Magyarország most is szabadságharcot folytat. Olyan magatartást akarnak ránk kényszeríteni, amely alapvetően ellenkezik az ország érdekeivel, és amelynek megpróbálunk ellenállni.

Számomra 1956. október 23. egy átlagos hétköznapként kezdődött, 14 éves voltam, nyolcadikos, nem tudtam, mi zajlik az egyetemeken. Az első híradás, hogy valami különleges dolog történik, este nyolc óra körül ért el bennünket, akkor értesültünk a Kossuth rádióból, hogy fegyveres harc folyik a városban. Arra emlékszem, hogy a rádió szinte folyamatosan mondta, hogy fegyveres bandák garázdálkodnak, és aki eddig meg addig leteszi a fegyvert, az amnesztiát kap. Ekkor hangzott el Gerő Ernő beszéde is, amelyet most utólag meghallgatva nem találok benne semmi különöset, teljesen megfelelt az akkoriban megszokott imperializmusról és a dicső Szovjetunióról szóló közhelyeknek, az aktualitását csak az jelezte, hogy nacionalista tüntetést, kútmérgezést emlegetett. A beszéd azonban feltüzelte a már harcolókat, nem is tették le a fegyvert, és reggelre a rádió már a felkelők kezére került. Másnap, szerdán, iskolába mentem, de nem volt tanítás, az osztálytársakkal a grundon verődtünk össze, és ami akkor tőlünk tellett, az az volt, hogy plakátokat gyártottunk, és kitűztük a környékbeli kerítésekre, harcra buzdítva a magyar népet. Mi a Móricz Zsigmond körtértől körülbelül másfél kilométerre délre, a Bikszádi utcában laktunk, a környékünkön nem volt harc és az első időben a Körtéren is csak azt láttam, hogy orosz tankokkal magyar tankok álltak szembe, és az emberek alapfokú orosz tudásukkal igyekeztek szót érteni az orosz katonákkal.

Talán időszerű ma megemlíteni, hogy

mi nem gyűlöltük az oroszokat, az egyetlen vágyunk az volt, amit az akkori jelszó is kifejezett: „Ruszkik, haza”, és én azt hiszem, hogy az orosz katonáknak is ez lett volna a legfőbb óhajuk.

Talán két nap telt el, mire úgy éreztük, győzött a forradalom, igaz, közben volt a véres csütörtök, egyik iskolatársam bátyja halt meg ott, minden valószínűség szerint a Földművelési Minisztérium tetejéről az ÁVH-sok által kezdeményezett lövöldözésben, amelyre a parlament előtt álló orosz tankokból érkezett válasz, ezeknek a lövéseknek nyomait mutatják az épület falára felhelyezett kis golyóbisok.

A forradalom győzött, és sokunk számára, akik ekkor fiatalok voltunk, felejthetetlen marad az a boldog érzés, hogy elmennek az oroszok, szabadok leszünk. Későbbi életem során sokat gondoltam erre az érzésre, mert soha többet nem éreztem ilyent, különösen nem a rendszerváltozáskor, amikor számomra, aki munkája szerint nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozott, világos volt, hogy most nem a szabadság jött el, hanem a politikai rabságot egy gazdasági rabság váltja.

Mert mi is volt ’56 követelése? Szabad, független, semleges Magyarország. Mindszenty, amikor kijött a börtönből, mondott egy beszédet, amelyben a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdonról” beszélt. A rendszerváltozáskor sokszor gondoltam arra, hogy ezzel a felfogással most talán csak Thürmer-féle Munkáspártba vennék be.

De ha már Mindszentynél tartunk, hadd idézzek még valamit abból a beszédből, amit ma is megszívlelendőnek tartok: „Mi, magyarok az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekinteten úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.”

1956. november negyedike vasárnap volt, és úgy volt, hogy hétfőn már kezdődik a normális élet, megindul a munka, termelnek a gyárak, megyünk iskolába. Kora hajnalban éktelen dörrenésekre ébredtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, és akkor hangzott el Nagy Imre máig gyakran idézett rádiószózata: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”; majd utána a himnusz. Még ma is a fülembe csengenek ezek a szavak, a „csapataink harcban állnak” fordulat pedig szállóigévé vált, magam is gyakran használom, amikor nehezen elérhető célokért kell küzdeni.

Az ezt követő harcokban nem vettem részt, pedig tőlünk negyedórányi járásra, a Móricz Zsigmond körtéren kemény összecsapások folytak, de amikor menni akartam, édesanyám, aki reálpolitikus volt, adott két marasztaló pofont, így sem hős, sem hősi halott nem lett belőlem. „Ráérsz te még hősi halott lenni – nem mindegy az egy anyának, hogy 14 éves korig felnevel egy gyereket” – mondta édesanyám, és ebben bizonyára igaza is volt. De sokan mentek, és sokan is meghaltak, 1956 számomra elsősorban róluk szól, akik életüket áldozták az ország szabadságának reményében.

Mert mit is jelent a szabadság? Azt, hogy magam határozhatom meg, hogy mit gondolok, és hogyan élek.

Hogy nem kell azt gondolnom, hogy Sztálin a mi hős vezérünk, hogy szovjet tudósok találtak fel minden technikai újdonságot, hogy a kommunizmus az emberi fejlődés csúcsa, vagy hogy a NATO magyar érdekeket véd.

Mivel úgy érzem, hogy most is szabadságharcot vívunk, sokszor gondolkodtam el azon, hogy e harc, amely a magyar történelemben sokszor bukásra volt ítélve – 1956 mellett gondoljunk például 1848-ra – meghozza-e az eredményét, nem hiábavaló-e a vér- vagy az anyagi áldozat? Magam hajlamos vagyok azonosulni Petőfi Farkasok dala című versének soraival: „Fázunk és éhezünk / S átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor… / De szabadok vagyunk!” Nem véletlenül idézem a verset, a szabadságot nem adják ingyen, vérrel vagy éhezéssel, de meg kell érte fizetni. Az angolok például gazdaságilag rosszul jártak, hogy kiléptek az unióból, de a maguk uraivá váltak, nem kell nekik Brüsszel ritkán átgondolt rendelkezései szerint táncolniuk.

Az 1848-as szabadságharc is elveszett, de az utána létrejövő kiegyezést követően megindult Magyarország igazán gyors fejlődése, egy elmaradott agrárországból néhány évtized alatt számottevő iparral rendelkező ország lettünk úgy, hogy még az első világháború traumája után is számos iparágban a világ élvonalába tartoztunk. Hasonló mondható el 1956-tal kapcsolatban is, a Kádár-rendszer jelentősen különbözött a Rákosi-rendszertől. Ma ugyan történészek, akik minden korban meg akarnak felelni a kor követelményeinek, gyakran egybemossák a két rendszert, de aki átélte, tudja, mi a különbség az idegen érdekek 110 százalékra való kiszolgálása („ugye, Biszku elvtárs” – ha valaki emlékszik a történetre) és a lehetséges mozgástér kihasználása között.

Magyarország most is szabadságharcot folytat. Olyan magatartást akarnak ránk kényszeríteni, amely alapvetően ellenkezik az ország érdekeivel, és amelynek megpróbálunk ellenállni. Az ellenállásnak azonban ára van.

Magyarország először akkor lett rossz fiú Brüsszel és általában a nyugati hangadók szemében, amikor a 2010-es évek elején megakadályozta, hogy a külföldi tulajdonú bankok túl sok pénzt vigyenek ki az országból. Később az ellenünk folytatott hisztéria akkor hágott a tetőfokára, amikor a tömeges, ellenőrizhetetlen és illegális migráció megakadályozására kerítést építettünk. Szembekerültünk a Nyugat hangadóival a társadalomromboló genderideológia elutasítása miatt is, és nem utolsósorban azért, mert nem vagyunk hajlandók fegyverrel támogatni azt a mészárlást, amely annak érdekében folyik, hogy a NATO – a Gorbacsovnak tett ígéretekkel szöges ellentétben – még ezer kilométerrel keletebbre tolja határait.

Ha nem akarunk Frankisztán és Germenisztán mintájára Hungarisztán lenni, ha nem akarunk család- és társadalomellenes ideológiákat elfogadni, ha nem akarunk olyan háborúkban részt venni, amelyek maroknyi csoportok hatalommániáiból erednek, annak megvan az ára, és megítélésem szerint ezt az árat az ország érdekei és saját méltóságunk védelme érdekében meg kell fizetnünk.

Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója, a C12 csoport tagja

Forrás: Magyar Hírlap

Címlapkép: Lóránt Károly / PS TV képernyőfotó