Molnár Ferenc Caramel a Magyar Református Szeretetszolgálat Szeretethíd Kárpátaljáért önkéntes program világi fővédnöke.

Molnár Ferenc Caramel énekes, a Szeretethíd Kárpátaljáért önkéntes program világi fővédnöke az önzetlen segítségnyújtásról, a háborúról, a hitről és a zsoltáréneklés katarzisáról – interjú a Magyar Református Szeretetszolgálat jobbadni.hu/blog oldalán.

– Hogyan látja: 2022-ben nagyobb boldogság adni, mint kapni?

– Sajnos a mai világban inkább az a trend, hogy a legtöbben kapni szeretnek. Szerencsére vannak még jó kezdeményezések és olyan emberek, akik észreveszik mások baját és fontos a számukra, hogy adjanak. Ez kellene, hogy legyen a normalitás. Sokszor hallom, amikor a hírességek beszámolnak arról, hogy jótékonykodtak és hogy ez mennyire felemelő érzés számukra. Jó lenne, ha az embereknek nem felemelő, hanem természetes lenne máson segíteni.

– Szokott ön is önkénteskedni, jótékonykodni?

– Szoktam, de nem szeretek róla beszélni. Persze amikor szükség van rá, hogy az arcommal vagy az ismertségemmel hozzájáruljak egy program sikeréhez, vagy felhívjam valami fontos dologra a figyelmet, akkor azt szívesen megteszem. De azt gondolom, hogy ha valaki segít, annak nem a kirakatban kell történnie.

Minden embernek, minden közösségnek megvan a maga problémája, amibe hajlamos belefeledkezni. Én azt látom, hogy a magyar egy érzékeny társadalom, a magyarok általában odafigyelnek egymásra, meghallják mások problémáit; gondoljunk csak az SMA-s Zente gyógyításáért indított adakozásra a közösségi hálón. Ez abból fakadhat, hogy mi olyan nemzet vagyunk, amelyet meggyötört a történelem, és emiatt valószínűleg talán egy picit jobban át tudjuk érezni a körülöttünk lévő problémákat, konfliktushelyzeteket. Lehet, hogy idealista vagyok, de azt látom, hogy a magyar társadalomban a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a fiataloktól a nyugdíjasokig mindenki megmozdul, ha baj van. Legyen szó egy beteg gyermek százmilliókba kerülő kezeléséről vagy a menekülő kárpátaljai magyarokról. Nyilván ebben is, ahogy mindenben, van hova fejlődnünk – de nem csak nekünk, hanem az egész világnak.

– Talán a bajban jobban megmutatkozik a cselekvő krisztusi szeretet. A Szeretetszolgálat sem tapasztalt még ilyen példaértékű összefogást, mint ami az ukrán-orosz háború következtében történt.

– Furcsa lehet, hogy ezt mondom, de azért még mindig sokan a homokba dugják a fejüket és csak ilyenkor veszik észre, hogy baj van, amikor az már közel van, vagy minket is érint. Pedig mindig észre kellene vennünk! Mindegy, milyen messze történik, ha valahol ártatlan emberek vesztik az életüket, szerintem az ugyanolyan fájdalmas kellene, hogy legyen, mint ha a közelünkben történik. Nyilván amikor Kárpátaljáról van szó, magyarlakta területekről, olyankor felerősödnek ezek az érzések, félelmetesebb az egész, jobban átérezhető. De jó lenne megtanulni, hogy a távolabbi népekkel is együtt tudjunk érezni. Ez az egyik legfontosabb keresztény üzenet, hogy minden egyes embernek a sorsa, éljen akár Afrikában, vagy a Közel-Keleten érték kellene, hogy legyen számunkra.

Éppen ezért tartom hitelesnek például a református egyházat és ezért is állok több nemes ügyben mellé, mert mindig érzékeny a rászorulók irányában, nem csak akkor segít, a „kirakatban”, amikor az egész világ ezt figyeli. Már 35 évvel ezelőtt, a református iskolában, ahova jártam, megtapasztaltam, hogy a mélyszegénységben élő, hátrányos helyzetű romák felzárkóztatásán fáradoztak.

– Emiatt is vállalta, hogy a világi fővédnöke legyen a Szeretethíd programnak?

– Igen. Több szállal kötődöm a református egyházhoz, és ha az ismertségemmel fel tudom hívni a figyelmet arra, hogy minél többen segítsenek, a saját eszközeikkel, a saját szintjükön, akkor már megérte.

Az eredeti, teljes interjút itt olvashatják el.

Forrás: Kisfaludy Nóra/Magyar Református Szeretetszolgálat/jobbadni.hu/blog

Kiemelt kép: femina.hu