Két nappal a keresztény-konzervatív oldal számára – de hamarosan az ellenoldali szavazók is rájönnek, hogy számukra is – tragikus választás után már képes voltam gondolkodni. Nem megnyugodni, mert az azóta tapasztaltak még nyugtalanabbá tettek, de már képesnek érzem magam arra, hogy elemezzem a történteket. És egyre kevésbé hiszem, hogy minden rendben lett volna.

Nem tudom elhinni, hogy a nyugdíjasok nagy része, akik 13. és most már részben 14. havi nyugdíjat is kaptak, a nekik ezt az előnyt nyújtó kormány ellen szavaztak. Nem tudom elhinni, hogy a vidéki gazdák és családjuk, akik pontosan tudták, hogy csak a Fidesz-KDNP kormánytól várhatják érdekeik védelmét Ukrajnával szemben az Unióban, az ellenoldalt támogatták. Nem hihetem, hogy a két- és többgyermekes édesanyák és családjuk úgy döntöttek, hogy nincs szükségük az élethosszig tartó szja-mentességre. Azt sem hiszem el, hogy az ország nagy többsége sokkal többet akarna adózni, miközben lemondanak ä rezsicsökkentésről és minden vágyuk az 1000 forintos üzemanyagár. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a többséget nem érdekli, hogy az esetleges kiterjedő háborúban elveszíthetjük gyermekeinket és unokáinkat. Minél többet töröm a fejem a történteken, annál kevésbé hiszem.

Akkor sem hiszem, ha látom. Nem hihetem, hogy ennyi önsorsrontó polgára van Magyarországnak, akik mindent félredobva döntötték el, mindegy, ki az, de váltsa le a keresztény-konzervatív kormányt. Nem hiszem el, mert nem akarom elhinni.

Szokatlanul sok visszajelzés érkezett választási anomáliákról. Ezek jobbára nem, vagy csak nehezen bizonyíthatóak.

Ami azonban a Mi Hazánk ügyében történt, az még csak nem is vitatható. A hírek szerint panasszal is éltek, és bár sok tekintetben nem osztom nézeteiket, most azt kell mondanom, joggal.

Emlékezzünk csak, Romániában az elnökválasztás első fordulóját azzal az ürüggyel mondták semmisnek, hogy a TikTok közösségi oldalon „orosz befolyásolás” történt. De ezt a nevetséges állítást valójában semmi nem bizonyította, ezzel az erővel bármelyik választás eredménye megkérdőjelezhető lenne. A Mi Hazánk esete azonban más, őket éppen a közösségi médiából radírozta ki a nem vitathatóan Tisza-támogató Meta. Tehát az egyik (román) esetben az volt a baj, hogy a közösségi tér befolyásolt, a Mi Hazánk viszont nem „befolyásolhatott”, nem hirdethette programját, mert meg sem jelenhetett ott. Jogos tehát a kifogás, hogy esélyegyenlőségről itt szó sem lehetett.

A román ügyben az antidemokratikus beavatkozásnak tapsolt az Unió, és tapsolt annak is, hogy a Meta is antidemokratikus lépést tett. Éljen a nagy európai egyenlő mérce!

A magyar választásokba történt durva beavatkozások sora egyértelmű, de az is, hogy az Unió liberálbolsevik vezetése nem csupán az Orbán-kormány, de minden magyar ember ellensége. Manfred Weber ezt ki is jelentette egy alkalommal, ő nem a magyar kormány, hanem a magyarok ellen szavazott. És most mi a helyzet? Már azt emlegetik „barátaink”, hogy mégsem kell most odaadni a magyaroknak az eddig is jogtalanul visszatartott pénzeket.

Vagyis az Unió diktátorai Weberhez hasonlóan nem Orbán-, hanem magyarellenesek. Vagy, ami szintén feltételezhető, nincs miből adni 35 milliárdot, mert üres a kassza. A pénz már régen Ukrajnában landolt, aranyvécékben és gyilkos fegyverekben testet öltve.

Ursuláék már meg is küldték a jegyzéket, mi mindent kell teljesítenie fogott emberüknek, de ha arra gondolunk, hogy az Orbán-kormány is teljesítette azokat a „szupermérföldköveket”, amelyeket az Unió jogtalanul ugyan, de követelt a nekünk járó pénzek kifizetése fejében, majd továbbra sem kaptunk egy megveszekedett pennyt sem, mi garantálná, hogy most megtennék? Nem szólva arról a potomságról, hogy ha teljesítjük a követeléseiket, például az Ukrajnával való viszony rendezését – ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy nem blokkoljuk a 90 milliárdos, soha vissza nem térítendő kölcsönt és nem akadályozzuk Ukrajna uniós csatlakozását, miközben lemondunk az olcsó orosz olajról –, valamint megváltoztatjuk a „menekültügyi szabályozást”, magyarán: beengedjük az illegális migránsokat –, tehát ha ezt teljesítjük, ennek az országnak gyakorlatilag befellegzett.

Vajon kinek éri meg, hogy 35 milliárd fejében felszámoljuk Magyarországot? Júdás 30 ezüstpénzért adta fel a Megváltót, a tiszások 30 ezüstje a 35 milliárd. Ami persze pénz, de még annyit sem ér, mint Júdás ezüstjei.

A Megváltó harmadnapra feltámadott, egy tönkretett ország ellenben talán soha többé nem támad fel haló poraiból.

Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke – Fotó: MTI/Hegedüs Róbert