A Városliget mezsgyéjét ékesítő Regnum Marianumot 73 évvel ezelőtt robbantották fel. A kommunista hatalom tisztában volt a hely szellemiségével, ezért 1969-ben éppen itt, a tanácsköztársaság bukása feletti hálaadó templom helyén állítottak a tanácsköztársaság emlékére szobrot.
Amíg állt, a párizsi Sacré Coeurre emlékeztetett a Liget széli Regnum Marianum, bár a terveket Kotsis Iván, a pesti egyetem modern építéstechnika professzora magyar szívvel álmodta és magyar földbe ültette. A templom kupolájánál például a Szent Korona formáját és léptékét vette mintául.
Egyébiránt az 1820 négyzetméteres, kupolás, bazilika-jellegű budapesti istenháza inkább hasonlított a jeruzsálemi Szent Sír-templomra, mint a párizsi Sacré Coeurre, bár ez utóbbival is kétségtelenül rokonítható.
Közös volt például a sorsuk, hiszen a Regnum Marianumot is, és a párizsi Sacré Coeurt is az egyházellenes elveket képviselő vérvörös baloldali terror bukása után emelték. A párizsit az ottani kommün, a Regnum Marianumot pedig az itteni tanácsköztársaság bukása után – mindkettőt hálából.
A Regnum Marianum 1922-ben megfogalmazott alapító okirata szerint:
„Emeljük e templomot, hogy maradandóan emlékeztessen mindenkit a vörös rémuralom borzalmaira, melyeket ránk zúdított az egyházunkról megfeledkezett hűtlenség, önzés és gyűlölködés”.
A Regnum hivatalos neve Magna Domina Hungarorum, azaz Magyarok Nagyasszonya. Közkeletű nevét az építést kezdeményező regnumos atyák szervezetéről kapta, amely 1896-ban kilenc hitoktató kezdeményezésére, mint az egyházmegyei világi papok és hitoktatók közössége jött létre az akkori főváros külterületének számító Damjanich utcában.
Budapest történelmi léptékben mérve egy pillanat alatt fejlődött milliós nagyvárossá. Vidékről ezrével vándoroltak a fővárosba az emberek, akik a pesti munkásnegyedekben telepedtek le, s régi falusi életük ezernyi emlékének egyikeként a vallásos múltjukat is részben levetették. Az egyház képtelen volt reagálni erre a gyors változásra, így aztán az előző századfordulón alaposan elvallástalanodott a főváros, amelyben mindössze kilenc plébánia működött. Ezek azonban hatalmas plébániák voltak, a zuglóihoz például százezer hívő tartozott.
Prohászka Ottokár – aki később székesfehérvári püspök lett, de akkor még az Esztergomi Szeminárium spirituálisaként oktatta a kispapokat – jelentősen támogatta a VI. kerületi Damjanich utcában szerveződő közösséget, amely az ő, még ma is korszerűnek mondható vallásnevelési elveit próbálta megvalósítani.
Ezt írta 1912-ben: „Régen volt az, mikor tárcát írtam az újságba arról a bizonyos Damjanich utcai akácfáról, mely beleereszti gyökereit a városligeti homokba, s kiterjeszti ágait nemcsak a főváros-végre, hanem sok-sok utcájára, valahogyan egész Magyarországra. Ez az akácfa a Regnum Marianum Intézet.”
Az Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság 1919-ben az erzsébetvárosi plébániától leválasztva alapította meg a Magyarok Nagyasszonya plébániát, amely átmenetileg a Damjanich utca 50 szám alatt működött, de a plébánosa, Shovy Lajos már 1921-ben létrehozta a Templomépítő Bizottságot és egyértelműen szétvált a plébánia és a regnumos közösség.
Shovy Lajosról tudni kell, hogy az Esztergomi Szemináriumban Prohászka Ottokár növendéke volt. 1901. július 13-án szentelték pappá.
Először a Regnum Marianum papi közösség konviktusában tanulmányi felügyelő lett, majd 1905-től a konviktus igazgatója, 1910-től pedig hitoktató. Nagyban épített a világiak aktivitására. Társaival ő honosította meg Magyarországon a cserkészet elveit. Kirándulásokat, gyalog- és vízitúrákat szervezett és vezetett a külvárosi proletárgyermekeknek. Mindenben követte mesterét, így nem csoda, hogy Prohászka 1927-ben bekövetkezett halála után XI. Piusz pápa őt nevezte ki Székesfehérvár következő püspökének.
Eme kitérő után nézzük tovább a Regnum históriáját: a templom építkezése a Városliget szélén, a Damjanich utca tengelyében kezdődött. A templomot a köznyelvben Nagy Regnumnak, a Damjanich utca 50-et pedig Kis Regnumnak hívták, s ez így van mind a mai napig.
Az impozáns méretű Nagy Regnumot 1931. július 14-én szentelte fel Serédi Jusztinián hercegprímás. Ekkor kiadtak egy díszes okmányt, amelyen már ez olvasható: „a világháború által megtizedelt, s az utána következett vallást, nemzetet nem ismerő összeomlásban megsanyargatott magyar katholikus társadalom újjáéledésének és Istenhez való ragaszkodásának tanúbizonyságául emeltetett e templom”.
A második világháborúban súlyosan megsérült Regnum Marianumnak nemcsak a felépítése, hanem a lerombolása is a kommunistákhoz köthető. Az impozáns templomot ugyanis Rákosi Mátyás parancsára felrobbantották a személyi kultusz tombolásának tetőpontján.
A hivatalos indokolás szerint kellett a széles tér a katonai felvonulásokhoz, díszszemlékhez. Ráadásul a Sztálin-szobrot is ide, a Regnum Marianum szomszédságába akarták felállítani, amelynek a helyszínét egyébként 1951 áprilisában maga Kádár János jelölte ki. A párt későbbi első titkára ugyanis akkoriban a Sztálin-szobrot felállító bizottságot vezette.
A Regnum Marianumot 1951 szeptember 23-án barbár módon elpusztították: aláaknázták, majd felrobbantották.
Pedig a hívek, vagyis Budapest népe mindent megtett, hogy megmentse. Az emberek élőlánccal vették körbe, hiába. A hatalmat bitorló kommunisták ökleként is emlegetett Államvédelmi Hivatal fegyveresei szinte mindenkit letartóztattak és az Andrássy út 60-ba hurcoltak. A templomot pedig barbár módon elpusztították, a romokkal betömték az altemplomot, a maradékot töltésmegerősítésre használták, de jutott belőle a szomszédos Sztálin-emlékmű talapzatába is.
A szovjet diktátor 203 mázsa súlyú szobrát aztán három évvel később, 1956. október 23-án a pesti nép ledöntötte.
Az 1951-es esztendőben nem csak a templomot pusztította el a hatalom, de ekkor oszlatták fel a regnumos atyák közösségét is.
A papi közösség ugyanis a vallásüldözés idején a templom és székház nélkül is tovább tevékenykedett, csak most már illegalitásban.
Jó példa erre a 2000-ben elhunyt regnumos atya, Keglevich István, aki Elmer István Börtönkereszt című interjúkötetében a következőket mondta: „Márianosztrán, a szigorított börtönben több mint háromszáz elítéltet tartottak fogva, valamennyien a népi demokrácia ellenségei voltak. Több mint egyharmaduk pap, a többiek vallásos civilek. Az őröknek ateista tanfolyamot szerveztek, nehogy megtérítsék őket a foglyok. Keményen bántak velünk. Egyik paptársam leírta a Hiszekegy szövegét, ezért tíz nap szigorított zárkát kapott. A másikat az Ave Maria elénekléséért fenyítették meg. Nagypénteken a húsétel visszautasítását éhségsztrájknak nevezték, s ismét csak büntették érte a papokat (…) Mi, regnumista papok, az igazságért cselekedtünk, ezért velünk szemben tehetetlenek voltak, s ezt időnként ők is elismerték (…) Isten nagy kegyelmét és belső lelki örömöt éreztem mindvégig, és érzek ma is”.
A kommunista hatalom tisztában volt a hely szellemiségével, ezért 1969-ben épp a tanácsköztársaság bukása feletti hálaadó templom helyén állítottak a tanácsköztársaság emlékére szobrot.
Az emlékművet a Regnum utolsó, fel nem robbantott betonoszlopára emelték. Most azonban már a szobormúzeumban van, a kommunista rendszer többi emlékművével egyetemben.
Mária országa viszont továbbra is él, létező valóság. Vagy ahogyan azt Sík Sándor, a piarista szerzetes írta a Tizenkét csillagú korona című versében:
„Ez az a föld, ez az a táj,
Ahol az ég-föld összeérnek,
Ahol az Angyal föl-lejár.”
Borítókép: A Regnum Marianum
Forrás: Original uploader was Jjdm at hu.wikipedia.Later version(s) were uploaded by Tambo at hu.wikipedia. – Transferred from hu.wikipedia; transfer was stated to be made by User:Tambo., CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=18230659
