre biztosabban a vereség felé haladó Ukrajnának. A háború miatt megdráguló energiaárak súlyos gazdasági lejtmenetet okoztak az országban, amit a német ipar sínylett meg a leginkább, emellett a migrációs feszültségek is egyre nagyobb problémát okoznak az országnak.

Átvették a bevándorlásellenesség témáját, de eredményt nem tudnak felmutatni

A The New York Times cikke szerint Franciaország, Németország és Nagy-Britannia vezetői ugyanazzal a taktikával próbáltak meg boldogulni. Mindannyian keményebb migrációs politikával akarták visszanyerni az elvesztett bizalmat:

• Macron civilizációs hanyatlásról beszélt és migrációs szigorításokat ígért,
• Starmer kemény menekültügyi törvényekkel próbálkozott, de közben saját bázisát is elidegenítette,
• Merz tömeges deportálások ígéretével kampányolt, amely megvalósításával gondban van.

A választók a hiteltelen ígéretek miatt úgy tűnik, a közép helyett inkább az eredeti bevándorlásellenes erőket választják.

Egy teljesen más Európai Unió jöhet

A New York Times cikkírója úgy véli, ha a jelenlegi vezetőkbe nem szorul több bátorság, akkor 2030-ra könnyen elképzelhető, hogy Franciaországot Le Pen, Németországot az AfD, Nagy-Britanniát pedig a Reform UK fogja irányítani.

A bevándorlást ellenző konzervatív, patrióta és szuverenista jobboldal erői nem akarnak kilépni az EU-ból, hanem át akarják alakítani azt. A szerzőt ez aggodalommal tölti el, mivel szerinte a jobboldal hatalomra kerülése Európa legnagyobb országaiban komor következményekkel járna:

• a muszlimokat és más kisebbségeket célzottan visszatoloncolnák,
• a pénzek nem zöldberuházásokra, hanem hadiparra, fegyverkezésre és tömeges deportálásokra mennének,
• a külső határokat megerősítenék,
• MI-alapra helyezhetik a rendfenntartást,
• Ukrajnát nem támogatnák tovább, akár az ukrán menekülteket is visszatoloncolnák.

A választók Franciaországtól Németországon át Nagy-Britanniáig – egyszerűen alternatívát keresnek. Hogy ez kinek kedvez, az nem „szélsőségesség” kérdése. Azok járnak jól, akikről a választók hitelesen azt gondolják, hogy meg tudják oldani a válságokat. A jelenlegi európai vezetői garnitúra pedig ebben a kérdésben már leszerepelt.

Híradó.hu

Fotó: Facebook / Keir Starmer