Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.
Gazdasági intézkedések
Az Árpádok korában működő adórendszer a 14. század elején már csak részben működött. Ennek egyik, s egyben legfontosabb oka a királyi földbirtokok nagyságának jelentős csökkenése volt. A másik ok a kereskedelmi útvonalak bővülése, illetve a kereskedő partnerek változása. Továbbá az adó rendszerére, bár ez minden korszakban így volt, a királyi haderő szervezetének halaszthatatlan átalakítása is rányomta bélyegét.
A kincstár megtöltésére új módszereket kellett találni, amiket Károly Róbert sikeresen megoldott. A királyi földbirtokok hiánya miatt kiesett jövedelmet a felvidéki és erdélyi gazdag arany- és ezüstbányák pótolták. Ezek a bányák korábban is ismertek voltak. Tekintettel azonban arra, hogy a földesúrnak a saját
birtokán feltárt bánya összes nemesfém tartalmát be kellett szolgáltatnia a királyi kincstárba, a birtokosok eltitkolták a lelőhelyeket. Károly Róbert úgy tette
érdekeltté a birtokosokat, hogy a bánya jövedelmének egy részét átengedte nekik. Továbbá a bánya jövedelméből még maguk a bányászok is részesültek. Ez volt a
bányabér. Az ércet, amelyből az aranyat és ezüstöt kinyerték, kizárólag a királyi beváltóhelyeken lehetett értékesíteni.
Károly Róbert a bevételeit azonban más forrásokból is képes volt növelni. A jó magyar forint sok külföldi kereskedőt vonzott Magyarországra, ami újabb jelentős bevételhez juttatta a királyi kincstárt. A határon minden kereskedőnek, akár behozta az áruját, akár vitt ki magyar terméket, harmincadvámot kellett fizetnie. Ez azt jelentette, hogy a kereskedő áruja értékének egyharmincad részét be kellett fizetnie a királyi kincstárba. (Példának okáért, ha a kereskedő egy mázsa sót vitt ki a szomszédos, vagy távolabbi országba, akkor 3.33 kg só árát kellett a vámon befizetnie.)
Jelentős bevételnek számított a kapuadó is, amit a jobbágyok fizettek a tulajdonukban levő házhelyük, illetve telkük után. Az 1336-ban bevezetett adónemet portális adó néven is emlegetjük. Ezt minden olyan telek után szedték, amelynek kapuján egy szénásszekér be tudott menni. (Az adó összege 18 dénár volt. A dénárt, mint váltópénznemet 1339-ben vezették be.)
Az eddig ismertetett gazdasági intézkedések mellett Károly Róbert, ha a szükség úgy hozta, időnként rendkívüli adót is kivetett. A kincstár bevételének növelése
érdekében a király attól sem rettent vissza, hogy bérbe adja saját földjeit. Erre és hasonló lépésekre egy ország vezetője akkor hajlandó – mind a múltban, mind a
jelenben –, ha tudja, hogy a gazdasági mutatók emelkedő állapotban vannak, illetve, ha az több lábon áll. Ezt az Anjou király jól tudta, ezért szánta el magát bátor lépésekre.
Károly Róbert hadseregreformja
Hagyományosan az Anjou királynak tulajdonítják a banderiális hadszervezet kialakítását. Azt azonban tudni kell, hogy ennek elemei már az Árpád-korban is
adottak voltak. A „banderiális” azaz „zászlós” hadsereget csak a tehetős főurak, egyházi vezetők tudtak kiállítani, akik aztán saját címeres családi zászlójuk alatt
vezethették csatába katonáikat. Egy főúri zászlóalj 50 nehézpáncélosból állt. Egy-egy nehézpáncélos mellett általában kilenc kisegítőre volt szükség, ebből eredően összesen 500 emberből állt egy bandérium.
A 14. században I. Károly nem a banderiális, hanem a honor-rendszert alakította ki. Ez azt jelentette, hogy a bandérium kiállításának alapját a honorhoz (tisztség, méltóság, szolgálati birtok megléte) való kötődés adta. A honor birtokos rendelkezett a honorhoz tartozó minden olyan jövedelemmel, ami egyébként a királyt illette volna. Ennek fejében viszont szükség esetén – a király hívó szavára – a birtokosnak az összes hadra fogható népével hadba kellett vonulnia. (Aki nem vonult be az adott időre és az adott helyre, szigorú büntetésre számíthatott.)
Károly Róbert a kiskirályok elleni küzdelmeken túl még vezetett néhány hadjáratot, melyek közül a havasalföldi felvonulást maga vezette. Ekkor került sor a Basarab havasalföldi fejedelem ellen vívott posadai csatára, amelyre a déli Kárpátokban, Törcsvár közelében került sor. Az 1330 őszén, négy napon keresztül zajló véres összecsapás Károly király vereségével végződött. A csata lefolyását részletesen leírja Kálti Márk a Nagy Lajos király által megrendelt Képes krónikában. A csatát ábrázoló miniatúrák a krónika legutolsó képei, melyből azonban három is készült. Az eseményt megörökítő szöveg pedig a kódex legutolsó mondata. Olyannyira utolsó, hogy a mondat egy helyen megszakad, amit aztán a krónikás már soha nem fejezett be.
Károly Róbert külpolitikája
A magyar király külpolitikája folytatta az Árpádok több évszázados törekvéseit. Egyrészt az ország határainak védelmét, s a déli területek visszavételét, illetve
újabbak meghódítását. Mint láthattuk, a havasalföldi hadjárat kudarccal végződött, továbbá Dalmáciát és Szlavóniát sem tudta Károly visszafoglalni. A Bosznia és Szerbia ellen indított katonai akciók viszont eredményesek voltak.
Károly Róbert legsikeresebb diplomáciai kezdeményezése a visegrádi királytalálkozó megszervezése volt. A magyar király déli politikája inkább a harctereken mutatkozott meg, nyugat felé Ausztriával nem lehetett megegyezni, de a lengyelekkel és a csehekkel jó viszonyt tudott kialakítani. 1335 őszén Visegrádra érkezett III. (Nagy) Kázmér lengyel, Luxemburgi János cseh király, továbbá Német Lovagrend képviselője.
A találkozóról általánosságban elmondható, hogy ott minden fél számára előnyös szerződések születtek. A köztudatban az él, hogy elsősorban a gazdasági élet,
illetve a kereskedelem dolgaival foglalkoztak a találkozón résztvevő uralkodók. A megállapodások azonban sokkal árnyaltabbak voltak. A gazdasági eredmények
mellett katonai, trónutódlási, továbbá az ellenségeskedő felek között békekötésről szóló két- és háromoldalú szerződések is napvilágot láttak.
A vendégfogadás részleteiről számoljon be a Thuróczy krónika: „Az Úr 1335. évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére a magyar király bőkezűségéből mindennap kétezer ötszáz kenyeret adtak és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül vette a lengyel király nővérét; Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királyának fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket, vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.” (Rácz György fordítása)
(Ki ne ismerne rá a középkori szöveget olvasva a Visegrádi Négyek /V4-ek/ 1991. február 15-én alapított és napjainkban is érvényes, jól működő közép-
európai országok szerződésének eredetére?)
A királytalálkozó jelentősége akkor érthető igazán, ha nem csak a következményeit, hanem az előzményeit is megvizsgáljuk. Károly Róbert és a lengyel király szövetsége 1320-ig nyúlik vissza, amikor a királyi hercegnőt, Piast Erzsébetet Károly feleségül vette. A lengyelek számára a magyar támogatás életbevágóan fontos volt, hiszen kétfrontos harcot vívtak a csehekkel és a Német Lovagrenddel. 1327-ben I. Károly és Luxemburgi János a nagyszombati találkozón fontos gazdasági egyezményt kötöttek, aminek keretében például közös valutarendszert hoztak létre. Jánosnak érdekében állt a béke megkötése katonai szempontból is, mert ellentétben állt az osztrák hercegekkel (Habsburgokkal) és a német-római császárral.
Az előzményekhez tartozik az is, amikor a csehek és a lengyelek 1335 nyarán Trencsénben megállapodtak a harcok beszüntetéséről, illetve új szövetségek születtek. Ezeket követően került sor a visegrádi találkozóra, ahol például a cseh János király lemondott a lengyel trónigényéről Károly Róbert javára. Viszont a
csehek és a magyarok szövetségre léptek II. Albert osztrák herceg ellen. Nagy Kázmérnak le kellett mondania Sziléziáról, továbbá beletörődött abba, hogy a
Német Lovagrend megtarthatta Pomerániát. (Pomerániát északról a Balti-tenger, délen a Warta, keleten a Visztula folyók, nyugaton Reknitz határolta. Pomeránia egész történelmét a németekkel zajló területi vita határozta meg.)
A királytalálkozóval kapcsolatban a közvetlen következmények megemlítése is fontos. A cseh király elfoglalta Ausztria északi területeit, Károly király pedig visszafoglalta a Muraközt, a nyugati területekről pedig kiűzte a Kőszegi családot. Az Anjouk trónigénye a lengyel trónra – bár összefüggött a visegrádi találkozóval – valójában csak 1339-ben lépett életbe. Ennek fejében viszont a magyar királynak segítenie kellett sógorát a Német Lovagrend ellen.
Megemlítendő az a gazdaságpolitikai együttműködés, amelynek értelmében új kereskedelmi útvonalat jelöltek ki a Buda-Brünn, illetve Esztergom,
Nagyszombat, Holics vonalon, kikerülve ezzel Bécs város árumegállító jogát. Buda és Brünn viszont teljes árumegállító jogot kapott, Kassa pedig a keleti
országrészek kereskedelmi központja lett.
Szerző: Bánhegyi Ferenc
(Címkép forrás: wallpaperdesktop.com)
Az eddig megjelent részek itt olvashatók el: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24.
