Történelmi tény, hogy hazánkban 1945 után nemzeti mértékű elitmegsemmisítési kísérlet zajlott. A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel egyik legtragikusabb következménye a hagyományos elit üldözése, kifosztása, tönkretétele volt. Rákosi Mátyásék nagy erővel üldözték az egyházakat, a polgárságot, az arisztokráciát, az értelmiséget, nagy- és középbirtokosokat, az iparosokat, lényegében a hagyományos elitet.

Ezt az irtóhadjáratot a Rákosi-diktatúra idején csúcsra járatták, de maradt belőle bőven a Kádár korszakra is. Mindannyiunk életére kiható káros utóhatása máig nem szűnt meg teljesen. 1990-ben azonnal  rágalomhadjárat indult  azok ellen, akik kárpótlást és igazságtételt követeltek, igyekeztek visszaszerezni a földjeiket, tönkretett családjuk becsületét, a legitimációjukat.

A kezdőrúgást – Rákosi Mátyás kifejezésével – a fordulat éve jelentette. 1948-at írtunk, s ahogyan azt az én boomer nemzedékemnek tanították az iskolában, a kommunisták mögül „eltűntek a pártok”. Valójában az úgynevezett forradalmi terror gépezete eltüntette őket. Jöttek a koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” munkatáborokba deportálása, a kivégzések. Ahogyan a Tanú című filmben Virág elvtárs összefoglalta a korszellemet: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”

Voltak súlyos előjelek, mindenekelőtt Kovács Béla kisgazda főtitkár elrablása, és deportálása a Szovjetunióba, aztán 1947-ben az elcsalt, kék cédulás választás. Érzékelhető volt, hogy jó világ itt nem lesz. A kommunisták hatalomátvételével aztán megpecsételődött az ország sorsa. A történelmi pártokat betiltották, vezetőiket üldözték. A Svájcban szabadságát töltő Nagy Ferenc miniszterelnök ötéves fiát elrabolták, s csak a kormányfő lemondásáért engedték szabadon, azzal a feltétellel, hogy soha többé nem térnek vissza Magyarországra.

„Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát…” – dalolták a kommunisták. Végső harc – végső megoldás. Egy párhuzam a fasizmussal a sok közül. Kész a leltár. 1950 – 53 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat emeltek. Negyvenezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) pedig egyszerűen kitiltottak Budapestről. Egy 1953. június 1-jei állapotfelmérés szerint Magyarországon 40 734 ember volt bebörtönözve politikai okokból.

Faludy György életrajzi regényében, a recski internálótáborban az ávós őrnagy beszéde jellemzi az 1953. szeptemberi szabadon bocsátások légkörét: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. A következő mondatában az ávós már fenyeget. Figyelmeztet, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól  bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.”

Az üldöztetés nyomán a  régi elit döntő része elhagyta az országot. Aki itthon szabadlábon maradt, számkivetettnek számított. A korábbi elit és a középosztály 1945 után az államosítások, a földosztás – mely az egyházakat megfosztotta fő anyagi bázisuktól –, a katonatisztek szelektálása, a közigazgatás B-listázása miatt elvesztette vagyonát, befolyását. (A B-listázáskor főleg jobboldaliakat bocsátottak el a közszférából: az érintettek száma 60–100 ezerre tehető.)

Magyarországon az egyházi vezetés volt a legtovább az ellenzék bázisa a kommunistákkal szemben. A szovjetizálás azonban őket, a „csuhásokat” is gyorsan elérte. 1950-ben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, életre hívták a papi békemozgalmat, és az egyházat totálisan alárendelték az államnak. Az 1949-es Mindszenty-per után következett 1951-es Grősz-per. A kalocsai érsek kényszer hatására aláírta a Rákosi által régóta erőltetett megegyezést az állammal, mégis 15 év börtönre ítélték.

Ötvenhat vérbe fojtása után következett a Kádár-korszak, eleinte iszonyú megtorlással, majd 1962-ben meghirdették az új doktrínát: aki nincs ellenünk, az velünk van.

A hatvanas – hetvenes években ráborult a társadalomra a kollektív amnézia leple,  a nihilizmus, és helyezkedés lett az életrevaló szinonimája. Lassan ölő  szellemi és lelki mérgezés zajlott. A szocialista embertípus a fülét-farkát behúzó nyárspolgár lett. Aki máshogy akart élni, megbújt, inkább hallgatásba burkolózott. Mások – ki-ki gerince és gusztusa szerint beálltak a sorba vagy társutasok lettek. „Higgyük újra el, hogy semmiről sem tudunk…” – énekelte Cseh Tamás, már a Kádár korszak végelgyengülésének hajnalán.

Az értelmiség jelentős része Aczél György húzd meg – ereszd meg politikájának hatására kiegyezett a hatalommal. Cserébe alkothattak, ha négy tabut még a gondolatukból is száműztek. Amennyiben a szovjet megszállást, az egypárt rendszert, ötvenhatot, és a munkás-paraszt hatalom elsődlegességét nem firtatták, akár koruk ünnepelt művészei lehettek. Aki nem fogta be pörös száját, azt igyekeztek emigrációba kényszeríteni, végső soron beutalták a politikai pszichiátriára, hogy a túlfűtött igazságkeresés betegségéből kigyógyítsák.

A nyolcvanas évekből való a pesti vicc. Beszélgetés a bolondok háza főorvosával.

• Ezek az emberek politikai nézeteik miatt kerültek Hárshegyre?
• Dehogy, ezek valóban bolondok.
• Akkor miért állítják azt, hogy politikaiak?
• Mert ez a rögeszméjük!

Gorbacsov hatalomra kerülésével elindult a nagy helyezkedés. Nyilvánvaló volt, hogy a működő szocializmus nem létezik, a létező pedig nem működik. Az elvtársak közül, akik megértették az idők szavát, zuhanyozáskor lemosták magukról a kommunista elkötelezettséget, a május elsejei felvonulások tábláit pedig kicserélték: Éljen és erősödjön a neoliberalizmus, csak összefogni hát!” És kinevezték magukat kapitalistának.

A világuk most van leáldozóban. Reméljük a legjobbakat.

Szerző: Gazsó L. Ferenc
Címlapkép: Fortepan

Az írás címe idézet Kányádi Sándor: Prométheusz című verséből