Valaki megpróbálhatna beszélni az ukrán vezetéssel, mert látványosan nem értik. Kohán Mátyás írása.
2014 márciusában Angela Merkel akkori német kancellár Barack Obama amerikai elnöknek úgy számolt be a Krímet lerohanó orosz elnökkel folytatott első tárgyalásáról, hogy Vlagyimir Putyin „egy másik világban” él. Ugyanezt mondta 2022 májusában bécsi orosztanárom, Irina. „U Putyina v golove szvoja kartyina mira”, Putyinnak a maga világképe van a fejében. Olyan, amit mi, európai halandók aligha érthetünk.
Most, a legújabb magyarellenes ukrán kirohanást olvasva azon tűnődöm,
vajon Vlagyivosztoktól Lembergig mindenkinek ez a furcsa másik világ van-e a fejében.
Más magyarázatot nem igen találok. Mert azzal a valósággal, amit én ismerek, nincsenek kapcsolatban Olekszandr Merezko, a kijevi parlament külügyi bizottsági elnökének szavai: „Még mindig nem értem, az európai értékekért keményen küzdő Ukrajna miért nem a közösség tagja, miközben az európai értékeket szisztematikusan aláásó Magyarország igen”.
„Menjünk egymás szemébe”, mondta volt veretes magyarsággal Borkai Zsolt, mikor prostituáltakhoz fűződő viszonyáról kérdezték – s azt értette alatta, hogy beszélgetőpartnere is tanúsítson némi őszinteséget, ha már neki itt könnyűvérűekről kell vallania. Mivel Merezko irántunk megfogalmazott vádjai legalább ugyanennyire kínosak, azt javaslom: menjünk hát egymás szemébe! Valakinek úgyis meg kell próbálnia beszélni az ukrán vezetéssel, mert látványosan nem értik.
Hogy miért nem az EU tagja „az európai értékekért keményen küzdő Ukrajna”, ellentétben „az európai értékeket szisztematikusan aláásó” Magyarországgal? Egyszerű. Azért,
mert az „európai értékek” egy arasznyival azért túlmutatnak az amerikai külpolitikai elképzelésekhez való hézagmentes igazodáson.
Ha az ember ukrán fia az európai értékeket kizárólag és egyenesen Guy Verhofstadt becses szájából fogyasztja, akkor persze lehet, hogy ez nem tűnik fel neki – de ettől még így van. Az uniós tagság jár a mezőgazdaság uniós méretre vágásával, jár gigantikus reformokkal a közigazgatásban, jár mindenféle adatszolgáltatások, statisztikák és eljárásrendek uniós sztenderdre alakításával, jár az oktatás meg a játszóterek átalakításával, és jár egy halom kisebbségvédelmi irányelv elfogadásával is. Magyarország és egész Köztes-Európa ezeket vér és verejték árán, évek alatt teljesítette, országunk ábrázatját az uniós csatlakozás érdekében teljesen átszabtuk, s az uniós lét cseppet sem izgalmas technikai részletei a bőrünkbe ivódtak.
Ezért aztán akármilyen kígyót-békát kiabálnak, okádnak és dobálnak egymásra budapesti és brüsszeli politikusok, akármilyen külpolitikai petárdák röpködnek más európai fővárosok meg a miénk között, mi működésünkben ízig-vérig uniós országgá váltunk, a közösség szerves részeivé. Ukrajna meg mindettől fényévekre van. Az uniós csatlakozás feltétele nem az, hogy egy ország témától függetlenül tükörfordításban ismételgesse az uralkodó brüsszeli vezetés mondatait, hiába hiszi ezt Ukrajna. Ha így lenne, Koszovó, Grúzia és Moldova rég az unió tagjai lennének már. De nem azok.
Ne tessék összekeverni a papagájt az EU-tagállammal, ezek külön szakmák, pane Merezko.
Node „Ukrajna vérzik, és nagy árat fizetve védi Európát, benne Magyarországot”, mondja erre Merezko úr. Csakhogy ezt a maszlagot Budapesten soha senki egy percig sem hitte el, s a brüsszeli füstös szobákban is egyre fogy azok száma, akik még jóízűen elnyammognak az ukrán mézesmadzagon. Nem, a kétségkívül vérző Ukrajna nagy árat fizetve
nem Európát és benne Magyarországot védi, hanem a nyugat-ukrán nemzetépítők elmúlt tíz évnyi védhetetlen ámokfutásának keserű gyümölcsét.
Ha ugyanis nem sikerül helyreállítani Ukrajna területi integritását, azaz nem valósul meg a Zelenszkijék által egyedül lehetségesnek tartott kimenetel, a kijevi vezetés összeroppan a felmerülő kérdések súlya alatt.
Márpedig Ukrajna területi integritása nem fog helyreállni – ezt nem én mondom, hanem Valerij Zaluzsnij, az ukrán hadsereg vezérkari főnöke. Azt írja, idézem: „Az, hogy a háború állóháborúvá válik, annak meghosszabbodásához vezet, és mind Ukrajna fegyveres erői, mind az egész állam számára jelentős kockázatokat rejt. Ezen túlmenően előnyös az ellenség számára, amely minden elképzelhető módon próbálja újraalkotni és növelni katonai erejét”.
Magyarul: Ukrajna veszít, ha minden így megy tovább. S a kérdések máris kísértenek.
Ugyan melyik flúgosnak és mi végre jutott eszébe, hogy Ukrajna számára létezhet előnyösebb létforma, mint a 2014 előtti status quo ante? (Ukrajna bírta teljes nemzetközileg elismert területét és kiemelten olcsó orosz gázt kapott; cserébe a szevasztopoli kikötő orosz haditengerészeti bázis volt, az ország gazdasági és katonai blokkok között semleges, a nemzetiségek pedig az orosztól a tatáron át a magyarig békében eléldegéltek egymás mellett nyelveikkel együtt.) Melyik eszetlen látta jó ötletnek, hogy egy többnyelvű, többnemzetiségű, semleges országból nyugatos nemzetállamot faragjon? Melyik analfabéta nem számolt azzal, hogy Oroszország egyetlen melegtengeri bázisát nem fogja a nemzetek szuverenitásának szép elvét megszívlelve csapostul-papostul hátrahagyni? Melyik imbecilis nem hasonlította össze Belarusz vagy Kazahsztán gazdasági-politikai fejlődését Ukrajnáéval? S ki nem gondolta végig,
hogy az Ukrajnához hasonló helyzetben lévő országok talán azért nem mennek arra, amerre Ukrajna megy, mert arra nincs út?
Vagy miért volt jó ötlet a 2014-es orosz agresszióra a nemzetiségek beolvasztására irányuló nyílt kísérlettel válaszolni? S ha mindezen kérdések nem lennének önmagukban is elég súlyosak, ott van egy kérdés mind felett: miért kell egy légvárért meghalnia vagy elmenekülnie olyan ukrajnaiak millióinak, akik egy 2014 előtti Ukrajnában békében élhettek volna, s talán még arról sem tudtak volna, kinek a hajói horgonyoznak Szevasztopolnál? S akik ott maradtak, azoknak miért kell ma anyagi, biztonsági és jogállami értelemben is távolabb élniük Európától, mint tíz éve?
Az a nagy, súlyos igazság, pane Merezko, hogy Oroszország-problémája nem en bloc Európának van.
Európát Oroszország nagy szerencsénkre elengedte; Finnország NATO-csatlakozására a reakció egy háború közepén sem volt több egy erőtlen mordulásnál, a baltiak és Közép-Európa belépése még ennyit sem érdemelt. Oroszország-problémája egyedül Ukrajnának van. Neki pedig – Putyin nem egy védhetetlen lépése mellett – nem kis részben azért van Oroszország-problémája, mert csinált magának. Mert olyan Oroszország-politikát folytatott, amelyet egy messze gyengébb Oroszország mellett, vagy Oroszországtól jóval távolabb lehetett volna csak. Nem azt érdemelték, amit 2022 februárja óta kapnak, mert azt senki semmivel ki nem érdemelheti, senki sehogyan fel nem mentheti. De elévülhetetlen felelősségük van benne.
S végül térjünk a tárgyra, az ukrán EU-csatlakozási tárgyalások megkezdésére, melyet Magyarország – nota bene: ellentétben a tagjelölti státusszal – várhatóan nem fog támogatni. Pane Merezko, ez az elmúlt tíz év ukrán politikájának leggyomorforgatóbb, legönleleplezőbb és legmocskosabb részét érinti. Azt, hogy úgy kívánják nemzetiségeiket a föld színéről eltörölni, s apró hajdinagöbökként beleszórni egy nagy kék-sárga kásába,
hogy közben még szövetségre is lépnének azokkal, akiknek külhoni véreit odahaza a betonba döngölik.
Ez az, amit velünk nem lehet megcsinálni. Nincs, nem volt és nem is lesz épkézláb magyarázatuk arra, hogy miért kellett a Krím orosz annexiója miatt a kárpátaljai magyarok nyelvi jogait megvonni; ahogy arra sincsen, hogy a háború közepén miért érnek rá oly nagyon felszámolni a magyar nyelvű oktatás utolsó fennmaradt szigeteit. Lassan tíz éve próbál minden létező magyar vezető az ukránokkal erről beszélni, kiküldtük a legprofibb, önöket legjobban értő nagykövetet Kijevbe, minden létező fórumon felhoztuk az ügyet,
Ukrajna meg három dolgot csinál: mellébeszél, szigorít és nem veszi fel a telefont.
Mikor Merezko úr arról beszél, hogy „Magyarország nagyon szemérmetlen módon viselkedik”, és miközben Ukrajna vérzik, a csatlakozásról való döntés során „Orbán próbál kicsikarni valamit magának”, akkor pontosan tudja, hogy hazudik. Semmi rejtélyes nincsen Magyarország feltételrendszerében, a NATO és az EU kapcsán is tíz éve változatlan: adják vissza a kárpátaljai magyaroknak azt a 2014 előtti világot, ahová egyébként Ukrajna szavakban szintén visszavágyik. Orbán Viktor a kárpátaljai magyaroknak próbál „kicsikarni valamit” immáron tíz éve, és ezt a valamit megadni Ukrajnának egészen pontosan semmibe sem kerülne.
Lassan mondom, hogy Kijevben is felfogják: ki-sebb-sé-gi jo-gok.
Akinek az EU még egy mikroszkopikus kis kisebbségvédelmi erőfeszítést sem ér meg, az pont jó helyen is van kívüle.
Kiemelt kép: Reuters
