A mézeshetek végnapjait éljük. Népünnepélyre készül a választáson győztes új hatalom. A dolog pikantériája, hogy május 9-én, mikor a Szovjetunióból visszanőtt Oroszország népei legnagyobb állami ünnepüket, a győzelem napját díszszemlével köszöntik, hosszú szünet után nálunk is díszszemle lesz. Figyelmetlenség, véletlen egybeesés, nem számít, az oroszbérencezés ezúttal elmarad, a választók győzteshez húzó/idomuló tábora egyelőre boldog révületben él.

Az öröm és szorongás napjaiban – kinek-kinek pártállása szerint – alighanem kisebb gondja is nagyobb az Istenadta népnek annál, hogy a távlatos jövő egyik kulcskérdésével foglalkozzon. Nevezetesen azzal, hogy harminchat évvel a rendszerváltozás után ideje lenne nemzeti minimum után nézni.

A fogalom időnként előkerült, mint egy régi, becses családi ereklye, amit ideje letisztítani, polírozni, hogy eredeti fényében ragyogjon, de mindig volt valami más, valami sürgetőbb, ami miatt a nemzeti minimum lekerült a napirendről. Ezért nem árt felidézni a fogalom pontos meghatározását. A nemzeti minimum olyan alapvető kérdésekben, értékekben és célokban való – pártok feletti – egyetértést jelent, amelyeket a kormányzó és ellenzéki erők hosszú távon, kormányváltásoktól függetlenül közös nemzeti érdeknek tekintenek. Társadalmi és politikai megállapodás olyan alapelvekről, amelyek a nemzet megmaradását és fejlődését szolgálják.

Csupa olyan fennkölt fogalom, melytől a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása, 1989. október 23. óta a legjobb esetben is egyenlő távolságra érezhetjük magunkat. Másfél emberöltő telt el úgy, hogy hiába szabad, nem lehetséges. Bizonyos véleményvezérek és embercsoportok szerint elsősorban a nemzeti minimum hiánya akadályozza a fejlődést. Mások meg azt mondják, hogy legfeljebb az ünnepi beszédek szintjén létezik a fogalom, mert szép, új világunkban képtelenség megvalósítani. Elszállt felette az idő.

Gyanítom, hogy azokban az országokban, melyek éppolyan nyomorult, megsarcolt, megalázott alaphelyzetből indultak, mint mi, és ennek ellenére messzebbre jutottak 36 küzdelmes békeév alatt, mégiscsak létezhet egyfajta konszenzus az alapértékekről. Elsősorban Lengyelország példáját látom, csakhogy ott a tízparancsolat jelenti a közös nevezőt, társadalmi párbeszéd sem kell hozzá, hogy ezt még az ateista lengyelek se vonják kétségbe.

Figyelemre méltó, hogy a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felelősen gondolkodva, tíz év elteltével éppen most végzett reprezentatív felmérést arról, hogyan gondolkodnak a magyar emberek a sorskérdéseinkről? Látnak-e esélyt ebben a végletes megosztottságban a nemzeti minimum nyilvános megvitatására.

Az egyesület harminchárom olyan témát azonosított, amelyek egyértelműen a nemzeti minimum felé mutatnak, majd az ezek alapján kiválasztott normatív állítások társadalmi támogatottságát tesztelték széleskörű közvélemény-kutatással.

Az értékelés alapján 12 olyan megállapítás született, amelyet a kutatók javaslatként alkalmasnak tartanak a társadalmi vitára. Napjaink 12 pontja azokat az erkölcsi és közéleti normákat tartalmazza, amelyeket a társadalom többsége magára nézve kötelezőnek ismer el, és tiszteletben tart.

Vegyük sorra ezeket:

1. Magyarország ne vegyen részt semmilyen háborúban.
2. Az állam kiemelt feladata a társadalmi béke megőrzése.
3. Az államnak a teljes magyar nemzetet kell képviselnie.
4. A társadalom alapja a család.
5. Az egyén érdeke nem írhatja felül a közösségi érdeket.
6. Az iskolának egyaránt feladata az oktatás, a nevelés és a közösségépítés.
7. A kiszolgáltatottak védelme elsősorban az állam felelőssége.
8. A vélemény szent és szabad, amíg az mások méltóságát nem sérti.
9. A közbeszéd legyen tiszta, és a másik ember tiszteletén alapuljon.
10. A rosszhiszemű, szándékos megtévesztés nem elfogadható, a közéletből el kell tűnnie.

A történelem során nem egyszer előfordult, hogy fontos téziseket vitairat formájában fejtettek ki. Gondoljunk csak Galilei híres Dialógusára. Meg kell teremteni az értelmes párbeszéd, az egymásra figyelő, egymást tisztelő, felelősen gondolkodó honfitársaink nemzeti minimumról szóló vitájának a kereteit, gondoskodva a disputa mederben tartásáról. Ez a politikai osztály felelőssége. Ha tisztességgel beleállnak, nem kizárt, hogy még a kultúrharcról is elfeledkeznek majd, az árokásásról nem is beszélve.

A siker azon is múlik, hogy az értelmiség hajlandó-e végre elszakadni a felelősség áthárításától, a tehetetlen nyavalygástól, és szerepét tekintve túllép a hatalom viselkedésének kommentálásán.

Szakály Sándor történész, a Veritas Intézet főigazgatója szerint ha létezik nemzeti minimum, akkor ez abban áll, hogy Magyarországnak van múltja, jelene, és van jövője is.

Petőfi Sándor A XIX. század költői című versével – leckét adva az utókornak – letette a garast a nemzeti minimumról szól párbeszéd tekintetében.

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog be minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

Ha a kánaán nem is, az értelmes vita és a nemzeti megegyezés lehetősége előttünk áll. Ne halogassuk tovább!

Borítókép: Győri Enikő, a Fidesz-KDNP EP-képviselője, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke, Náray-Szabó Gábor (j) alelnök a szervezet sajtótájékoztatóján 2026. április 24-én – Fotó: Civilek.info