Keresztényüldözés, egoista társadalmak, életellenes nemzetközi szervezetek – ez ma az ember tragédiájának forrása. Miért tartunk itt? Mit remélhetünk a jövőtől? Megfordítható-e az ember a pusztulás útján? A Szent István Intézet igazgatója, Máthé Zsuzsa szerint igen, habár nem könnyen.
– Az Intézet honlapján olvasható egy tanulmány, amely az erkölcsi relativizmusról szól, ami lényegében azt jelenti, hogy nincsenek abszolút igazságok, a saját magunk által szabott keretek között azt csinálunk, amit akarunk. Ez a relativizmus uralja ma Európát, kibővítve azzal, hogy a kereszténység, a hit „idejétmúlt középkori csökevény”. A kontinens belesüppedt az erkölcsi relativizmus mocsarába, ami azzal fenyegeti, hogy elnyeli. Van még visszaút?
– Európában a kereszténység sok helyütt valóban visszaszorulóban van, de ugyanez nem igaz, ha a világ egészét nézzük. Ázsiában, sőt az üldöztetés ellenére Afrikában is láthatóan erősödik a kereszténység. Európa, sajnos, ma valóban nincsen jó állapotban, ami valószínűleg összefügg a jóléttel. Valahogy az emberek, főleg a nyugati társadalmak, ebbe a jólétbe beleszenderültek. Nagyon régóta nem voltak a Nyugatot érintő háborúk Európában, a szociális ellátás színvonala, a társadalmak jóléti szintje pedig elhitette a polgárokkal, hogy nekik nincs is szükségük Istenre, ahogy arra sem, hogy a zsidó-keresztény normarendszerhez igazítsák társadalmaikat.
– Vélhetőleg a normákat csupán az „önmegvalósítás” akadályának tekintik, útban van nekik az Isten. Talán az úgynevezett nagy francia forradalommal kezdődött az Istentől való eltávolodás, a Teremtő és a társadalom különválasztása. Ezt elegánsan szekularizációnak nevezik.
– Ez ugyan így igaz, de ez sem egy irányba tart. Van egy francia ismerősöm, aki elmesélte, hogy zajlik Franciaországban egy lelki megújulási folyamat is, ami elsősorban a fiatal férfiak körében jelent meg, akik visszatérnek a gyökereikhez. Vannak tehát olyan folyamatok, amelyeket nem is biztos, hogy látunk, a média fősodrában pedig biztosan nem jelennek meg erről szóló információk, de azért Európában is éledezik, pislákol a keresztény hit. Annál is inkább, mert az a jólét, ami letérítette az európai társadalmakat arról az útról, ami naggyá tette őket és amiből az emberi jogok is eredeztethetőek, megszűnőben van. Vitathatatlan, hogy az emberi jogok a kereszténységben gyökereznek, az emberi méltóság, az emberi élet tisztelete, tehát az összes emberi jog fundamentuma kapott gellert. Úgy gondolják sokan, hogy Isten nélkül is jól megvannak és hogy mindenki a saját képére formálhatja a világot. Csakhogy a jólét megszűnőben van, a háború árnyéka is itt van Európában, tehát sajnos, az is lehet, hogy éppen ezekre a válságjelenségekre van szükség, hogy esély lehessen a valódi lelki megújulásra.
– Talán nálunk még nem ilyen súlyos a helyzet, de bárhol nézünk körül Európában, mégsem azt látjuk, hogy a hit, a kereszténység, a zsidó-keresztény világ erősödne. Ráadásul míg évtizedeken, sőt évszázadokon át közmegegyezés uralkodott a keresztény alapokat illetően, ma kifejezetten támadják a hitet, fel akarják számolni a kereszténységet.
– Kelet-Európa ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben van, itt még él bennünk a kommunizmus emléke. Nem feledtük el, milyen volt szegénységben, sőt üldöztetésben élni. Bár nálunk is egyre kevésbé van jelen a vallásgyakorlás, de még hordozzuk ennek a józanabb gondolkodásnak, valamiféle alázatnak a csíráját. Különösen Magyarország esetében igaz ez, ahol abban a kegyelmi helyzetben vagyunk, hogy 2010 óta van egy kereszténydemokrata kormányzatunk, ami Európában is fel tudta kavarni azt az állóvizet, ami jellemzi a közéletet, és alternatívát is képes felmutatni. Szerintem ez hatalmas dolog, s épp ezért túlmutat a felelősségünk a saját országunk határain.
– Pió atya jóslata jut eszembe: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük…” Hiszem, hogy így lesz, jelenleg azonban ott tartunk, hogy még a legalapvetőbb emberi jogot, az élethez való jogot is megcsúfolják, például a háború támogatásával. Még inkább tetten érhető ez a szemlélet a magzati élet semmibe vételével, azaz az abortusz emberi jogként követelésével.
– A számok tragikus helyzetet mutatnak Magyarországon is. Keveset emlegetik, pedig érdemes ezzel tisztában lenni, hogy 1956-tól mostanáig az abortusznak több mint hatmillió honfitársunk lett áldozata. Egy csomó szakmából hiányoznak a dolgos kezek, hiányoznak az ebédlőasztalunk mellől azok a rokonok, akik nem születhettek meg, és ezzel a traumával nem foglalkozunk. A magyar Alaptörvény nagyon helyesen kimondja, hogy az élet a fogantatás pillanatától védendő, amivel vitatkozni lehetetlen, mert biológiai tény, hogy az életünk a fogantatásunkkal kezdődik. Elindul az emberi élet a maga fejlődési pályáján, amit, ha nem szakítunk meg, akkor egy kisbaba fog 8-9 hónap múlva megszületni. Ennek ellenére a törvényhozók azt az abszurd helyzetet idézték elő, hogy ki-ki a maga önkényesen meghúzott határa szerint mégis elpusztíthatónak deklarál emberi életeket, csak azért, mert még a méhen belül van, és mert egy ideig még fejlődnie kell. Ez olyan világbotrány, ami nemcsak Magyarországon, hanem nagyon sok más országban is jelen van és ha nem is foglalkozunk vele, rengeteg következménye van a társadalmainkban. Gondoljunk arra, hogy ennyi meg nem született ember mennyi traumát jelent a családokban. Az, hogy a válások száma ilyen magas, hogy a női alkoholizmus, depresszió milyen fokú, hogy egy csomó lelki és testi betegséghez, rengeteg társadalmi problémához is vezet az, hogy erről nem beszélünk. Ezek a traumák feldolgozatlanok, miközben a női sorsokat, meg egyébként az apai életeket is meghatározza a későbbiekben is. Segíteni kellene, ha valaki válságban van ebben az élethelyzetben, hogy tudjon kihez fordulni. Mi ezt szorgalmazzuk.
– Csak hát tudjuk nagyon jól, hogy a biológiai tények az Európai Unión belül sem nagyon érdekelnek senkit, az ENSZ-ben sem érdekelnek sokakat, és ráadásul a WHO-ban sem foglalkoznak vele. A nagy nemzetközi szervezetek kifejezetten életellenesek. Nekik nem emberekre, csak fogyasztókra van szükségük.
– Az ember sokszor értetlenül áll a történések előtt, látva, hogy milyen iszonyatos gazdasági, politikai erők jelennek meg egy-egy ilyen kérdés mögött. Persze, tudjuk, hogy a család közössége nem ideális fogyasztó. Nekik olyan emberek kellenek, akik sokat utaznak, rendszeresen éttermekbe járnak, állandóan új ruhát vesznek, nem a gyermeküknek gyűjtögetnek, nem otthon főznek a családjuknak, hanem – nagyon leegyszerűsítve – a szavazatukat rövid távú elképzelések alapján adják le, nem családban, nemzetben, hosszú távon gondolkozva az életről. Ezért is támadják a családbarát magyar kormányt, mert nálunk még fontos, hogy ha valaki gyermeket vállal, ez ne jelentsen hátrányt, legalább ugyanolyan feltételek mentén tudjon élni, mintha nem nevelne gyermekeket. Úgy vélem, ez nagyon helyes irány, annak is az, akinek valamilyen okból nem lehet gyermeke vagy nem szeretne gyermeket. Már csak azért is, mert a majdani nyugdíjakat elő kell állítani, ezt pedig a megszületett gyermekek teszik lehetővé. Jó, hogy az állam a családra, tehát nem individuumokra tekint, akár az adópolitikában, akár a családtámogatásban.
– A családokat támogató intézkedéseket hosszan lehetne sorolni, a lista viszont megegyezik azzal, hogy mi nem lesz, ha más kormány lesz, lenne hatalmon.
– Ez most nagyon húsba vágó kérdés, a következő választás – azon túl, hogy egyébként megpróbáljuk az európai józanságot ebbe a háborús elmebajba belevinni – túlmutat egy átlagos választáson. Most tényleg nagyon forró helyzet van, nagy a tét. Ami a családtámogatás kapcsán anyagilag megtehető, azt a mostani kormány a lehetőségekhez mérten meg is teszi, amiben viszont előbbre kellene lépni, az már inkább kulturális és társadalmi kérdés. Meg kell adnunk az erkölcsi alapokat, támogatni, megjeleníteni a helyes utat a fiatalok számára. Azt tudatosítani a felnövekvő generációkban, hogy az életet szeretjük, tiszteljük, hogy az ember a kütyük mellett is alapvető érték, hogy a közösséget értékként tartjuk számon, hogy a nemzet, a kultúra megtartó erő. Ilyen szempontból az idős generációknak nagyon nagy felelőssége van, hogy az unokáikkal beszélgessenek, próbálják meg átmenteni a hitüket, a nemzeti érzéseiket, mert a felnövekvő generációknak ki kell szabadulniuk ebből az elmagányosodáshoz vezető, uralkodó digitális térből. Az élet csak analóg módon élhető, nem pedig digitálisan, gyermekek, család sem születik a virtuális térben.
Ifj. Tóth György
