Induljunk ki az alapvető logikai összefüggésekből: minden magyar állampolgár a magyar nemzet tagja (már persze, ha az akar lenni), de a magyar nemzet nem minden tagja magyar állampolgár.
Aki magyar állampolgár, annak joga van szavazni a magyarországi országgyűlési választásokon, de döntése az egész nemzetre kihat. Nagyon nem mindegy, hogy milyen törvényhozása és kormánya van Magyarországnak. Mert Magyarország több, mint egy ország, és jóval több, mint egy EU-tagállam: haza, védhatalom, a magyar nemzet egészének megtartója.
Ezt nem érti a magyar baloldal, és nem is értették sohasem.
Minden sorsfordító pillanatban elárulták a nemzetet – és a hazát is, nekik pont elég volt az országot legvidámabb barakká zülleszteni, főleg úgy, hogy abban a barakkban ők lehettek a smasszerek.
Ne menjünk messzire, nézzük 1956-ot. 1956-ban a román elvtársak a magyar elvtársak kedvéért gyakorlatilag mindent biztosítottak annak érdekében, hogy kivégezhessék Nagy Imrét. Cserébe a magyar elvtársak elfordították a fejüket, amikor 1958-ban egyfajta leszámolásképpen beolvasztották az utolsó magyar nyelvű magyar tudományegyetemet, lefejezték a magyar értelmiséget, koncepciós perekben ítéltek halálra, súlyos börtönévekre, elnémításra sokakat. Ha mindent összeadunk, arányítva Erdélyben több áldozata volt az 1956-os forradalom utáni megtorlásnak, mint Magyarországon.
Kádár Jánosék megerősítették „a be nem avatkozás politikáját”, baráti szocialista országok nem piszkálták egymás ügyeit, még akkor sem, ha másfélmillió magyar élete volt a tét. Mindannyian a nagy szovjet kommunizmus ügyét szolgálták. Ceaușescu még a szocialista minimumot sem tartotta be, palira vette Kádár Jánost, csicskáztatta, mikor milyen kedve volt. Kádár János meg duzzogott, rohangált a szovjet óvóbácsihoz panaszkodni, Moszkva viszont magasról tett az egészre, a birodalomnak Ceaușescu hasznosabbnak bizonyult, mint Kádár,
a másfél millió erdélyi magyar sorsa még csak kerekítési hibának se tűnt a mérlegfőösszeghez képest.
A falurombolás idején, amikor anyaországi magyarok százezrei mozdultak meg, Ceaușescu elvtárs Grósz Károly elvtársat rendelte kurtán-furcsán magához Aradra 1988-ban. Grósz elvtárs magas térdemeléssel ment, látott és vesztett. Rendesen lepofozta a román diktátor, Grósz elvtárs meg fülét-farkát behúzva elsomfordált.
A magyar baloldal ismét elárulta a nemzetet.
Aztán jött a rendszerváltás, Antall József kimondta a nyilvánvalót, hogy egy magyar miniszterelnök lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke. A magyar baloldal ettől habzó szájú dührohamot kapott, a szocialisták és liberálisok egyként feszítették meg a nemzetben gondolkodni merészelő első szabadon választott államférfit. A liberálisok ekkor jöhettek rá, hogy a demokrácia mégsem annyira jó berendezkedési forma, mert az istenadta nép akarata nem mindig követi az övékét, a plebsz mást mer gondolni a világról, mint amit ők a Nagykörúton belül helyesnek tartanának. Gyorsan össze is bútoroztak a kommunistákkal, a hatalomért feláldozták elveiket, lettek madár formájú kitűző Horn Gyula elvtárs pufajkáján.
1998-ban felcsillant a remény, az első Orbán-kormány nemzeti fordulatot hajtott végre, kezdtük úgy érezni magunkat, mint egy európai középnemzet, ami több országba szétszóratva szülőföldjén, de egy hazát szeret és épít.
Naná, hogy a baloldali hidra nemzetközi segítséggel mindent megtett annak érdekében, hogy még csírájában elfojtsa az ébredező nemzeti érzületet. Még az hiányzott volna az új Moszkvának, hogy a közép-európai nemzetek egyenrangúnak érezzék magukat a fényességes Nyugattal. Örüljenek ezek a kommunista rabigából kiszabadult kopott keletiek, hogy az asztal végén helyet szorítottak nekik, és a Kárpát-medencei tündérkertből begyűjtött terményekből egy kis maradékot visszakaphatnak.
A magyar baloldal pont olyan szervilisen kiszolgálta az új birodalmi központot, mint a régit, csak lehessenek ők ismét a legvidámabb barakk tartótisztjei.
Lettek, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Medgyessy Péter elvtárs 2002. december 1-jén koccintott Erdély elrablására a román, valamint „a magyar nemzetiségű román” elvtársakkal a Kempinskyben, majd következett a szégyenteljes népszavazás 2004. december 5-én. Ez sem volt elég nekik: miközben a gyűlölet karmestere, Gyurcsány Ferenc éppen a szakadék szélére hazudta Magyarországot, az ifjú vörösök – hogy legújabb baloldali hősünk epizódszerepét is megemlítsük –, Nyakó és Ujhelyi elvtársak 2008-ban kirohantak Nagyváradra gyűlöletkampányra okítani az erdélyi magyarokat.
Hál’ Istennek jött 2010, a magyar baloldalt a választópolgárok háromszor KO-zták, háromszor kétharmaddal tették egyértelművé, mi a kívánatos irány: előre, nem hátra. A magyar baloldal semmiből sem tanult. Szerencsére gyengült. A baloldal devolúciója – Bayer Zsolt találó megfogalmazásában – így néz ki: MSZMP – MSZP – MZP.
Az MSZMP „nem avatkozott be”, az MSZP a külhoni magyarok ellen hergelt, MZP „migránsszámlálóval” tartja számon a Magyarországon dolgozó külhoniakat is. Ugyanaz az üzenet, mint 2004-ben és bármikor, amikor a baloldal volt hatalmon. Nem nagyon kell több bizonyíték:
amikor csak tehetik, rárontanak a nemzetre.
Itt tartunk most. Illetve még annyi történt, hogy mára Ujhelyiből újhülye lett, a woke-progresszió magyar hangja, a mi pénzünkön súlyos euróezrekért árulja Brüsszelben a hazát. A külcsín európai, a belbecs ugyanaz. Amint legutóbbi kirohanásából is kiderült: ezek ugyanazok.
A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója
Forrás: szekelyhon.ro
