Embert tolláról, Facebook-posztjáról, lájkjairól, megszólalásairól, parlamenti beszédeiről, kormányfői válaszairól, és folytathatnám a sort, ha már voltam bátor önmagából kifordítani ennek a sokat emlegetett közmondásnak a lényegét. De most nem erről akarok írni, hanem tényleg a madárbarátságról, miután kitüntető táblával jelölték meg lágymányosi társasházunk falát. Ugyan volt ott már három eddig is, márványból, de azok csupán arra utalnak, hogy a ház fönnállásának száznál is jóval több évében olyan hírességek is lakói voltak, akikről fontosnak tartotta az utókor a megemlékezést.

No, de mielőtt erről az új tábláról és mögötteséről írnék részletesebben, amely a társasház minden lakóját megtiszteli, elmesélek egy Wesselényi Miklós báróhoz köthető nyári élményemet. Ilyen aszályos időben szerintem frissítőleg hat az „árvízi hajósról” írni, meg talán olvasni is. A mi családunk az évekkel előre elkészített tervekről híres. Mi például már a Covid 19 évében biztosan tudtuk, hogy 2026-ban is megyünk nyaralni, feltéve, ha megérjük. Továbbá megnéztük a nyári Tátrát, és elhatároztuk, hogy mostantól minden télen ide jövünk síelni, feltéve, ha lesz hó. Mert jelenleg még a hegyi patakokban is csak kulacsnyi víz csordogál. Szóval az ehhez hasonló előregondolkodásnak volt a következménye, hogy július közepén Wesselényi Miklós vendégei lettünk. Ugyanis csak a báróról elnevezett balatonalmádi strand egyik apartmanjában kaptunk szállást. Ezek az egykor szolgálati férőhelyként kialakított szobácskák az önkormányzat alapítványának kezelésében hipp-hopp, már az átnevezéstől is lakosztállyá nemesültek. Nem beszélve a tóra nyíló örökpanorámáról! És, hogy mit keres itt a pestiek árvízi hajósa? Nos, azt, hogy amikor a Balaton szerelmesét, Eötvös Károlyt arról kérdezték, hogy megmártózott-e már a tóban, mire sértődötten azt válaszolta: nem bivaly ő, hogy pocsolyában dagonyázzék, akkor Wesselényi már átúszta a füredi öblöt. Elsőként és több alkalommal is megtette a Füred és Tihany közti több mint 4 km-es távolságot. Amikor aztán a huszadik század két világégése között az almádiak almádi vöröskőből megépítették az önmagában is látványos strandi főkaput és épületet, úgy ítélték meg, hogy az ő neve jelzi leginkább nemzeti elköteleződésüket, ha már egyszer Trianon után nem maradt más tengerünk, csak ez a kicsi, ez a magyar, amelynek legalább édes a vize. A mi számunkra mindenképp.

Nem csoda hát, hogy a hatalmas bejárat mennyezeti áthidalója alatt temérdek fecskecsalád talált tókapcsolatú nyaralóra. Először azt gondoltam, hogy ezek a röpművészek sem adták alább az almádi kőnél, mert a fészkek zöme pirosas színben világított, de aztán kiderült, hogy csak az a néhány – inkább fekete színű, mint sötétbarna – az „Otthon Start” program eredménye, a többi mind műfészek. Mondhatnám szociális bérlakás. A fecskék ugyanis apró sárgolyókból építik a fészküket. Ezeket az elemeket a nyálukkal ragasztják egymáshoz. De hát ebben a porzó szárazságban, amikor sehol egy kitartó eső, vagy legalább egy nyári zápor, nem, hogy pocsolyát nem találnak, de már a csőrüket is csak a zsugorodó tavi víztükörre le-lecsapva tudják nedvesíteni.

Hogy ilyen körülmények között miért költözik egy fecskepár a főváros XI. kerületének hatemeletes, zárt udvarú társasházába? Igyekszem megtalálni a választ.

Ezek a budaiak füsti fecskék. Amazok –  a Balaton mellett – molnárfecskék. Egyrészt alkatra is különböznek egymástól, másrészt pedig a strandi bejárat mennyezetének gömb alakú fészkein csak egy csöppnyi rés van a ki-bejárásra, ami ezt a lakótelepet kedvelő fajt jellemzi.

Szóval a mi fecskéink megjöttek az idén is. Mert nálunk laktak már tavaly is, csak idő előtt el kellett hagyniuk a fészküket, mert az a lakó, akit megtiszteltek családalapítási szándékukkal, nem örült a fecskék ötletének. A választás elé állított vándormadarak így idén a szemközti oldalon próbálkoztak. Mert valamiért ragaszkodnak a házunkhoz. A miért továbbra is izgat.

Fiatalok élnek abban a magasföldszinti lakásban, amelynek a bejárati ajtaja fölötti lámpa mögé építették a fészket. Amíg keltették az utódokat, addig a körfolyosó korlátját általában csak egy madár használta elrugaszkodásra vagy éppen megérkezésre. Itt váltott sebességet. Aztán amikor föltűntek a fészek résében a sárgán követelődző csőrök, egymással szinte versenyezve hordták a szülők az eleséget fáradhatatlanul. Már az utcáról is bejártak az emberek, hogy lássák a ház nem mindennapi lakót, akiket egyáltalán nem zavart a népszerűség. Azt is rezzenéstelenül tűrték, hogy a kerületi újság fotoriportere megpróbálja lefényképezni őket. Akkor sem álltak le az utódneveléssel, amikor a helyi tévé fölszerelte a lámpáit, beállt az operatőr, és a fecskék szomszédasszonya lelkesen ecsetelte ezt a XXI. században már csodaszámba menő együttélést.

A miénk az első Fecskebarát Társasház – közölte az Együtt a Fecskékért Egyesület elnöke, amikor ünnepélyes keretek között az egyik hétköznapon átnyújtotta a megkülönböztető táblát. Ezek a körfolyosós házak tökéletesen megfelelnek a madaraknak, mert az árnyékos részeken elbújhatnak a tűző nap elől – tette hozzá az alpolgármester, aki dicsérte az önkormányzatot is, amely áttért a szúnyogok biológiai gyérítésére. A szúnyogpecsenye meg a fecskék legkedvesebb eledele – teszem hozzá. Meg azokat a legyeket is boldogan kapkodják, amelyek a félig nyitott szemetesedények fölött köröznek, mert a tulajdonostársaknak nehezükre esik nyomni egyet a szemeteszsákon, és lecsukni a kuka tetejét. A takarítás napján pedig mindig marad a belső udvar lefolyója melletti gödrökben a madarak számára elegendő víz, mert a csőtörés miatt feltört kövezetet az IKV-s idők óta nem sikerült kijavíttatni.

A helyi újság képekkel hitelesített beszámolójából tudtam meg, hogy a fent említett egyesület célja Budapest fecskeállományának felmérése és a népszámlálás adatainak évenkénti kiigazítása. A nyárra nem panaszkodhatunk. Kell, hogy legyen a fővárosban még más társasházakban is fészek, mert kutya meleg van. Ezt nem csinálhatta egyetlen fecskecsalád!

Címlapkép: depositphotos.com