Miért döntött úgy, hogy felhagy a filmproducerkedéssel? Mi a véleménye az „abszolút filmszínházról”? Erről is beszélt a Thália Színház igazgatója, aki az Eszenyi-ügy margóján egyúttal azt is leszögezte, végre napvilágra kell kerülniük a több évtizedes színházi visszaéléseknek.

Balázs Béla-díjas magyar filmproducer, színházigazgató, kertészeti ágazatvezető. Gyöngyösön született Kálomista Imre és Friedmann Anna gyermekeként. A gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium matematika-fizika tagozatán érettségizett 1982-ben, ezt követően a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Károly Róbert Főiskola mezőgazdasági karán végzett 1986-ban. Kezdetben kertészeti ágazatvezetőként dolgozott a kővágóörsi Béke Tsz-ben, 1986 és 1990 között, majd 1990 és 1994 között a Ferbawelt Kft. ügyvezető igazgatója. 1994-től a Duna Televízió munkatársa, majd 1996-ban megalapította a Megafilm Kft.-t, ahol ügyvezető igazgatóként dolgozik, és amely vállalat azóta Magyarország egyik legnagyobb filmgyártójává nőtte ki magát. 2005-től 2009-ig, majd 2011-től a Magyar Sí Szövetség elnöke és a Magyar Olimpiai Bizottság tagja. 2012 és 2017 között az MKB Veszprém KC társelnöke és vezérigazgatója. 2012. január 1-jétől a Thália Színház menedzser igazgatója, 2017-től ügyvezető igazgatója. Felesége Helmeczy Dorottya. Gyermekei Kálomista Gábor Pál, Kálomista László Tamás, Kálomista Márton és Kálomista Anna.

Nemrég bejelentette, hogy felhagy a filmkészítéssel. Nem volt ez elhamarkodott döntés?

A gyakorlatban már több mint tíz éve a feleségem, Helmeczy Dorottya vezeti a Megafilmet, az övé tehát minden siker is, ami azóta született. Én csak annyira vettem részt a folyamatokban, amennyire muszáj volt, inkább meghúzódtam a háttérben. Nagy változás tehát nem lesz a cég életében. A választás után kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy felhagyok a filmproduceri tevékenységemmel, mert nem akarok nehezék lenni a cégen, hiszen rólam mindenki tudja, hogy jobboldali, konzervatív világnézetű ember vagyok, és nem azt a pártot támogatom, amelyik most hatalomra került.

Ebben a döntésben végül az idei cannes-i filmfesztivál erősített meg, ahol messze elkerültek azok a régi kollégák, akikről eddig azt gondoltam, jó viszonyt ápolunk. Ez az alapvető élményem az elmúlt időszakban, úgyhogy nem bántam meg a döntésem.

Köze van ehhez a választás eredményének?

Ez nyilvánvaló. Azóta többen, akiknek korábban sok lehetőséget adtam akár elsőfilmesként is, a politikai környezet megváltozása miatt úgy döntöttek, különválnak az útjaink. Van, akitől zokon vettem, nem tagadom.

Eszement gyűlölet terjedt el az országban az utóbbi hónapokban, ami a filmszakmába is beivódott,

és tizenöt-húsz éves ismeretségeket, barátságokat tesz tönkre, ebben pedig nem akarok részt venni.

Nem lesz nehéz abbahagyni a filmkészítést?

Ezt most még nem tudom, de talán nem. Elvégre nem mostanság kezdtem a szakmát, nem a NER-ben lett belőlem producer, és nem a Fidesz talált ki. Az első húsz évemben már megcsináltam mindent, amit akartam a filmszakmában. Amikor úgy éreztem, új impulzusok kellenek, akkor vágtam bele a színházcsinálásba. Dorottya, a feleségem pedig átvette a Megafilmet, és remek dolgokat hozott tető alá az előző tíz évben.

Azért továbbra is figyelemmel fogom kísérni a szakmát, és ha valaki segítséget kér, szívesen állok a rendelkezésére, de most hátralépek egyet. Harcoltam eleget filmekért az eltelt évtizedekben. Van viszont egy rossz hírem azoknak, akik nem szeretnek: mostantól több időm lesz a közélettel foglalkozni.

Ez miben fog megnyilvánulni?

Az utóbbi négy-öt évben tudatosan lecsökkentettem a közéleti szerepléseimet. Igyekeztem csak akkor megszólalni, ha úgy éreztem, amit mondani akarok, senki más nem mondaná el helyettem. Az volt a megfigyelésem, hogy megjelentek a jobboldalon nálam fiatalabb figurák, akik igyekeztek erőteljesen vinni a politikai véleményformáló szerepet, és nem maradt mellettük hely. Nem igazán tudtam velük azonosulni, de úgy tűnt, ez a fő irány, ezért nem akartam fölösleges vitákat generálni az oldalunkon. Inkább megvártam, mi sül ki belőle. Mostantól ez másként lesz.

Visszatérek a közéletbe, árgus szemekkel fogom figyelni, mi zajlik a kultúra és a társadalom egyéb területein, és aktívan igyekszem majd kommentálni a történéseket. Ha kell, beleállok ügyekbe.

Például?

Itt van most ez a balhé Eszenyi Enikő körül. Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre.

Tényleg ezért kapott volna forrásokat?

A balliberális művészvilágban legalábbis úgy gondolják, Eszenyi áruló lett azzal, hogy nem ment el egy tüntetésükre,

és ezért kapott pénzt a Fidesz-kormánytól. Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére. Viszont ebben az ügyben nem ez a legfontosabb.

Hát mi?

Bár a politikában ellentétes oldalon állunk Lengyel Tamással, abban teljesen egyetértek vele, hogy Eszenyi ügye nem lett rendesen kivizsgálva. Ezt pótolni kell! Ahogy Schilling Árpáddal is egyetértek – pedig vele aztán végképp semmiről nem tudnánk megegyezni ezen kívül –, aki szerint tele van hasonló visszaélési és zaklatási ügyekkel a színházi világ, és rendet kellene végre tenni.

Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális.

Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett. Akkor viszont kerüljön felszínre minden történet, itt a nagy rendcsinálás ideje!

Nézzük meg, vizsgáljuk ki az elmúlt tizenöt-húsz év nagy színházi botrányait, amelyekről szinte az egész szakma beszél, de nem kerülhettek a szélesebb közönség elé, mert az érintetteket megfélemlítették, megzsarolták a színházi világ potentátjai.

Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából.

Csak „pletykákat” hallott, vagy ennél többről van szó?

Szívből gyűlölöm a névtelen, arctalan feljelentgetést, a vádaskodást, nem támogatnék olyan ügyeket, amelyekről nem tudom, hogy komolyak-e. Amit mondtam a – mellesleg kilencven százalékban balliberális – színházi világ moráljáról, az a személyes tapasztalatom. Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt. Akkor nem akart ezzel a nyilvánosság elé állni, nem tudtuk meggyőzni, de lehet, hogy most már megtenné. Meg kell szűnnie annak, hogy a belterjes művészvilág mindent eltussolhat a saját körein belül.

Miközben az egész ország a kegyelmi ügyről beszél, itt százszámra vannak „kegyelmi ügyek”, de senki nem tud róluk, mert az áldozatok nem mernek nyilvánosság elé állni. Ez talán most végre megváltozik.

Miért pont most? Attól félhettek, ha ezek a történetek előkerülnek, a jobboldali kormány arra fogja felhasználni, hogy a balliberális művészvilágot támadja?

Sokan visszaélhettek ezzel a helyzettel, igen. Nem kizárt, hogy arra hivatkoztak, amit felvetett. Még azoknak az ügyeknek sem lett máig lezárásuk, amelyek valamiért mégis kiderültek. Pedig voltunk néhányan, nem sokan, akik mindig hangosan képviseltük, hogy minden ilyet ki kell vizsgálni. Én mindig beleálltam ebbe, de általában én húztam a rövidebbet. Azt mondták rám, csak keverem a trutyit, meg amúgy is, mi közöm ehhez.

A film- és színházi világ jelenlegi morajlását elhallgatva optimista vagyok, talán most végre kiderül minden aljasság.

Nem kerülhetjük ki ezt a kérdést: mi a véleménye az utóbbi évek gyakorlatáról az állami mecenatúra terén?

Többször kifejtettem már, hogy nem tartom jónak a filmek százszázalékos állami támogatását. Ha valaki hoz a filmjének külső finanszírozót, akkor a Nemzeti Filmintézet annyival kevesebb pénzt ad neki a projektre. Így viszont senki nem olyan hülye, hogy kezét-lábát törje azért, hogy piaci forrásokat szerezzen a filmjéhez. Innentől kezdve a valódi produceri szakma megszűnt létezni. Amit ebben a rendszerben producernek nevezünk, az tulajdonképpen a gyártásvezetővel egyenlő, az igaz producer pedig az NFI lett.

Miért baj ez?

Mert így a producerek kevésbé érdekeltek abban, hogy sikerre vigyék a filmjüket. Más lenne a helyzet, ha a piaci források megszerzése pluszpénzt jelentene egy film büdzséjében, ami az állami támogatáson felül folyik be.

A liberális művészvilág állandóan kritizálta a jobboldali kormány kultúrpolitikáját. Volt, aki a százszázalékos támogatást is kifogásolta?

Nem emlékszem, hogy kifogásolta volna ezt bárki közülük. Nekik inkább azzal volt bajuk, hogy szerintük nem azok kapták a támogatást, akik megérdemelték volna, vagy nem annyit kaptak, amennyit szerintük érdemeltek.

Miközben a művészek az állami támogatások elosztásán vitatkoznak, ma már egy kis kreativitással és a mesterséges intelligencia segítségével egy film költségvetésének a töredékéből létre lehet hozni olyan szatirikus animációs sorozatot, mint a Szondi utca, amit tömegek néznek a YouTube-on. Nem aggódnak emiatt a filmproducerek?

Tudnak jók lenni a maguk módján az ilyen alkotások, de azért sosem fogják azt a minőséget képviselni, mint egy igazi film, amelyben valódi, élő és lélegző szereplők vannak. Azt viszont nem tagadom, hogy a mesterséges intelligencia veszélyt jelent a hagyományos filmre. Ezt az is mutatja, hogy már vannak MI-filmfesztiválok. Sok gondot megspórol magának egy producer, ha így csinál filmet. Nem kell színészek szerződésével és ki­fizetésével bajlódni, külön öltözőt és magángépet sem igényelnek az MI-színészek. De én biztos nem fogok ebben részt venni. Nekem fontosak az emberi kapcsolatok. Ma már majdnem mindent lehet a virtuális térben csinálni. Tudunk ott információt szerezni, szórakozni, párt keresni, de a valódi élet nem ott zajlik.

Sosem tagadta, hogy jobboldali nézeteket vall. Igyekezett ezt a filmjeivel is képviselni?

Azt szoktam mondani, hogy nincs bal- vagy jobboldali néző, csak néző van, aki jól akarja érezni magát. A világnézetem benne van a munkámban, hiszen nem lehet elválasztani a kettőt. Jó is, ha a saját szemléletemmel bővíteni tudom az étlapot, amelyről a nézők válogathatnak, de ez nem azt jelenti, hogy pártpolitikai vagy ideológiai üzeneteket akarok átadni a filmjeimmel.

Szórakoztatni akarok, lehetőleg minél több embert. Igaz, ezt a felfogást nem mindenki osztja a művészvilágban.

Szerintük mi a fontos ehelyett?

Janisch Attila egyszer azt mondta, hiába csinálnak az én filmjeim több tíz- vagy százezres nézettséget, az ő néhány ezer nézője többet ér. Tehát az ő nézői értékesebbek az enyémeknél. Érdekes ideológiai álláspont, elég sötét időket idéz, maradjunk annyiban. Van egy elképzelés, amely szerint csak az számít, hogy az alkotó megvalósíthassa önmagát – az ilyen filmeket szokták szerzői filmnek nevezni. Vannak kiváló művelői, előfordul, hogy világsiker születik belőle, de ha megbukik, akkor megmagyarázzák, hogy a nézők nem értették meg. Én viszont úgy gondolom, ha egymás után több filmedet sem értették meg, akkor talán nem a nézőkkel van a baj.

Nehezen tudom elképzelni, hogy Szophoklész azon gondolkodott, szerzői vagy közönség­darabot írjon. Nem hamis ez a dilemma?

Nem szeretem a közönségfilm és a szerzői film szembeállítását. Világéletemben harcoltam ellene, azt vallom, csak jó és rossz film létezik, a sikert pedig nem kell megmagyarázni. A film és a színház küldetése az, hogy szórakoztasson, amit sokféleképpen el lehet érni: megnevettethet, megríkathat, szorongást okozhat, félelmet kelthet, a lényeg, hogy működjön. A nézőnek, nem pedig saját magának csinálja az alkotója, és ne bújjon a művészet álcája mögé, ne azzal magyarázza a sikertelenségét.

Számítanak még a kritikusok egy olyan világban, ahol bárki leírhatja a véleményét egy filmről vagy egy színdarabról a Facebookon?

A kritikusok valójában a közösségi média megjelenése előtt sem érdekeltek soha senkit. Kipróbáltam. Vagy huszonöt éve folytatom velük a harcomat, egy jó szót nem írtak soha arról, amit csináltam, mégis egész jól elvagyok. Igaz, nem mindenki viseli ezt ilyen jól, mert egy szűk, de befolyásos balliberális közeget még mindig profin fel tudnak hergelni.

Ennek lett az áldozata Radnai Márk is, akivel most ugyan különböző politikai térfélre kerültünk, de mélységesen együttéreztem vele, amikor annak idején egy kritikus undorító módon szétszedte az egyik rendezését.

Nem értettem egyet a fenyegető üzenettel, amit Márk erre válaszul küldött, de egyetértettem az indulatával. Hogy van az, hogy az előző rendszerből megörökölt kritikusaink akár egy tollvonással elintézhetik egy fiatal művész életét, ha az nem szimpatikus nekik?

De akkor mit keres ebben a közegben Kálomista Gábor, akit – ön mondta – előszeretettel „levidéki­parasztoznak”? Ráadásul egész jól érvényesül.

Nekem lételemem ez a magányos harc. Kifejezetten élvezem. Sok mindent csináltam az életemben, de mindig tudtam, mit akarok elérni, világos céljaim voltak. Tudtam, mit akarok, amikor a Thália Színház élére kerültem: mára az ország legjobban menő színháza lett.

Egy másik kulcskifejezése az előző tizenhat évben megfogalmazott kritikáknak a „független színház”. A már említett Schilling Árpád például gyakran nehezményezte, hogy a független teátrumokat nem támogatja anyagilag a kormány.

Nem nagyon van olyan, hogy független színház. Persze nem mindegy, milyen értelemben használjuk ezt a kifejezést. Az nem hangzik túl meggyőzően, amit Schilling is mindig mond, hogy „adjál pénzt, mert én független vagyok”. Ha azt mondaná, hogy alternatív színház, azt még érteném. Ha független akar lenni, viselkedjen is úgy. Mint mondjuk Pintér Béla. Az ő társulatát mondhatjuk függetlennek olyan értelemben, hogy állami források nélkül tudja fenntartani. Így megteheti, hogy – számomra meglehetősen gyomorforgató módon – politikusok magánéleti tragédiájából rendez darabot, vagy hogy a színpadán agyonvernek egy szereplőt, aki összekeverhetetlenül Schmidt Máriát van hivatva megjeleníteni. Az már egy másik kérdés, hogy ezt azért csinálja, mert tényleg ez a kristálytiszta alkotói elképzelése, vagy inkább azért, hogy kiszolgálja a közönségét, hiszen enélkül nem tudná fenntartani a társulatát. Ha utóbbi, akkor a függetlenség megint csak megkérdőjeleződik.

A Pintér-féle darabok megítélése egyébként tökéletesen rávilágít arra, milyen kettős mérce uralkodik a filmes és a színházi világban.

Mire gondol?

Amikor Pintér Béla megrendezte az előbb említett botrányos darabokat, mindig az volt a mondás, hogy a színháznak politizálnia kell, hogy reflektálnia kell az aktuális politikai helyzetre. Amikor viszont közelgett a 2022-es választás, és megcsináltuk a 2006-os eseményekről szóló, Elk*rtuk című filmet, az maga volt a náci propaganda. Ugyanazok a szájak üvöltötték, hogy hogyan merészelek élő, létező emberekről ilyet forgatni, akik Pintér Béla botrányos darabjait mentegették. Ebben a világban élünk, és ezen az elmúlt tizenhat év kormányzása nem tudott változtatni.

Nehéz helyzetben van az új kormány, mert annyi pénzt, mint amennyi az előző időszakban a kultúrába áramlott, nem lesz könnyű összeszedni.

Egy időben sikeres magyar sorozatok futottak a köztévén, egy részüknek ön volt a producere. Hová tűntek ezek a királyi csatornáról?

Szerettem sorozatot csinálni. Az első talán a Hacktion volt, amelyből több száz rész készült. Aztán ott volt a Munkaügyek, ami kultsorozattá vált. Az egyik karaktere, Tóth János, akit Mucsi Zoltán alakított, még külön sorozatot is kapott. Sok egyéb mellett ez is a feleségem ötlete volt. Aztán ott volt még az Egynyári kaland című ifjúsági sorozat, amit szintén szerettem. És adta magát a Csak színház és más semmi, amit itt forgattunk a Tháliában. Sajnos, Andy Vajna halála után újabb központosítás kezdődött, a közmédia onnantól nem tudott sorozatot rendelni, mert a Nemzeti Filmintézet magához vonta ezeket a jogokat is. Ennek az lett az eredménye, hogy a közmédia nem dönthette el, milyen sorozatok menjenek a saját képernyőjén. Ennek a változásnak a legnagyobb nyertese az RTL lett, hiszen azt az alkotói gárdát, amelyet mi építettünk fel, egy az egyben felszippantotta, és azóta is vele gyártja a sorozatokat. Rengeteg fiatal színésznek adott lehetőséget ez az időszak, olyanoknak, mint Lengyel Tamás, Lovas Rozi vagy Molnár Áron – akik aztán a jobboldali kormány nagy ellenségei lettek –, de említhetném Vecsei H. Miklóst vagy Döbrösi Laurát is. Ők mind a közmédiában futottak be, ahogy Radnai Márk is oda rendezte a Holnap tali! című sorozatot.

Most az „abszolút filmszínházat” rendezi való­színűleg.

Igen, könnyen lehet, hogy többek között ő áll emögött. De nemcsak Radnai Márk képviseli ott a filmes szakmát. A miniszterelnök kabinetfőnöke is egy filmproducer lett, ami alapján akár lehetnék optimista is, mert legalább erősödik a kormányban a filmes jelenlét.

Ha már itt tartunk, mint filmes szakember mit gondol Magyar Péter szerepléséről? Tényleg felbukkannak benne filmnyelvi eszközök.

Konkrétan egy filmet nézünk, vagy inkább

egy sorozatot, amelynek már meg van írva a következő tíz-tizenkét része.

Ezt a műfajt a konzervatív oldalnak is meg kell tanulnia. Továbbra is azt gondolom, a kormány helye a jobboldalon van, hiszek is benne, hogy újra a helyére kerül majd minden, de ahhoz fel kell venni a ritmust. Tudomásul kell venni, hogy egy mozi is meg tud öregedni, új „filmeket” kell forgatnunk a történetünknek. Attól függetlenül, hogy nem tudjuk, hány évados lesz a Tisza-sorozat.

Lehet, hogy olyan hosszú lesz, mint a Barátok közt.

Azt azért nem hiszem, és nem is szeretném, hogy így legyen.

Először megdöbbenve, majd szégyenkezve néztem a képsorokat, amelyek a parlamentben zajlottak Magyar Péter körül, vagy amikor láttam, hogy technopartit csináltak a Kossuth téren.

Ez nálam nem fér bele, de ez az én véleményem. A választók többsége erre is szavazott, ezért ezt komolyan kell venni.

Már csak azért is, mert nem tudjuk még, mi lesz a vége: happy end vagy tragédia.

Mire tippel?

Nem látok a jövőbe, a történet végét tehát nem tudhatom, de elég sok aggasztó jel van, amiből arra következtethetünk, hogy nehéz idők következnek. A Tisza-film dramaturgiája is így van felépítve. Eddig ugye arról volt szó, hogy minden jobb lesz, az utóbbi időben viszont elkezdte azt terjeszteni a kormánypárt, hogy sokkal rosszabbul áll az ország, mint gondolta. Megjegyzem: Magyar Péter folyamatosan azt hangoztatta, hogy tele van az embereivel a Fidesz, ezért ő mindenről tud. Akkor ezt hogy nem látta előre? A dramaturgiában a kezdeti feldobottság után lassan elérünk az első sokkig, amit át kell vészelni és újra felállni. Jó dramaturgia ez, ki van találva szépen, csak érdemes észben tartani, hogy a valóságot nem lehet előre megírni.

Azt mondta, olyan idők jönnek, hogy jobb, ha nem marad rajta politikai nehezékként a Megafilmen. A színházban nem rezeg a léc?

Jól menő színház a Thália, ebből kifolyólag gondolom, sokan szeretnék vezetni helyettem. De épp ezért nem látom, milyen indokkal tudnának innen elmozdítani. Nincs olyan mutatónk, ami rossz lenne, ráadásul ez az ország legnyugisabb színháza, mentesek vagyunk a botrányoktól, és ez nagy szó. Azt sem lehet ránk fogni, hogy „elvettük” valakitől a színházat. Itt épp nem volt igazgató, amikor Bereményi Gézával idejöttünk. Volt egy konkrét elképzelésünk, amit el is mondtunk, aztán pontról pontra megcsináltuk. Összehoztuk a társulatot, építettünk új játszóhelyeket, bővítettük a repertoárunkat. Ha úgy alakul, az utolsó pillanatig megküzdök a Tháliáért, de egyelőre nem látom semmi jelét annak, hogy erre szükség lesz.

Korábban szóba hozta a Csak színház és más semmi című sorozatot. Van benne egy karakter, az igazgató, aki egy archetipikus nagy „macher”. Mindig mindent elintéz.

Az volt az irodája, ahol most ülünk.

Éppen azt akartam megkérdezni, hogy önről mintázták-e.

Az biztos, hogy voltak itt tanulóéveim, amikor én is minden furfangot bevetettem a színház érdekében, a legális és etikus határokat betartva. Azt sem tagadom, hogy latba vetettem minden politikai kapcsolatomat, ami kellett ahhoz, hogy ez a színház működjön, és minden segítségért hálás vagyok. Örülök, hogy a Fidesz-kormány megértette, miért fontos, hogy a Mikroszkóp Színpad helyén épüljön egy modern játszóhely. Teljesen megújultunk, magunk mögött hagytuk elődeink szellemiségét, és új infrastruktúrát építettünk. Amit tudtunk, kibővítettünk, felújítottunk. Nagy meló van mögöttünk, de nem állunk meg. Érkeznek az új arcok, a fiatal színészek, én pedig még jó néhány évig itt akarom egyengetni az útjukat.

Mandiner.hu

Fotó: Földházi Árpád / mandiner.hu