„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni.
III. Béla halála nagy űrt hagyott az ország fejlődésében. A számok (évszámok) a történelemben figyelemre méltó törvényszerűségeket rejtenek. Így van ez az Árpád-házi királyok esetében is. Szent István, a keresztény állam alapítója 41 éven át uralkodott. A második honalapító, IV. Béla 35 éven keresztül irányította az ország dolgait, II. András pedig 30 éven át uralta a trónt. III. Béla 24 évet töltött a magyar trónon – a negyedik legtöbb időt –, amikor Magyarország gazdasági ereje által Európa nagyhatalmai mellé zárkózott fel. A Magyar Királyság pedig területét tekintve a legnagyobb kiterjedéssel büszkélkedhetett. Levonhatjuk azt a következtetést – bár lehet ellenpéldákat hozni –, hogy egy
ország sorsa, fejlődése akkor ér el eredményt, ha egy tehetséges vezetőnek adatik idő tervei végrehajtásához.
Bélát a legidősebb fia, Imre követte a trónon, akit apja még halála előtt ifjabb királlyá koronáztatott. III. Béla kisebbik fia, András herceg azonban nem fogadta el a döntést. Folyamatosan lázadást szított Imre király (1196-1204) ellen, mint ahogy az oly gyakran megtörtént az Árpádok előző évszázadaiban is.
András herceg már 1197-ben megtámadta testvérét, a törvényes királyt és Szlavóniában győzelmet aratott felette. Ez az összecsapás egy lényeges dologban eltért az eddigi, trónért folyó küzdelmektől. A korábbi trónkövetelők kivétel nélkül idegenek segítségével igyekeztek a hatalmat magukhoz ragadni. András herceg volt az első, aki kizárólag a magyar urakra támaszkodott. A hadakozó testvérek III. Ince pápa 1198-ban történt felszólítására kibékültek. Imre a békés időszakot déli irányba történő terjeszkedésre használta fel. 1201-ben felvette a Szerbia királya, 1202-ben pedig a Bulgária királya címet. 1202 őszén a Szentföldre tartó, zömében franciákból álló keresztes had, hogy pénzhez jusson,
megtámadta a magyar kézen levő Zárát.
A kereszteseket a velencei dózse bujtotta fel a magyarok ellen. A város többször is fellázadt a kizsákmányoló Velence ellen. Sokkal inkább akartak a magyar királyok alá tartozni, mert akkor szabadabbak voltak, s jobban gyarapodhattak. A negyedik keresztes hadjárat 1202 novemberi ostroma sikeres volt, Zára másfél hónapos ostrom után a francia-velencei szövetségesek kezére került. (Sajnos, 15 évvel később éppen II. András zálogosította el Zárát Velence javára.)
A trónutódlás 1203-ban újabb viszályt szült, ami fegyveres összetűzéshez vezetett. A szemben álló felek már felsorakoztak egymás ellen Varasd mellett, amikor sor került a nevezetes jelenetre. Ezt egyes források úgy említik, hogy Imre király egy uralkodói pálcával a kezében besétált a trónkövetelő táborába, ahol így szólt: „Meglátom, ki szegezi fegyverét ellenem, ki fogja ontani a királyi vért.” A felkent magyar királyra senki nem mert kezet emelni. Andrást a saját táborában fogta el, kivezette hívei sorfala között és börtönbe záratta. (Freisingi Ottó fél évszázaddal korábbi csodálkozása, miszerint a magyar király hatalma és tekintélye páratlan Európában, úgy tetszik, még a 13. században is töretlen volt. Hozzá kell tenni, a történet az elfogult spalatói Tamás tollából származik, így hitelessége kérdéses.)
Andrást azonban hívei hamarosan kiszabadították, s a testvérek között az ellentét újra kiéleződött. Imre érezve a vég közeledtét, a pápa támogatásával megkoronáztatta kisfiát. A király halála után a mindössze négyéves gyermek III. László (1204-1205) néven foglalta el a trónt. Helyette azonban gyámja, András herceg gyakorolta a hatalmat.
András bizalmatlanul viselkedett a gyermekkel és annak anyjával, a spanyol Konstancia hercegnővel. Az ellentétek már-már háborúvá fajultak, amikor a gyermek meghalt. A gyám, Imre király öccse még ebben az évben II. András (1205-1235) néven elfoglalta a magyar trónt. Az egyébként tehetséges Árpád-házi király uralkodásának első éveire rányomta bélyegét feleségének és a meráni (bajor) rokonságnak a mohósága, magyarellenessége. Részben ez a gyakorlat, részben a nagy előd, III. Béla politikája vezette arra II. Andrást, hogy egész vármegyéket adományozott oda híveinek. A magyar urak haragját az váltotta ki, hogy a hatalmas földbirtokokhoz, Árpád népének tulajdonához zömmel idegenek jutottak hozzá. Ez a politika egyrészt csökkentette a király hitelességét, másrészt apasztotta a kincstár bevételeit. Egy olyan gátlástalan elit alakult ki az országban, amire a korábbi kétszáz évben nem volt példa. Az idegenek növekvő befolyása
nem csak a magyar főurak, hanem a középbirtokosok haragját is kiváltotta.
Azt azonban tudni kell, hogy már első királyaink (Szent István) is adományoztak királyi birtokokat, de ezeket pótolta a Magyar Királyság földterületeinek folyamatos gyarapodása. Ez a lehetősége II. Andrásnak már nem adatott meg, mert a Kárpát-medence egész területe benépesült, ezért a király a várbirtokokhoz nyúlt. Nagyobb baj volt az, hogy azok többsége idegen kézbe került. Az ország területére befogadott németek szinte már önállósították magukat és a király beleegyezése nélkül is szereztek újabb és újabb földeket maguknak.
A jól ismert történet szerint – ami a Bánk bán című irodalmi és zenei műnek köszönhető –, a lázadó magyar urak 1213 szeptemberében a Pilisben tartózkodó Gertrudis királynét meggyilkolták. Az éppen Halics felé tartó András király a tragikus hírre visszafordult, ám a merénylők közül csak Péter bánt végeztette ki, a többi lázadó csupán méltóságát veszítette el. (Bármennyire is neheztelünk és joggal Gertrudisra az idegen befolyás miatt, büszkék is lehetünk rá. Hiszen öt gyermeket szült, akik közül Béla herceget tekinthetjük majd a későbbi második honalapítónak, Erzsébet pedig a világ egyik leghíresebb női szentje lett.)
Nem használt II. András Magyarországnak azzal sem, hogy 1211-ben az erdélyi Barcaságba betelepítette a Német Lovagrendet, az erőszakosságukról ismert teutonokat. A lovagok gátlástalansága, a magyar lakosság kizsákmányolása, saját pénz veretése, nem titkolt önállóságra törekvése sok gondot okozott a királynak. Amikor azonban a lovagrend már a Magyar Királyságot ajánlotta fel a pápának, András nem tűrte tovább az idegenek önkényeskedését. Az Árpád-házi király a német lovagokat 1225-ben kiűzte az országból. (A Német Lovagrend ezt követően Lengyelországban telepedett le, ahol több mint kétszáz éven át szenvedtek tőlük a lengyelek. Az 1410-ben lezajlott grünwaldi csatában aztán ők is véget vetettek a Német Lovagrend uralmának.)
Megemlítendő a II. András vezette keresztes hadjárat, amire csupán azért került sor, mert kötelességének érezte, hogy teljesítse apja, III. Béla fogadalmát. A Magyar Királyság soha nem vállalkozott volna keresztes hadjárat szervezésére, vezetésére, ez Nyugat-Európa államainak ügye volt. (Bár Szent László idején ez felmerült, de az sem valósult meg.) Kalandvágy, pénzszerzés, dicsőség, valamint a nyugati országokban elterjedt szekták elleni harc űzte a lovagokat Jeruzsálem felé, hogy visszafoglalják a Szent Sírt.
A magyar királyt fogadalma mellett az is útra késztette, hogy 1216-ban megürült Bizánc trónja, s annak betöltésére II. András is esélyes volt. 1217 nyarán a Velencétől csillagászati áron – például Zára elzálogosításával – bérelt hajókon András és kísérete Spalatoból indult el Jeruzsálem felé. (A kikötőben játszódott le az az esemény, ami a magyarok által jól ismert szólás forrása, mely így hangzik: „Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.” Egy Makó nevű magyar vitéz a kikötőbe érkezése előtt olyan ittas állapotba került, hogy amikor Spalatoban kijózanodott, azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van.)
A királyt mintegy tízezer fős sereg kísérte. A hajókra azonban a népes hadnak csak a töredéke fért fel – mintegy 1500 katona –, hiszen a lovaikat is magukkal kellett vinniük. Nagy ünnepségek közepette, a magyar király vezetésével elindult az ötödik keresztes hadjárat. A hajóhad útközben kikötött Cipruson, ahol újabb sereg csatlakozott a keresztesekhez. Az utánpótlás nehézségei, az arab túlerő, a drágaság (a szegényebb lovagok nem tudták fedezni a költségeket és ezért hazaindultak), a kezelhetetlen tömeg kudarcra ítélte a hadjáratot. II. András még áthajózott a kisázsiai Akkóba, ami akkor még a keresztények kezén volt. Többet azonban nem tudtak elérni. A király 1218 elején, tekintettel a kilátástalan helyzetre, serege élén visszaindult Magyarországra. Az úton, hazafelé tartva megszerezte fiának a görög császártól annak lánya, Laszkarisz Mária kezét.
A szerencsésen hazatért uralkodónak továbbra is foglalkoznia kellett német befolyással. Ez akkor erősödött fel, amikor II. András 1224-ben a Magyar Királyság területére betelepítette a szászokat. Ez volt az Andreanum, amit aztán a későbbi évszázadok során a szászok nem egyszer azzal „háláltak meg”, hogy a magyarok ellen fordultak. Ráadásul a 13. század elején ezen a földön (Szászföld) már korábban berendezkedtek a székelyek, akiknek királyi parancsra keletebbre kellett vonulniuk. Így alakult ki a Székelyföld területe. (Tudni kell, hogy Erdély mellett a Felvidéken is éltek szászok, németül cipszerek. Ők azonban nem egyszerre, hanem már II. Géza idején, a 12. század közepétől folyamatosan
telepedtek le a Kárpátok északi részeire. Kiváltságlevelet azonban csak 1271-ben, V. István király idején kaptak.)
II. András legjelentősebb és legismertebb történelmi tette az 1222-ben Fehérvárott kiadott Aranybulla volt, ami aztán mintegy hat évszázadon át érvényben maradt. Európában az angol Magna Charta /1215/ után a második olyan alaptörvény, ami a mai értelmezés szerint az alkotmánynak felel meg. A 31 pontból álló törvény többek között a köznemesség kialakulását és megerősödését is magába foglalta. Leírta továbbá a „koronajavak” fogalmát, ami a világon egyedülálló jogi formula, Szent Korona-tan kialakulásához vezetett. Ennek lényege, hogy az ország királyi földbirtokai a mindenkori uralkodótól független területek, amelyek kizárólag a Szent Koronához kapcsolódó hatalom alapját jelentik. /Az aranybulla egy aranyozott fémből készített pecsét volt, innen származik a neve./
András király eseményekben gazdag uralkodásához tartozik, amikor például az esztergomi érsek, sőt a pápa tiltakozása ellenére zsidókat és izmaelitákat állított a királyi pénz-, kamaraadó-, sóügyek intézésének élére. Uralkodásához kötődik továbbá a Zala megyei köznemesek által Kehidán 1232-ben kiadott oklevél, ami a nemesi vármegye rendszer kialakulásának első állomása volt. András király halálának éve – 1235 – sem telt el fontos események nélkül. A nyár folyamán betört Magyarországra II. (Harcias) Frigyes osztrák őrgróf. A magyarok a betolakodókat visszaverték és Bécsig nyomultak előre. Az Árpádok korában a külső támadások soha nem maradtak válasz nélkül. Amikor a király 1235 szeptemberében meghalt, harmadik felesége Estei Beatrix bejelentette, hogy gyermeket vár az akkor már halott királytól. Béla herceg ezt nem ismerte el, mondván, az mástól van. Beatrixnak végül férfiruhában kellett elmenekülnie az udvarból, s német földön szülte meg István névre keresztelt fiát, aki a magyar történelemben még szerepet fog játszani.
Szerő: Bánhegyi Ferenc
Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12.
