Azt hiszem, hogy most, a nemzet- és hazaárulók korában különösen fontos megkülönböztetni a lélekben magyarokat a csak magyarul beszélőktől.

1920. június 4-én Párizsban elvesztettük ezeréves országunk területének kétharmadát, kősó és akkor ismert szénhidrogén vagyonunk teljes egészét, ércbányászatunk 98, kőszéntermelésünk 30 és erdeink 84 százalékát.

Lelketlen gazemberek széttépték a nemzetgazdaság szerves szövetét, a természeti erőforrások zöme idegen uralom alá került, a feldolgozóipar pedig jórészt a csonka Magyarországon maradt alapanyag ellátás nélkül. Szétdarabolták a Kárpát-medence egységes vízgazdálkodását, alvizi ország lettünk. Elszenvedjük az áradásokat és befogadni kényszerülünk a felvizek szennyét.

A határt Pozsonytól Aradig – a magyar tömb húsába vágva – az Alföld és a hegyvidék peremén épült vasút határozta meg oly módon, hogy a vasút mindenütt a kis-antant országokhoz kerüljön. Benesnek szüksége volt a Dunára, ezért megkapta a színmagyar Csallóközt és Komáromot, valamint Pozsonyt, mely városnak akkor mindössze tizenöt százaléka volt szlovák! Annak ellenére, hogy a németek a nemzetgyűlésükön Magyarországot választották. A koncból még a világháború kirobbantója, Ausztria is kapott! Magyar népünk egyharmada, műemlékeink több mint kétharmada idegen uralom alá került. Mindezt Franciaországnak „köszönhetjük”!

De azt is érdemes számba venni, hogy érzelmileg mit vesztettünk.

Odalett a Kárpátok hatalmas védőkaréja; Pozsony, első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd lelőhelye, a koronázó város, ahol a reformkorban a magyar nyelvért folyt küzdelem; Kassa, ahová a méltóságos fejedelem, Rákóczi Ferenc 1906-ban száműzetéséből tért haza; Munkács, ahol Zrínyi Ilona, a hároméves ostrom alatt, a várfalon, kézen fogva sétált gyermek fiával, ezzel mutatva elszántságát a császári seregnek; kincses Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa; Vajdahunyad, a Hunyadiak fészke, melyet a román hatalom Drakula-kastéllyá alakít; Gyulafehérvár, ahol az Árpád-korban alapított püspökségek legépebben megmaradt székesegyháza áll; Brassó, Európa legkeletibb gótikus katedrálisával; Nagyvárad, Szent László király és Ady városa; Arad, a magyar Golgota; az aracsi pusztatemplom, a Mohács előtti délvidéki magyarság monumentális emléke; és Fiume, Magyarország kapuja a tengerre. Fiumét Mária Terézia nem ajándékba adta Magyarországnak, hanem a magyar lakosságát a török háborúk alatt elvesztő Szerém, Pozsega és Valkó megyékért cserébe kapta.

A kis halászfaluból pedig mi, magyarok építettük meg Adria akkoriban negyedik legnagyobb kikötőjét.

Ezt a fájdalmat Karinthy Frigyes, a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írása jeleníti meg szívbe markolóan:

„De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam”.

Az elszakított magyarságnak pedig el kell viselnie: korábbi magyar többségű városainak idegenekkel történő betelepítését, településneveinknek idegenné torzítását, idegen utcaneveket, meghitt köztéri szobrainak lecserélését helyhez nem kötődő személyek szobraira.

Azóta folyik műemlékeink kisajátítása, átértelmezése, rosszabb esetben csendes pusztulásra ítélése, és a levéltárakban az okmányok szándékosan hanyag kezelése. A határon túli magyar gyermekek pedig ellenséges szemléletben tanulják a történelmet. Gőzerővel folyik Erdély vizuális leigázása a hagymakupolás honfoglalás. Szlovákiában pedig máig érvényben vannak a magyarságot jogaitól megfosztó Benes dekrétumok.

Mekkora nemzetközi botrány lenne akkor, ha mi hatályban tartanánk a zsidó törvényeket azzal az indokkal, hogy azokat nem alkalmazzuk! A Kárpát-medencében jó száz éve folyik a magyarság életterének csökkentése durva és „finom” eszközökkel: kitelepítés Magyarországra; betelepítés a homogén magyar tömbökbe és városokba; kivándorlásra ösztönzés a magyar életfeltételek ellehetetlenítésével; az autonómia megtagadása, amiért volt nemzetiségeink az első világháború előtt küzdöttek; a magyar oktatási hálózat elsorvasztása; hátrányos megkülönböztetés az uniós támogatásoknál; Romániában sovén mocskolódás még a parlamentben is, és helyenként fizikai erőszak. Mindezek következményét elnéptelenedett magyar templomok és  magára hagyott magyar temetők százai bizonyítják a Kárpát-medencében.

Kádár Jánosnak talán legnagyobb bűne az, hogy – az utódállamoktól eltérően – végletes módon meggyengítette a nemzeti érzést. Oda jutottunk, hogy mára tömegek váltak közömbössé, néha ellenségessé, és manapság már fel kell vetni azt a fájdalmas kérdést, hogy ki a magyar?

Erre a kérdésre Patrubány Miklós, a Magyarok Világkongresszusának elnöke 2000. május 25-én, a kongresszus nyitókonferenciáján adta meg a frappáns választ: „Magyar az, akinek fáj Trianon”.

Azt hiszem, hogy most, a nemzet- és hazaárulók korában különösen fontos megkülönböztetni a lélekben magyarokat a csak magyarul beszélőktől.

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolta Gavrilo Princip szerb diák. Gróf Tisza István magyar miniszterelnök – ameddig lehetett – ellene volt a hadüzenetnek, mert előre látta, hogy a háborúval: „…semmit sem nyerhetünk, ellenben mindent elveszíthetünk”. Így is történt.

Jó lenne ezt a tanulságot napjainkban észben tartani!

Franciaország örökös ellenségét, a homogén germán Németországot nem lehetett szétdarabolni, csak lehetséges szövetségesét, a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát. Ezért büntették meg legszigorúbban a háború kitöréséért legkevésbé okolható Magyarországot. A meghirdetett wilsoni önrendelkezési elv sutba dobásával kivégezték az ezeréves Magyarországot! De Isten nem ver bottal. Franciaország elszántan menetel a kulturális és demográfiai öngyilkosságba, tehetetlenül szemléli a népességcserét. Mi pedig elmondhatjuk, hogy

„Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.” 

Bartha Pál ny. erdőmérnök

Kiemelt kép: Polgári Szilvia/Civilek.Info