„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra és Lengyelországra… amelyek soha nem hagyták magukat legyőzni.
Lengyelország három felosztása
Az első felosztás 1772-ben kezdődött el, amikor az ország területéből Oroszország, Poroszország és Ausztria óriási területeket szakított ki. Az első szerződést 1772 februárjában Poroszország és Oroszország kötötte meg Szentpétervárott. Ez év augusztusában már Ausztria csapatai is bevonultak Lengyelország területére, hiszen Mária Terézia sem akart kimaradni a lengyel területek megszerzéséből. A szabadságszerető lengyelek azonban több városukat még a túlerő bevonulása után sem adták fel. Tyniec, Czestochowa és Krakkó csak 1773 tavaszán esett el. Krakkó védőit az orosz Szuvorov tábornok Szibériába száműzte. Ígéretük ellenére sem az angolok, sem a franciák – mint ahogy azt a magyar történelem számos tragikus fordulópontján is tapasztalhattuk – nem segítettek. A lengyelek szabadságharca több százezer emberük életébe került. Ám éppen ezek az évek jelentették a lengyel nemzeti öntudat ébredését.
Az ország második felosztása 1793-ban zajlott le. Ezt megelőzte az 1792. évi májusi alkotmány, a második korszerű polgári alkotmány a világon, ami biztosította a hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltató) szétválasztását. Ezek a reformok váltották ki Nagy Katalin cárnő haragját, aminek következtében Oroszország 1792-ben megtámadta a lengyel Uniót. 1793-ban Oroszország és Poroszország újabb részeket sajátított ki Lengyelország maradék területeiből. (Lengyelország második felosztása után – csupán összehasonlítás végett – arányaiban olyan nagyságú terület maradt lengyel kézen, mint amilyen később a trianoni Magyarország volt.)
A harmadik, végső felosztás 1795 októberében ment végbe, aminek eredményeképpen Lengyelország elveszítette minden területét. A katonai és politikai akciókban a magyarok nem vettek részt.
Az 1815-ben összeülő, Európa határait hosszú időre meghatározó bécsi kongresszus a Varsó Hercegségtől – amit 1807-ben Napóleon hozott létre, visszaadva bizonyos területeket a lengyeleknek – még a részleges önállóságot is elvonta. Ezt akár tekinthetjük az ország negyedik felosztásának is.
Lengyel-magyar összefogás a 19. században
A lengyel tisztek, közkatonák, civilek nem csak a Rákóczi szabadságharc, hanem az 1848/1849. évi magyar forradalom és szabadságharc eseményeiben is aktívan részt vettek. A hely szűkössége miatt csak a legismertebb lengyel szabadsághősöket említjük meg. Elsőként Bem Józsefet, anyakönyvi nevén Jozef Bem (1794-1850) tábornokot. A Jókai által „kis szürke embernek” nevezett tehetséges katona a lengyelországi Tarnów városban született és sírhelye is a szülővárosában található.
Hírnevét az 1830/1831. évi lengyel szabadságharcban alapozta meg. Osztrolenka hőse az oroszok elleni csatában – ami egyébként az oroszok győzelmével végződött – ütegével feltartóztatta a cári főerők előre nyomulását. A szabadságharc bukása után hazáját el kellett hagynia, de harcát soha nem adta fel. Először Párizsban, majd 1848-ban Bécsben tűnt ki a Habsburgok elleni felkelés katonai irányításával. A bukás után innen is menekülnie kellett. Kalandos úton jutott el Magyarországra – többek között női ruhába öltözve –, ahol Kossuth szinte soron kívül kinevezte az erdélyi hadsereg főparancsnokának. Bem a bizalomra nagyon is rászolgált. Fényes győzelmek, Erdély felszabadítása, a székelyeknek Bem apóhoz fűződő, sírig tartó hűsége és a velük kötött barátsága kísérte dicsőséges útját. Gondoljunk csupán Gábor Áron ágyúöntő mester és katonai parancsnok tetteire, vagy arra, hogy a mindenkihez szigorú Petőfi Sándor „apjává fogadta”, akit aztán a nagy költő elkísért Segesvárig, a döntő csatáig.
A magyar szabadságharc említésre méltó eseménye a lengyel légiók megszervezése és harca, ami 1848 novemberében Pesten kezdődött. A légiók egyrészt a lengyel földről érkező önkéntesekből, másrészt a császári hadseregből a magyar ügy mellé felsorakozó lengyel katonákból álltak. Az ország területén szétszórtan harcoló alakulatokat Jozef Wysocki (1809-1874) szervezte egységes légióvá. Katonai tehetségét – Bemhez hasonlóan –, az oroszok elleni felkelésben mutatta meg. Önkéntesei élén Krakkóból érkezett Magyarországra, ahol számos csatában kitüntette magát, majd 1849 májusában a több mint 2500 főt számláló egyesített légió parancsnoka lett. Május végén a kevésbé tehetséges honfitársa, a magas rangú Henrik Dembinszky (1791-1864) altábornagy utóda lett. Dembinszky egy időben a magyar hadsereg fővezéri tisztét is betöltötte. (A szabadságharc bukása után Wysocki Orsova felé hagyta el az országot, s az ő csapata kísérte emigrációba Kossuth Lajost és a vele tartó katonai és politikai vezetőket.)
Az első világháború pokla a lengyelországi fronton
Az 1914 végén zajló limanovai csatában a magyarok megállították az „orosz gőzhengert”, ami a háború egyik nagy véráldozattal járó küzdelme volt. A fronton 30.000 orosz és 12.000 osztrák-magyar-német katona esett el, vagy vált harcképtelenné.
Az új lengyel állam létrejötte
A lengyelek számára a reményt, hogy újra önálló államot hozzanak létre, az első világháború szolgáltatta. Annak a politikai és katonai harcnak, ami a lengyel
függetlenséghez vezetett, Józef Pilsudski (1867-1935) volt a vezéralakja. A családi neveltetésének köszönhetően már gyermekként magába szívta a nemzeti érzést és az oroszok elleni harc elkerülhetetlenségét. Húsz éves korában megtapasztalta a szibériai száműzetés poklát. Pilsudski visszatérve hazájába, 1905-ben megszervezte a Harci Szövetséget. Az első világháborúban lengyel légiókat hozott létre, amelyek élén az oroszok ellen harcolt a magyarokkal, németekkel, osztrákokkal együtt. A sikert, az új lengyel állam függetlenségének kivívását, majd annak vezetését az 1919-1921 között zajló lengyel-szovjet háború hozta meg. Döntően neki köszönhető, hogy a háború befejezése után, 1918-ban Lengyelország 123 év elteltével visszanyerte önálló állami létét.
A magyar-lengyel összefogás és segítség a szovjetek (oroszok) elleni harcban is megnyilvánult. 1919-1921 között, amikor az éppen megalakuló ifjú Lengyelország élet-halál harcát vívta Lenin bolsevik államával, a lengyel hadsereg fegyver és lőszer nélkül maradt. A magyar diplomácia „Polonia” hadisegély néven a Nyugat néhány országából érkező hadianyagot Magyarországon keresztül juttatta el Varsóba. A vasúti szerelvények, különösen 1920-tól kezdődően egyre több magyar gyártású felszerelést szállítottak. Ennek egyrészt azért volt nagy jelentősége, mert a nyugati segítség egy idő után elapadt, másrészt a csehek egyre több alkalommal meggátolták, hogy a hadianyag Lengyelországba érkezzen. A lőszert és fegyvereket szállító vasúti szerelvények gyakran Prágában kötöttek ki.
TISZTELETTEL ADÓZVA A MAGYAR NEMZETNEK, AMELY BARÁTI SEGÍTSÉGET NYÚJTOTT A BOLSEVIK AGRESSZIÓ ÁLTAL HALÁLOSAN FENYEGETETT LENGYEL KÖZTÁRSASÁGNAK. SORSDÖNTŐ JELENTŐSÉGŰ KÜZDELMEINK IDŐSZAKÁBAN 1920. AUGUSZTUS 12-ÉN 22 MILLIÓ
LÖVEDÉKET TARTALMAZÓ SZÁLLÍTMÁNY ÉRKEZETT SKIERNIEWICÉBE BUDAPESTRŐL, A CSEPELI WEISS MANFRÉD MŰVEKTŐL. A MAGYAR KIRÁLYSÁG KORMÁNYA 1919-1921 KÖZÖTT KÖZEL 100 MILLIÓ KARABÉLY TÖLTÉNYT, NAGY MENNYISÉGŰ TÜZÉRSÉGI LŐSZERT ÉS KATONAI FELSZERELÉST KÜLDÖTT LENGYELORSZÁGNAK.”
A szovjet sugallatra hallgató baloldali mozgalmak ellenséges fellépése miatt a nyugati országok szállítmányai megszűntek, egy idő után már csak a magyar lőszerek segítették Pilsudski csapatait. Ennek köszönhetően 1920. augusztus 15-én átfogó lengyel ellentámadás indult, s rövid idő alatt felszabadult a főváros és
környéke. A lengyelek ma is büszkén emlegetik a győztes varsói csatát, ami az új lengyel állam megalakulásának lehetőségét teremtette meg. (Feltehetően ezt
köszönték meg a lengyelek, amikor Horthy Miklós magyar kormányzó 1929-ben megkapta a Fehér Sas érdemrendet.)
A második világháború lengyel-magyar emlékei
A 20. századi európai történelem a lengyelek számára újabb tragédiát okozott, ugyanakkor ismételten megtapasztalhatták, hogy a bajban egyedül a magyarokra
számíthatnak. (Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a trianoni döntés ellen az új lengyel állam – saját érdekeit szem előtt tartva –, nyíltan nem lépett fel kellő
súllyal.) Talán ennek köszönhető, hogy az 1920-as évektől kezdve a két ország között a titkos diplomácia került előtérbe. Az 1930-as években azonban a lengyel-cseh ellentéteknek köszönhetően Varsó újra a magyarok barátságát kereste. 1938-ban Horthy Miklós hivatalos látogatásra Varsóba utazott. Csehszlovákia 1938-ban történt felosztása után a magyar revíziós törekvések nem értek véget. Hitler akarata ellenére a magyar csapatok 1939 tavaszán bevonultak Kárpátaljára, így közös lengyel-magyar határ jött létre. Ennek rövid idő elteltével óriási jelentősége lett, hiszen a lengyelek számára ez volt az egyetlen szárazföldi menekülési útvonal. A Teleki-kormány (1938-1941) kijelentette, hogy nem hajlandó a lengyelek elleni hadműveletben részt venni.
Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, ami az ország összeomlásához vezetett. 1939. szeptember 17-én a Vörös Hadsereg kelet felől tört be az országba. Szinte megismétlődött az 1772. évi állapot. (Érthető, hogy a lengyelek a több évszázados tapasztalataik alapján ma sem hajlandók elfogadni az oroszokkal semmiféle szövetséget.) Lengyelország ismét magára maradt. Vita tárgya, hogy mennyi menekült érkezett Magyarországra. Az 50.000-től a 140.000-ig mindenféle szám előfordul. Sokan érkeztek Magyarországon keresztül Romániába, Jugoszláviába és Olaszországba is. A tisztek és közkatonák nagy része Franciaországban és Angliában kötött ki, ahol beálltak a németek ellen hadat viselő szövetségesek harci kötelékeibe.
A lengyelek menekítésében, ellátásában szerepet játszott gróf Esterházy János, a csehszlovákiai magyar párt elnöke is. (Tudni kell, hogy Esterházy János édesanyja – Elzbieta Tarnowska – lengyel grófnő volt.) A magyarság ügyéért életét adó Esterházy János ezekben az években a lengyel életeket mentette. Mindezek mellett nagy szerepet vállalt a lengyel műkincsek és banki tételek mentésében is. A magyar és lengyel kormányt képviselő tisztviselők 1939. szeptember 22-én megalapították a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot.
Gróf Esterházy János mellszobrát – a tisztelet és köszönet jeleként – Varsóban is felállították. Korábban, 2009-ben még Lech Kaczynski akkori köztársasági elnöktől – aki egy repülőgép balesetben tragikus körülmények között hunyt el – Esterházy János posztumusz megkapta a Polonia Restituta kitüntetést.
A lengyeleknek nyújtott magyar segítség legmaradandóbb emléke az iskolai oktatásban mutatkozott meg. Több mint ötszáz gyerek – aki szülők nélkül érkezett hazánkba – Zamárdiban, majd Balatonbogláron folytathatta iskolai tanulmányait. A német hatóságok tiltása miatt Ifjúsági Tábor rejtett név alatt, Varga Béla plébános irányításával szervezték meg az oktatás. Itt működött a háború évei alatt egész Európában az egyetlen lengyel tannyelvű középiskola. A felsőoktatást, ami közel ötszáz hallgatót érintett, szétosztva, a magyar egyetemi karokon oldották meg. Ez a felsőfokú felkészítés biztosította, hogy a háború után elkezdhette munkáját egy lengyel értelmiségi réteg. Hazánkban 18 általános iskola működött például Barcson, Keszthelyen, Kadarkúton. Számos helyen a gyerekek szüleikkel együtt laktak.
Az oktatáshoz hasonlóan a magyar kormány az élet más területein is kifejtette tevékenységét. Az egészségügyi rendszer keretében többek között megszervezte a
betegellátást. Győrben, Keszthelyen, Mátraházán és számos kisebb településen működhetett kórházi osztály. A támogatás kiterjedt a lengyel kulturális élet több
ágára, így a színi előadások tartására, irodalmi lapok indítására, egyéb programok szervezésére, amit elsősorban a gyermekek és fiatalok élvezhettek.
A második világháború éveiben a már említett politikusok mellett a magyar értelmiségiek tucatjai végeztek pótolhatatlan, egyben veszélyes munkát a lengyelek érdekében. Közülük is kiemelkedett idősebb Antall József, aki az első, 1990-ben szabadon választott miniszterelnök – Antall József – édesapja volt.
Óbuda – Katinyi Emlékmű
Óbudán, az Árpád Gimnázium előtti téren 2011 áprilisában avatták fel a Katinyi Mártírok Emlékművét. A közép-európai fővárosok közül elsőként Budapesten
állítottak fel olyan emlékművet, ami a Katinyban történt eseményekről szól. A szovjet Belügyi Népbiztosság (NKVD) 1940-ben az európai történelem egyik
leggyalázatosabb tömeges kivégzését vitte végbe. A hadifogolytáborokban raboskodó lengyel főtisztek, tisztek és tartalékos tisztek közül mintegy 23.000 főt gyilkoltak meg. Legtöbbjüket egyenként! lőtték főbe, majd a holttesteket tömegsírokba dobálták.
1956 Poznan – Budapest
1956. június 28-30. között Poznanban zömmel munkásokból álló tömeges tüntetés vette kezdetét. A tömeggyűléseken mintegy 100.000 ember vett részt, követelve a kormány távozását. A tüntetést a lengyel kommunista hatalom leverte, természetesen Moszkva támogatásával. Poznanban ezekben a napokban 50-100 közöttire tehető a halálos áldozatok száma.
Az 1956-os magyar forradalom a poznani tömegtüntetésben gyökerezett. Nem véletlen, hogy a budapesti felkelés a Bem szobornál kezdődött, ahol kezdetben a
poznani lengyel követelések hangzottak el. A két héten át zajló magyar forradalom és szabadságharc az 1945-ben Kelet- és Közép-Európában hatalomra kerülő kommunista rendszer elleni legnagyobb felkelés volt. Bár a magyar forradalmat is vérbe fojtották, a szovjetrendszer ezt már soha nem heverte ki. A magyar véráldozat egyik legjelentősebb „pótlása” az volt, amikor a lengyelek ezrei adtak vért a magyar kórházaknak, hogy a sebesülteket gyógyíthassák.
A magyarországi felkelés jóval nagyobb méreteket öltött, mint a poznani, vagy az 1953. június 17-én kirobban kelet-berlini felkelés. Ez utóbbit egy nap alatt levertek a német és szovjet fegyveres erők. A magyar fővárosból a vidékre is átterjedő forradalmon a magyar kommunisták és az őket ekkor még csak óvatosan támogató szovjetek sem tudtak úrrá lenni. A forradalom győzelme után a magyarokat csak a szovjet hadsereg szervezett és nagy létszámú erőinek bevetésével tudták leverni. A budapesti véres harcok mellett több vidéki városban is eldördültek a sortüzek, ami sok tucat halálos áldozatot követelt. Miskolcon, Salgótarjánban, Mosonmagyaróváron voltak a leghevesebb harcok.
Budafok – Mementó Szmolenszkért emlékmű
A két országban az egymás iránti tisztelet folyamatosan megnyilvánul, többek között emlékművek, köztéri szobrok állításával. Az egyik legsikeresebb alkotást
2018. április 6-án avatták fel Budafok-Tétényben, a Duna-parton. A Mementó Szmolenszkért emlékmű a 2010. évi lengyel tragédiának állít emléket, amit
miniszterelnöki kezdeményezésre hoztak létre a XXII. kerületben. Az ünnepélyes avatás jelentőségét fejezte ki, hogy azon részt vett a két ország miniszterelnöke, a főváros számos polgármestere, miniszterek, magas rangú állami vezetők, közöttük Lech Kaczynski – a volt államfő – ikertestvére, Jaroslaw Kaczynski is.
Az addig kevésbé kihasznált budafoki terület rendezését és a munkálatok nagy részét a budafok-tétényi önkormányzat végezte. Az alkotás a katyni vérengzés és
a szmolenszki légi katasztrófa áldozatainak állít közös emléket. Egy lengyel állami küldöttség 2010-ben – Lech Kaczynski államfő és az őt kísérő 96 tagú magas rangú tisztségviselői kar – éppen Katinyba tartott, hogy fejet hajtson az 1939/1940-ben kivégzett áldozatok emléke előtt. A lengyel küldöttséget szállító repülőgép Szmolenszk határában lezuhant, s mindenki szörnyet halt.
A halálos áldozatok sírhalmát jelképező dombon álló, fekete gránitból készült emlékmű egy keresztet ábrázol, ami egyben a koporsószöget idézi fel, de az alakzat utal a lezuhant repülőgépre is. Az egymásba fúródó két szilánk kifejezi az 1940. évi és a 2010. évi, a lengyeleket érintő tragédiát.
A dombon álló kereszttől egy faágakat szimbolizáló út vezet a kapuhoz, aminek fehér tisztasága utal az életre, a halál utáni reményre és a feloldozásra. A kapu
két összefonódó ága jelenti a lengyel-magyar barátságot, s egyben a magyarok szolidaritását a lengyelek iránt. A budafoki emlékmű – Makoldi Sándor Gyula alkotása – a lengyel tragédiát hasonlóképpen bemutató alkotások sorában, beleértve a lengyelországi szobrokat is, a legkiválóbbak közé tartozik. Ezt maguk, az ide látogató lengyelek emelik ki.
Szerző: Bánhegyi Ferenc
(Címkép: zaszlo.hu)
A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18.
