Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni-
 
Apa és fia – II. András és IV. Béla – egymás elleni, valamint a Kárpát-medence biztonságáért vívott harcai a korábban elfogadott állításokkal szemben nem
gyengítették, inkább erősítették az Árpádok országát. Amikor a 29 éves herceg IV. Béla (1235-1270) néven trónra kerül, nem tudhatta, hogy az első államalapító
41 éves uralkodását követően ő lesz a második honalapító, s 35 éves uralkodásával az Árpád-házi királyok közül a második leghosszabb ideig trónon maradó király.

Béla király egész életére, uralkodására feltehetően nagy hatással volt az a három nő, akik vér szerint is legközelebb álltak hozzá. Elsőként említsük meg édesanyját, az 1213-ban meggyilkolt Gertrudist, akinek kínhalálát a hét éves gyermeknek végig kellett néznie. Ez a tragikus élmény végig kísérte egész életét,
s bosszúvágya trónra lépése után sem csillapodott. Apja retorzióját kevésnek találta, amit talán nevelője, Miska bán is táplált a gyermekben. Azt sem tudta az
ifjú elfogadni, hogy apja már 1215-ben új feleséget hozott a családba. A második személy, akit meg kell említenünk, Béla testvérhúga, a hagyomány szerint
Sárospatakon született Erzsébet, a keresztény világ egyik legismertebb alakja. Feltételezhető, hogy Szűz Mária után Szent Erzsébet a legnagyobb tiszteletnek
örvendő női szent. A három nő közül a legfiatalabb Béla lánya Margit, a magyar vallástörténet szintén jelentős alakja. Margitot tiszta élete, rendíthetetlen hite
jellemezte, aki egész életét a szegények, az elesettek megsegítésének szentelte.

 

 

 


Béla második megkoronázása (az első nyolcéves korában, 1214-ben történt) rendhagyó módon nem a Szent István alapította fehérvári Nagyboldogasszony
Székesegyházban történt, hanem az ettől mintegy kétszáz méterre fekvő, Géza nagyfejedelem által 972-ben alapított templomban. IV. Béla Fehérvár első
templomát, amit Szent Péter és Szent Pál tiszteletére szenteltek fel, később átépíttette. Béla politikájának célja – amit a Gézához történő visszatérés is igazol
– az Árpádok korlátlan hatalmának visszaállítása volt. Talán ezért is választotta a Géza által kijelölt szent helyet.

Béla szerette volna visszaállítani III. Béla dicsőséges korát. Ennek első lépése az volt, hogy visszavette az elődei által eladományozott királyi javakat. Ez az 1237-
ben kiadott törvény megerősítette a III. István által kiadott „fehérvári jogot”, ami óriási felháborodást váltott ki a bárók körében. A főnemesek önállóságának
megnyirbálására irányuló királyi rendelkezést tetézte a kunok befogadása. Ez utóbbi rendelkezésnek burkolt célja a haderő növelése és a kereszténység
terjesztése volt. (Tegyük hozzá azt a mára már elfeledett, a 13. században azonban természetes tudást, hogy a kunokat a magyarok rokonaiknak tartották.
Ők is a szkíta népek nagy családjába tartoztak, ahogy megfogalmazható, a kunok a „régi önmagunk” voltak. Említsük meg, hogy Kumániából, a kunok országából
származott többek között Hunyadi János is.)

A díszkút 1943 óta áll a Városháza melletti téren, ami a város történelmi jelentőségét szimbolizálja. Latin nyelvű körfeliratának magyar fordítása szerint Fehérvár szabadságjogait Szent István adományozta. A kereszt a kereszténység felvételére, a falkorona az első igazi magyar város koronázóvárosi státusára utal. A három oroszlán az ország, a város és II. András király címerét tartja. (Az 1950-es években a szobor felső részét eltávolították. Jelezve, hogy az akkori kommunista rendszer szakított a Szent István óta létező keresztény és nemzeti értékekkel, hagyományokkal.)

Az elégedetlenség változtatásra kényszerítette a királyt. IV. Béla 1239-ben felhagyott a földbirtokok visszavételével. A belpolitikában kialakult káoszt fokozta a mongol-tatár veszély, ami már 1236 óta ismert volt. A fenyegetés az 1240-es év végére valósággá vált. A mongol hódítók elérték az ország keleti határát. Julianus barát, aki szerzetestársaival még II. András idején kelt útra, hogy felkutassa a keleten maradt magyarok szálláshelyeit. Bizonyított, hogy Magna Hungariában meg is találta őket. A barát beszámolt küldetésének sikeréről, később azonban már hírt hozott a mongolok nyugat felé tartó hadáról, továbbá Batu kán megadásra felszólító leveléről. Erre a magyar király nem válaszolt, ami a kán haragját váltotta ki.

A mongol hadak rövid idővel később elsöpörték a baskíriai (Magna Hungaria) területen maradt magyarokat, így azokat IV. Béla már nem tudta az új hazába
telepíteni. (Újabb kutatások arról adnak számot, hogy a szerzetesek nem csak a magyar királynak, hanem a pápának is beszámoltak útjukról. Ez a részletes
beszámoló, ami a Vatikánban található, a mai napig titkos.) Karcag határában, a 2001-ben átadott Nagykun Millenniumi Emlékmű azt a jelenetet ábrázolja, amikor IV. Béla király 1239-ben, a húsvéti ünnepek alatt fogadja Kötöny kánt, a betelepülő kunok vezérét. A kunok első betelepülése nem volt sikeres, mert a mintegy negyvenezer főnyi nomád népesség nem tudott beilleszkedni Magyarország társadalmi rendjébe. A mongoljárás után azonban a kunok letelepítése sikerrel járt. Ennek eredményeként a 15. század végén a kunok már földművelő életmódot folytattak. Önállóságukat azonban – a székelyekhez hasonlóan – évszázadokon át megtartották. Az emlékmű a két lovas alakja között magasodó gránitoszlop tetején a Nagykunság címerállatát, a kétfarkú oroszlánt ábrázolja.

A belső ellentéteket a Rákosmezőn megjelent Babenberg Frigyes osztrák gróf a végletekig kiélezte. Miután legyőzött egy kisebb mongol csapatot, „bizonyítva
segítőkészségét”, a magyar urakat a kunok ellen lázította. A felbőszült nemesek a rákosmezei táborban meggyilkolták Kötöny vezért. A kunok ezt úgy torolták
meg, hogy óriási pusztítást végezve a Duna-Tisza közén és Szerémségben, kivonultak az országból. Frigyes pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszatért Bécsbe.
Ilyen körülmények előzték meg azt a csatát, amire Muhi mellett, a Sajó partján 1241. április 10-11-én került sor, s ami az Árpád-kor legnagyobb tragédiája volt.
Az ország egy része elpusztult, nagy volt az emberveszteség, de korántsem akkora, amint azt évtizedeken át tanították a magyar iskolákban.

Béla király valós személyisége széles körű levelezéseiből derül ki. Ő volt az első olyan magyar uralkodó, akinek a leveleiből nem csupán a kor politikai viszonyait, hanem a király jellemét, egyéniségét is megismerhetjük. Legtöbb levelét a kortárs pápákhoz írta, amelyek az akkori európai kereszténységről és a politika hálózatról tanúskodnak. (Minden hibája ellenére ma csak visszasírhatjuk azt az Európát.) Béla király nagysága abban állt, hogy volt bátorsága szembenézni az ország emberi és gazdasági erejével, s arra alapozva irányította országát. 1241-ben, amikor a mongol invázió megindult Magyarország ellen, a pápa és a császár hatalmi vetélkedése kötötte le a keresztény államok figyelmét, s hazánkat, mint már oly sokszor, magára hagyták. (Számtalanszor elő fog még ez fordulni az elkövetkező évszázadok során. Hiszen ez történik a 21. század elején is.)

A mongolok 1232-ben elfoglalták Baskíria és a volgai bolgárok országának egy részét. Ezt követően, 1235-ben érkezett ide Julianus barát, aki még találkozott az ott élő magyarokkal. Szubotáj kán azonban 1236-ban elpusztította az ezeken a területeket élő népeket is. Amikor Julianus 1237-ben visszatért a keleti rokonok
felkutatására, már nem találta meg a korábban ott élő magyarokat. Julianus egy Batu kán által küldött levéllel tért vissza Magyarországra, aminek egy rövid részlete rávilágít annak tartalmára. „Én a kán, az Égi Király küldötte, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat … fenntartsam, az ellenszegülőket
pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok királyocskája, hogy … a követek közül… miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám?”

Béla hiába küldött segítséget kérő leveleket a pápának, a francia királynak és a német-római császárnak, szép szavakon kívül más támogatást nem kapott. 1240
végén már Kijev is elesett, a mongol hadak egyre közelebb kerültek a magát védettnek gondoló Nyugat-Európához.

Batu kán, hogy megelőzze a lengyel-magyar összefogást, 1241 elején tízezer fős seregével Lublin, Krakkó és Sandomierz vidékét támadta meg és foglalta el. A
döntő legnicai csata 1241. április 9-én a lengyelek teljes vereségével végződött. Lengyelország szerencséjére azonban a mongol-tatár hadjárat elsősorban a Magyar Királyság ellen irányult, így az elfoglalt területekről kivonultak.

A mongolok a Vereckei-hágónál törtek be a Kárpát-medencébe, ahol elsöpörték Tomaj nembeli Dénes nádor ötezer fős seregét. Közben Béla király, főleg
zsoldosokból álló, közel 25.000 katonájával /más források 50-60.000 főről beszélnek, ami túlzónak tekinthető/ kivonult Pestről és a tatárok útját követve
megállt Muhinál. A magyar sereg a Sajó mellett tábort vert a védtelen, sík terepen. A mongolok első átkelési kísérlete a folyó egyetlen hídján kudarcot vallott. Csák Ugrin kalocsai érsek és Kálmán herceg visszaverte a támadást, s ez elbizakodottá tette a magyarokat. Sajnos, már feledésbe merült a pozsonyi csata
magyarjainak harci tudása, a cselvetések művészete. (A nyílzápor, a gyors lovasrohamok, a színlelt visszavonulás és a meg-megújuló támadások.) A mongol hadak az éjszaka leple alatt megtalálták a gázlókat és két irányból rátámadtak a nyugovóra tért magyar táborra. Azonban ez a támadás a meglepetés, a számbeli fölény ellenére sem volt olyan mindent eldöntő, mint azt évtizedeken át hirdették a tudományos művek és a tankönyvek.

A Batu kán vezetésével támadó mongol balszárny már vesztésre állt, amikor a segítségére érkező Szubotáj kán nagy küzdelemben visszaszorította a magyarokat
a szekérvárba. Az 1241. április 11-ére virradó hajnalon, bár a király csapatai hősiesen küzdöttek, a mongolok diadalt arattak. Aki még tudott, menekülni kezdett. A királyt testőrei szerencsére ki tudták menekíteni a mongol gyűrűből, ám a magyar vezérek színe-java elesett a csatában.

A csata helyszínével kapcsolatos újabb kutatások fényében meg kell említeni, hogy a tragédia emlékét idéző emlékmű nem azon a helyen áll, ahol a döntő ütközet lezajlott. A kulcs a híd maradványainak feltárása lenne, de ennek még nem leltek nyomára. A korabeli vízrajzi állapotok nem csupán Muhira és a Sajóra
vonatkoztathatóak, hanem szinte az egész Kárpát-medence sík területeit erősen átrajzolták. A mai Muhinak kevés köze van a 13. századi csata helyszínéhez.

A Sajó-menti csata néven is emlegetett küzdelem pontos leírása és a szórványosan feltárt tárgyi eszközök ellenére a szekértábor és a híd pontos helyszínének meghatározása még várat magára. Valahol a Tisza-Hernád-Sajó folyók által körbezárt területen remélhető, hogy a jövőben a régészek megtalálják a csata helyszínét.

A király Gömör érintésével Nyitra várába menekült, majd onnan egy nagyobb létszámú kísérettel Pozsonyba érkezett. Frigyes, a ravasz osztrák herceg a
biztonságosabb Hainburg várába hívta a magyar királyt, védelmet ígérve neki. Ott azonban – nem éppen keresztényi módon – megzsarolta őt. Elszedte tőle a
magával vitt értékeit, sőt három megyét – Sopront, Mosont, Pozsonyt – is elrabolt a magyar uralkodótól. Az osztrákok mohósága nem ismert határt, s kihasználva a király szorult helyzetét, még Győrt is elfoglalták. IV. Béla ezt követően a Dalmát tengerpart felé vette útját. Segesd, Varasd, Zágráb útvonalon jutott ki a tengerpartra, nyomában üldözőivel. Béla az akkor még szigeten álló Trau (Trogir) várában húzta meg magát. Családját a közeli Klissza várában helyezte el. A várakat az üldöző Kadán csapatai nem tudták elfoglalni.

Az országot kíméletlenül pusztító mongol hadak 1242 márciusában Havasalföld irányában elhagyták az országot. Felmerül, hogy ha döntő győzelmet arattak, ha
igába hajtották az egész országot, akkor miért vonultak ki olyan gyorsan és dolguk végezetlenül? A történetírásban korábban felvonultatott indokok egyike úgy szólt, hogy Batu kán a nagykán választásra sietett haza, mert a távoli Mongóliában meghalt Ögödej, a mongolok nagykánja. Egy másik magyarázat szerint a keleti hódítók taktikáját az jellemezte, hogy az első támadás csak a meghódítandó terep felderítését, az ott élő népek megtizedelését célozta. A mongol hadjárat harmadik tanúsága az volt, hogy csak a kevés számú kővárat nem tudták elfoglalni. Azokat is csak azért nem, mert nem hoztak magukkal ostromgépeket. A valóság azonban számos tekintetben másképpen festett. Utalok a Bevezetőben említett történelmi tényekre és törvényszerűségeire.

• Valóban meghalt Ögödej nagykán 1241-ben, de az új nagykán választásra csak 1246-ban került sor, amin aztán Batu kán nem is vett részt.

• A magyarok pusztulása nem volt olyan jelentős, mint ahogy azt a korábbi szakmunkák bizonygatták. Azaz nem halt meg az ország lakosságának fele, ami másfél millió áldozatot jelentett volna. Hozzávetőleg 400.000 ember esett áldozatul a mongol inváziónak. Természetesen ez is sok! Őseink nem először és nem utoljára mentették meg Európa nyugati felét, a 13. század közepén éppen a mongol inváziótól.

• Nagyon fontos megemlíteni, hogy Béla király, a második honalapító viszonylag rövid időn belül képes volt életre kelteni a maradék népességet, képes volt új alapokra helyezni az ország újjáépítését. Ebből arra következtethetünk, hogy Magyarországon volt munkáskéz, volt életerő.

• A mongol sereg nem csupán taktikai ok miatt vonult vissza. Többek között azért, mert a magyarok mellett a szomszédos keresztény államok is kemény ellenállást tanúsítottak, ami megtörte Batu kán erejét, lendületét.

• Muhinál a magyar haderőnek csak egy része jelent meg. Hiszen a mongol hadjárat után IV. Béla rövid időn belül több hadjáratot is vezetett külföldre. Először az osztrák Frigyestől vette vissza fegyverrel a csalárd módon elrabolt három nyugati megyét.

• Velence 1243-ban újra bekebelezte Zárát, kihasználva Magyarország nehéz helyzetét. A magukat kereszténynek valló kalmárok nem tagadták meg önmagukat. Számukra fontosabb volt a gazdasági előny, mint a térség biztonsága. Ráadásul 1243 nyarán sáskajárás és éhínség pusztított az országban, ami hátráltatta az építkezéseket.

• Az oklevelek arról is tanúskodnak, hogy a nemesek mellett a közrendűek is szembe szálltak a mongol hódítókkal. Batu kánnak nem kis gondot okozott az ország területén szétszórt csapatainak ellátása, az utánpótlás megszervezése. (Itt kell megjegyezni, hogy az oroszok 1242. április 5-én a Csúd-tónál döntő győzelmet arattak a Német Lovagrend fölött, s így erőiket a mongolok és tatárok ellen tudták felsorakoztatni.)

• A mongol visszavonulás okai közé tartozott az is, hogy 1241/42 telén szokatlanul hideg és csapadékos volt az időjárás. Tavasszal a csapatok a nagy sár miatt nem tudtak haladni, hiszen a magyar puszta mocsártengerré változott. Nem volt termés, így sem a lovak, sem a hódítók nem jutottak élelemhez. A mostoha időjárás egészen 1244-ig tartott.

• Konkrétan tudjuk, hogy 1242 telén Fehérvár, Esztergom, Visegrád, Győr, Veszprém, Tihany, Moson, Pannonhalma, Sopron, Vasvár, Zala, Léka, Újhely, Nyitra, Pozsony, Komárom, Fülek, Abaújvár a magyarok kezén maradt. Ezeken túl még további százhatvan várat, kolostort, várost, erődöt nem tudtak bevenni a nomád hódítók. Azaz nagyságrenddel több település maradt a magyarok kezén, mint amennyit korábban hangoztattak.

Rogerius mester leírása tudósít a mongolok kegyetlenségéről, embertelenségéről. Olvasható például, hogy a parasztokkal behordatták a termést, ami volt. Ezt
követően a férfiak csak feleségük, lányuk, húguk megbecstelenítése árán menthették meg saját életüket. Kétségtelen, hogy a mongoljárás, illetve ahogy a magyar történetírásban ismertté vált, a tatárjárás az Árpád-kor legnagyobb tragédiája volt. Ám az ország stabil alapjainak, Árpád vezér és István király törvényeinek, a nemesség nagy részének, a magyar és az idegen földről betelepített szorgos mesterembereknek köszönhetően a Kárpát-medence új erőre kapott. Csupán annyit ártott a mongoljárás a Magyar Királyságnak, mint amennyit a 955-ös augsburgi csatavesztés a Magyar Fejedelemségnek. Alapjaiban nem rendítette meg, inkább erősítette az országot.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép forrás: YouTube)

Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13.