Valahol ott kezdődött az egész förtelem, akkor, a 90-es években, és mára mindent beszőtt a fojtófüge. Komplett társadalmakat.

Jó mélyre elraktam, és azóta sem vettem elő. Néhány kis papír, helyes kis betűkkel.

Az egyik AVP (Alternative to Violence Projekt) tréning. A másik többnapos „egészségnevelő tanári” tréning. Ma mindez mennyire megmosolyogtató. Sárga nyomtatópapírra nyomva egy szerény kis szöveg és a név, és dátum még írógéppel odagépelve a vonalra. Három aláírás pecsét nélkül, okmány és regisztrációs szám nélkül.

Ez így önmagában is egy kuriózum. Emléket állít annak, hogy a lelkes tudatlanság mi mindenre képes időt fecsérelni.

És ha nagyon túrok még a fiókban, előkerül vagy még kettő-három hasonló formátumú papírlap. Emlékeim szerint narkológiai alapképzésről, asszertivitásról, vagy a lelki egészség megőrzésének valamelyik más, nem túl mélyre hatolóan boncolgatott témájáról.

1994-95-öt írtunk ekkor. Sorra potyogtak elénk az oktatás eme újszerű megközelítései, tréningek és interaktív tanfolyamok formájában. Izgalmasan eltérő a korábban megszokott hierarchikus és frontális oktatási formáktól. Mert lehetett véleményt megfogalmazni, urambocsá’ érzésekről beszélgetni egy tanulási helyzetben.

Wow… Haladtunk a szellemmel. A korszellemmel. Vagy mivel is?

Ezek a képzések részben a felsőoktatás körében zajlottak, részben már munka mellett, mint szakirányú tanfolyamok voltak elérhetőek. És nagy volt a boldogság, mert az elköteleződésig mindet támogatta valami rejtélyes Amerikába szakadt magyar jótét lélek. Egy jóságos nagypapa. Egy csupa szív ember.

Majdnem minden papíron, vagy ha másol nem, akkor a tanulmányi szerződéseken ott virított a támogató szervezet, a Soros Alapítvány.

Tudtuk is mi, hogy ki az a kiváló aranyszívű öregúr, aki ennyire a szívén viseli a magyar fiatalok mentális egészségét és a szakemberek szakmai előmenetelét!

Minden költségünket ő állta. Mármint az oktatás költségeit, már ha valamely tanulmányi szerződésben, külön lapon, hozzácsatolt passzusként fel nem merült egy szerény önköltség, amelyet a százszázalékos támogatás ellenére, az egyéb felmerülő tanári költségekre illett elkülöníteni, szigorúan önkéntes alapon és pontosan meghatározott fejkvótában.

És a zsebünkbe nyúltunk mind, mert hát az orrunk előtt a sorban mindenki megtette ezt, és a hála mellett, amelyet a nagylelkű öregúr iránt éreztünk, igazán elfért az oktatók iránti lojalitás kimutatása is.

Azután jöttek a „többnapos” tanfolyamok, nem csak oktatástechnikai újdonságokkal, de a téma is időnként kapott egy-egy csűrcsavart. Valahogy mindenbe belelopódzott valami értékrendi lamentálás. Olyan helyzetek etikai boncolgatása, ami akkor még a mi kis vasfüggöny mögötti avas szagú világunkban legfeljebb arcpirító feszengést váltott ki.

Mert mi akkor még nagyon „elmaradottak” voltunk.

BNO betegségkódja volt a szexuális abúzusoknak, az identitászavaroknak és drogos fiatalt legfeljebb a technocol rapidos összeragadt hajú punk szubkultúra köreiben láthatunk, mint egy-egy ritka, élő példányt.

Az iskolákban a legnagyobb gondot a dohányzás korai kipróbálása jelentette és az AIDS-ről is, mint távoli kontinenseken előforduló és csak egy szűk, különleges szexuális szokásokkal élő kört érintő betegségről beszélhettünk.

Olyan, számunkra újszerű és a mindennapjainktól távoli témákról beszélgettünk, „tanultunk”, amelyek az izgalmuk mellett, akkor még nem adtak a mi világunkban sok gyakorlati kapaszkodót. Szinte elmaradottnak érezhettük magunkat, hogy még nem rendelkezünk agresszió elleni programokkal és Szeged utcáin – itt jártam egyetemre – nem rohan percenként az élesen szirénázó mentő egy-egy tudatvesztett fiatallal a toxikológiára.

Egyik többnapos tanfolyam követte a másikat, és mi friss diplomás szakemberek szépen lassan, alaposan felkészültünk minden olyan élethelyzetre, amellyel való találkozásunk valószínűsége akkor még a nullához közelített.

De nem voltunk elkeseredve, hogy nagyítóval sem fogunk az országban találni egyetlen LSD-s beteget sem, vagy morfin függőt, kokainistát. Mi azért szépen megtanultuk, hogy az iskolában a felvilágosító órákon hogyan ismerjék fel a gyerekek a sohasem látott drogokat. Melyek az amfetaminszármazékok toxikus tünetei vagy mi az a rossz flash, és ha egyszer majd mégis találkoznának vele, egy másik évszázadban, hogyan kerüljék el.

Azt hiszem, itt indult a szekunder szégyenem, amikor az első iskolai felvilágosító órán rájöttem, egy olyan világ képét hoztam be az érintetlen kis lelkek tudatába, amelyre semmi, de semmi szükségük nem volt.

1995-öt írtunk.

Az első mobiltelefonok mérete egy kisebb bőröndével ért fel, és ha egy-egy nagyon jó módban élő vállalkozót megláttunk egy kisebb ládát cipelve, hozzárögzített normális méretű telefonkagylóba hangosan üvöltözni az utcán, nem értettük, hogy hová fajult ez a világ.

Emlékszem az osztályra, kedves arcú kiskamaszok vihorászva próbálták leplezni a zavarukat, amikor belekezdtem a mondandómba. A szerelemről meséltem nekik, arról a mindent elsöprő őrült érzésről, amikor egyik butaságot követjük el a másik után, amikor minden mondatunk sután hangzik és egy tekintet is az egekig képes emelni a lelkünk. Vagy egy elmaradt mosoly a pokolba taszítani. Mert akkor még mosollyal osztottunk lájkokat.

Nem mesélhettem másról.

Nem éreztem egy pillanatig sem időszerűnek vagy észszerűnek, hogy a program tartalmát követve a heteroszexuális szokástól eltérő szexuális érdeklődés mibenlétét taglaljam. Nem volt akkora „szakmai és emberi rugalmasságom”, hogy az alig serdülő kisdiákoknak magyarázzam a transzneműség vagy akár a zoofília, nekrofília fogalmait. Nem éreztem rendjén valónak.

Hazamentem és az összes ilyen papíromat betettem egy dossziéba. Egy fiók mélyére. Sohasem vette elő többet. A mai napig.

Mert ami ma van, az régóta érlelődő keserű-savanyú gyümölcs, a girbegurba ágak fanyar „vackorával”. Ez a gyümölcs már legalább huszonöt éve érik ilyen „elfajultan”. Huszon öt éve locsolja valami szépen lassan szitáló, jeges számítással odacsepegtetett eszme.

Látott már valaki trópusi vidékekről szóló dokumentumfilmekben fojtófügefát?

Fojtó füge

Stockphoto

A fojtófüge élete nagyon tanulságos.

Kicsiny, védtelennek látszó magocskája lepottyan a földre, nincs különösebb jelentősége. Egyszer csak az erős fák tövében egy gyenge kis hajtás szökken szárba. Amikor kibújik a földből, azonnal támaszt keres, a gyorsan növekvő lágy szárával csak addig marad földközelben, amíg eléri a megfelelő támaszt nyújtó fatörzset. E mag életképességére jellemző, hogy akkor sem pusztul el, ha fennakad egy levélen. Ebben az esetben lefelé gyökeret, míg fölfelé szárat növeszt, így a földet is és a napfényt is eléri.

A támaszul szolgáló növény a veszéllyel szemben védtelen, nincs mintája arra, hogy védekezzen egy jelentéktelen kis növény ellen, ő mindentől függetlenül, zavartalanul fejlődik, gyönyörű lombkoronája a magasban teljesedik ki az éltető napfényben. Nem zavarja a gyökerei körüli apró növényke.

A baj az, hogy a füge is éppen arra tart, amerre a fa. Ezért a karcsú kis indáival szépen rátekeredik a nagy tartóerejű fára. Lassan, napról napra alig láthatóan vastagodva keményednek meg a táplálékszállító, földközeli szárai. A fa mindebből nem sokat érzékel, mert a fügeág nem tőle szívja el a tápanyagokat. Nem csapolja meg a testnedveit, nem lendül támadásba.

Még.

Ekkorra viszont már önmaga hajtásaival keresztül-kasul szövi a saját, egyre szövevényesebb testét, így történhet meg, hogy a tekervényein belül is harc indul a lágy és a kemény szárak között. Egyik fügeág megfojtja a másikat. Kíméletlenül. Akkor is, ha ugyanaz a gyökér táplálja őket.

Mert a törvény: a gyenge veszít. Elnyomja vagy elpusztítja az erős.

Amikor a füge már nagyobb magasságban fonja körül a törzset, elkezd itt-ott belenőni a kéregbe, „fájdalmat okozó” szorítása kíséretében. Ahol behatol, ott már a fa tápanyagait is felveszi. A fa sokat szenved a sebek halmazától és kérge vastagodását is akadályozó fojtogatástól, de ebben az állapotában már végletesen kiszolgáltatott, nincs védelemre alkalmas eszköze a lassan lopakodó, de mostanra már nyilvánvalóan élősködő veszély ellen. Innentől tűrni kénytelen.

Tetézi a fa baját, hogy a földből, a fojtófüge gyökeréből új hajtásként előbújó újabb indák is rátelepszenek a törzsére, miközben a saját ága-bogaikat is tovább szövögetik. Mindehhez már sok tápanyagra van szüksége a fügének, amit elvon a fától, a talajból is és a törzsből is. A szenvedő fa egyre jobban éhezik.

Fojtó füge

Stockphoto

Amikor a füge eléri a lombkoronát, annak minden részét körbe fonja, s a megkeményedő, egyre vastagodó száraival, halálos öleléssel mér végső csapást az őt segítőre. A haldokló fa rövid időn belül elpusztul. A következmény egyértelmű: évek alatt elkorhad és az élettelen test összerogy. Eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.

Huszonöt éve hagytuk megvastagodni az indákat. Mert nem hittük, hogy a saját sarjunk erre képes.

De a tartó fák nélkül a fojtófüge is életképtelen és az önmagát is elpusztítani képes ösztönei sem segítik a hosszú távú fennmaradását. Ha elpusztította az őt tápláló és magasba segítő összes fát, akkor mi marad még?

Vartó Xénia blog

Kiemelt kép forrása: Magyar Nemzet