Tudták? A képernyő nem ellenség, hanem lehetőség. Ez igaz is. Nem a képernyő a hibás abban, hogy mocsokkal töltik meg egyesek.

Igen, a képernyő, pontosabban a mobileszköz kijelzője akár nagyon hasznos is lehetne. Sok esetben az is. De amivel az utóbbi években elárasztott minket, az rémületes. Mondhatnánk, megengedhetetlen, de ki lenne képes elejét venni az aljasságoknak, hazugságoknak, amelyek esetenként megjelennek a képernyőn? Ez alap.

Ha a megjelenő információkat, hamis híreket, hazugságokat fenntartásokkal kezelné a felhasználó, nem lenne nehéz rájönni, mit ne higgyünk el. Csak utána kellene nézni, más forrásokat keresni. No meg gondolkodni, és ha egy hírforrásról kiderül, hogy nem hiteles, legközelebb nem hinni neki. Viszont ez

macerás, fárasztó, kényelmesebb elhinni azt, amit egyébként is szeretnénk hinni. Ez alap.

Mi, akik már régebb óta vagyunk fiatalok, a szocializmus áldásos évei alatt megtanultunk kételkedni. Mindenben és mindenkiben. Megtanultuk, hogy arról, amit fehérnek állítanak, tudható, hogy valójában lehet fekete is. Mi már a rendszerváltozás előtt tudtunk a sorok között olvasni, az új és újabb generációk – tisztelet a kivételnek – már a sorokat sem olvassák. Nincs idő, de leginkább nincs igény az egy-két szavasnál hosszabb szöveg értelmezésére. Ez is alap.

Azt halljuk, hogy információs társadalomban élünk, valójában azonban ez inkább dezinformációs társadalom, aminek kialakulásában hatalmas szerepet vállalt a sajtónak nevezett valami. Amikor még alig voltunk fiatalok, azt tanultuk és azt is képviseltük, hogy ugyan a hír szent és a vélemény szabad, de csak hiteles, valós információkat szabad közzé tennünk. Az írott sajtó felelősséget ró azokra, akik művelik, mert

a nyomtatásban megjelent szöveg végleges és nem törölhető, a hazugság ezért utólag is tetten érhető. Ez alap.

Az internet korában bármi közzétehető és ha az netán kínossá válna, a bejegyzés törölhető. Mi több, maga a közlő is elbújhat álprofilok mögé. Felelősség nulla, kockázat zéró. A durva, alpári bejegyzések, sőt akár életveszélyes fenyegetések „tulajdonosai” könnyedén őrizhetik anonimitásukat, mert amíg nem köthetők hozzájuk a posztok, nagyon nagy bennük a bátorság. Ha ellenben mégis fény derül a személyükre, már korántsem annyira nagy legények. Bizonyítja ezt az állítást az a tény is, hogy sok kollégát, aki visszataszító tartalmú üzeneteket kapott, egy személyes találkozáskor már egyáltalán nem mocskolta az interneten még oly dühös kommentelő. Ez alap.

Ki a hibás? Hát mi, szülők, nagyszülők. Hosszú elemzések tárgya lehetne annak megállapítása, hogyan és hol rontottuk el, mit és mikor kellett volna másként csinálni. Vagy egyáltalán mit kellett volna megakadályoznunk és hogyan. Most már késő? Nem tudom.

De tény, hogy a képernyő nem az ellenségünk, hanem egy lehetőség. Élni kellene vele és nem visszaélni.

Ez az igazi alap.

Ifj. Tóth György

Címlapkép: depositphotos.com