2026. november 4-én – a szovjet megszállás és a magyar forradalom eltiprásának évfordulóján – újra gyászos napra ébredtünk. Magyar Péter miniszterelnök és Tarr Zoltán kultuszminiszter jelenlétében megnyitották és ezzel mindenki számára nyilvánossá tették az úgynevezett ügynöklistákat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának honlapján. Néhány órán belül elöntötték a médiát az intimpistás bejegyzések: ki mindenki volt itt a kommunisták ügynöke. Közkedvelt művészek, köztiszteletben álló tudósok, egyházi személyiségek, diplomaták, politikai szereplők kaptak rendkívüli figyelmet. Rajtuk a bélyeg: ez is ügynök volt. Egyre-másra nyilatkoztak az érintettek, többségük cáfolta a nevét beszennyező „leleplezést”.
Délutánra robbant a bomba: a megsárgult iratok szerint Lezsák Sándor, a rendszerváltozás vezéralakja, a lakiteleki találkozó szervezője is jelentett. Lezsák közleményben cáfolt:
„Kikérem magamnak, hogy kommunista ügynöki múlttal bélyegezzenek meg engem, aki a kommunizmus üldözöttje voltam. Nem ügynök voltam, hanem engem figyeltek meg. Mindenki, aki ezt az aljas hazugságot terjeszti, a bíróság előtt fog felelni érte. A jogi út azonban nem teheti jóvá azt az erkölcsi kárt, amelyet ezzel a rágalommal okoznak. Nem gondoltam volna, hogy a lakiteleki találkozó 40. évfordulójához közeledve, 2026-ban ismét a neokommunizmus áldozatává válok. Szégyellje magát, aki ebben a színjátékban részt vesz.”
A politikai leleplezőközpont dicstelen szerepét átvevő történeti levéltár főigazgatója közölte: „úgy tűnik, hogy egy kisebb hiba csúszott a rendszerbe”. Amit ez az ember kisebb hibának nevez, az nem más, minthogy a mágnesszalagon tárolt több tízezer adat között olyan emberek neve is szerepel, akik nem együttműködői voltak a kommunista rendszernek, hanem a megfigyeltjei. Egyelőre azt sem tudják, hányan vannak.
A történtekért a 2026-ban igazságtalanul meghurcoltak elnézését kérik.
Ennyit a Tisza-hatalom embereinek történelmi igazságtételéről. Egyébként már hetekkel ezelőtt azzal érzékenyítették a közvéleményt a nagy dobásra, az ügynökakták megnyitására, hogy Orbán Viktorról is létezhet egy úgynevezett hatos karton a kádári titkosszolgálatoknál.
Bóka János, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője, nem hagyta annyiban a dolgot.
„Követeljük, hogy Magyar Péter kérjen bocsánatot azoktól, akiket a kommunisták után most a Tisza is megalázott, besározott, emberi méltóságukban meggyalázott. Követeljük, hogy a teljes honlapot tegyék elérhetetlenné addig, amíg megnyugtatóan nem tudják megállapítani, ki volt együttműködő, és ki volt megfigyelt. Követeljük a politikai felelősség megállapítását: Tarr Zoltánnak mennie kell!”
– írta modern korunk üzenőfalán, a Facebookon.
Megint egy ügy, amitől felbolydult méhkas az ország. Ám ez az ügy most mindannyiunk húsába vág, mert a Rákosi-Kádár-korszak hiteles tanúi közül sokan közöttünk élnek. Családjukon keresztül pedig a besározottak száma hatványozódik. Aki megélte azokat az évtizedeket, pontosan tudja, hogy semmi túlzás nincs Illyés Gyula mementóértékű soraiban: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban”. Tudjuk, hogy a besúgó is lehetett áldozat, hogy egy olyan világ aktái nyílnak meg 36 év késéssel, melyet a „fortélyos félelem igazgat”. Egy olyan világ, amiről még akkor sem szabad az új nemzedékeket felkészítő magyarázat nélkül a képünkbe tolni a történeti környezetéből kiragadott kartotékokat, ha ezerszer ellenőrzött, hiteles dokumentumok lennének.
Hát még így, hogy aljas módon megbélyegzik a tisztességes, a kommunista diktatúrával szemben bátran fellépő honfitársainkat. „Kis hiba történt” – mondja a főigazgató.
Ez a hiba jóvátehetetlen. És valóban, a felelősséget, a balhét nem viheti el egyedül. Nyugati demokráciákban – ahová annyira ácsingózunk – emiatt lemond a miniszter, belebukik a kormány.
Még arra sem vették a fáradságot az új hatalom emberei, hogy elmagyarázzák, mit kapnak kézhez a nyitott aktákban kutakodók. Azt sem tudja a közvélemény, hogy a sokat emlegetett hatos kartont azokról állították ki az állambiztonságiak, akiket többnyire zsarolással, fenyegetéssel sikerült rábírniuk, hogy aláírjanak nekik. A hatos karton csupán annyit bizonyít, hogy bekerültek a hálózati nyilvántartásba. Nem igazolja perdöntően, hogy ezek az emberek érdemi jelentéseket készítettek valaha. Csurka István és még sokan mások soha egyetlen használható infót nem küldtek senkiről. Természetesen voltak, akik meggyőződésből jelentették fel akár a családtagjaikat is. A többség azonban éppúgy a rendszer kárvallottja volt, mint az üldözöttek. Arról nem is szólva, hogy a megfigyelőket is megfigyelték. Ötvennyolc ezer akta zúdul most ránk. A rezidenseket azonban, a legmagasabb szintű hálózati személyeket, akik az operatív tiszt irányításával a hozzájuk rendelt informátorokat vezették és félemlítették, továbbra is sűrű homály fedi.
Harminchat évvel a rendszerváltoztatás után tömegével állítanak pellengérre olyan embereket, akik már meghaltak vagy életkoruk, egészségi állapotuk miatt nincs módjuk megvédeni magukat, elmondani a történetüket.
Harminchárom évig éltem a kádári diktatúrában. Ezért tanúsíthatom, hogy az emberek helyzete jóval összetettebb volt annál, mint amit egy évtizedekkel később nyilvánosságra kerülő lista önmagában megmutathat.
Az áprilisi választások éjszakáján ismerősöm járta az utcákat. „Ruszkik haza” – üvöltötte a képébe egy fiatalokból álló ünneplő csoport. Nem voltak szomjasak. Ismerősöm megkérdezte tőlük: kik azok a ruszkik? És jött a válasz: hát a mocskos Fidesz! Itt tartunk az edukációval, miközben megnyíltak a diktatúra aktái.
Qui prodest? Kinek az érdeke? Mire volt jó ez az egész, ha rögtön az első napon olyan mértékű botrányba fulladt a mutatvány, melyben a megfigyelőket összekeverték a megfigyeltekkel?
Azoknak, akik számára a tisztánlátásnál és a megbékélésnél fontosabb a zűrzavar. Az elterelés a kormányzás káoszáról, az ország kiárusításáról, a szinte minden társadalmi csoport számára csalódást keltő költségvetésről, a folytatólagosan elkövetett hazug ígérgetésről.
Őket is túl fogjuk élni.
Címlapkép: depositphotos.com