Magukat szabadelvűnek hirdető, valójában szektás kritikusok folyamatosan nyomás alatt tartották a miniszterelnök politikai igazgatója doktori disszertációjának opponenseit. Ziegler Dezső Tamás, az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi docense, az egyik opponens férje ezzel szemben fogalmazott meg markáns bírálatot:

Orbán Balázs több hét aktív, ellene és az ELTE ellen irányított hisztériakeltés után megvédte doktori értekezését. A feleségem, Unger Anna volt az egyik opponens.

Szégyellje magát mindenki! – a nem éppen kormánypárti opponense védte meg Orbán Balázs doktoriját

Elképesztő volt átélni, hogy milyen alantas őrjöngés zajlott az eljárás körül amellett, hogy mind az elvek, mind a részletek alapvetően rendben voltak. Úgy tettek, mintha a jogi/társadalomtudományi disszertációkban az önplagizálás nem lenne teljesen általános jelenség: meggyőződésem, hogy jogi disszertációk esetén legalább 50-60 százalékban előfordul. Egy időben a konzulensek még bátorították is, legalább lesz publikációja az illetőnek.

A most felháborodók elhallgatták, hogy a hangos szektás kritikusok egy részének is pontosan ilyen, sőt, Orbán Balázsénál még több átvétele van, akár közös szerzős cikkekből is.

Úgy állították be, mintha a metaadat miatt Orbán Balázs lebukott volna; miközben én is tudok olyan liberális professzorról, akinek a metaadatai mást mutatnak, mint amire a szerzőség utalna – és mégis biztos vagyok benne, hogy ő írta a disszertációját. Úgy tettek, mintha evidens lenne, hogy politikai alapon meg kell buktatni a dolgozatot, más választása (akadémiai szabadsága) egy tudósnak nem lehet. Noname újságírók játszottak hirtelen tudóst, és magyarázták nagy mellénnyel az egyetemnek és valódi tudósoknak, hol kéne szerintük a védést tartani, meg, hogy a védés tárgya humbug. Mintha a 21. században a szuverenitással nem lehetne foglalkozni (ezt úgy írom, hogy sok szempontból nem értek egyet az Orbán Balázs által írtakkal).

Azt hazudták „hozzáértők”, hogy témaváltás történt (mintha a parlamenti jognak a képviselők jogállása nem lenne része).

Úgy tettek, mintha Orbán Balázs tudományos teljesítménye nem létezne (a Springeres szerkesztett kötete, írások jó nevű magyar lapokban, ld. Jog-Állam-Politika, Közjogi Szemle, Hungarian Yearbook of International Law and European Law stb.). Mintha a CEU-ról kikerülő PhD-hallgatók, akik jelentős részének semmilyen publikációja nincs, mert nem követelmény, bármiben is jobbak lennének. A legkomikusabb az volt, amikor olyan „tudósok” kritizáltak, akik tudománya a Mozgó Világ teleírásában merült ki. Azt hazudták, fura, ha ennyi idő után véd az ember, miközben ez nem furcsa, a szabályoknak megfelel, és elő is fordul. Ha kivár valaki, több kutatással értelmesebb dolgozatot tud írni az esetek jelentős részében.

Számomra egyébként egyértelmű volt, hogy Orbán Balázs írta a dolgozatát: nem hiszem, hogy valaki ennyire képben lenne, ha nem ő írta volna, és erre utal a védésen nyújtott, papírok, jegyzetek nélkül megtartott, felkészültséget tükröző előadása is.

Számomra egyértelmű, hogy a magyar felsőoktatás, de amúgy a médianyilvánosság is, az autoriter liberalizmus problémájával küzd. Úgy mondom ezt, hogy az egyik legaktívabb szerző vagyok, aki a kormányzat akadémiai szabadsághoz fűződő viszonyát, illetve az akadémiai szabadságot az Európai Unióban tudományos éllel vizsgálta. Ezen vélemények miatt sokszor sokan belém törölték a talpukat. Ugyanakkor azt gondolom, a cyberbullying, ami kialakult, semmiben sem különbözik az autoriter jobboldal által generált hasonló, eszetlen hergeléstől, ráadásul nem először fordul elő „liberális berkekben, hanem rendszeresen visszatérő jelenség”.

A szellemi abúzussal ér fel, ahogyan a bizottság tagjai, az egyetem és az eljárás hitelét az aktuálpolitika jegyében alá próbálták ásni.

Azt is gondolom, hogy baloldalhoz és jobboldalhoz hasonlóan beszélhetünk mérsékelt és autoriter liberalizmusról, és ennek komoly nemzetközi irodalma is kezd lenni (ld. pl. Wilkinson vagy Deneen műveit).

Ha egy irányzat konformizmust vár, kirekeszti válogatás nélkül a vele egyet nem értőket, és az agressziót irányítja ellenük, akkor az bizony autoriter.

És ilyen értelemben egyetértek Hack Péterrel: jogos a bolsevikozás a védés kapcsán. Hacknak abban is igaza van, hogy hasonló hisztéria nem zajlik akkor, amikor a liberális kollégák maguk között szerveznek védéseket az akadémiai közegben (egyébként néha arcpirítóan szektás módon).

Emellett az autoriter liberalizmus a felsőoktatásban unalmasan homogén tanszékeket és intézeteket eredményezhet, ahol mindenki „egy irányba néz”. Ahova csak azok kerülhetnek be, akik „be vannak kötve” a „baráti” rendszerbe. Ahol vezetői funkciókat alapvetően csak szektatagok láthatnak el. És a legfontosabb: ahol a viták hiányoznak, mert az okosok megmondják, mit kell gondolni. Még akkor is, amikor épp arról ír az ember, hogy ez mennyire problémás, csak annyi a válasz némi mansplaining keretében, hogy nem érti, nem látja át.

Rácz András, meg a zs kategóriás, PhD-val nem rendelkező, különösebb tudományos tevékenységet nem folytató ügyvédek és „újságírók” sunyi igénytelenkedéseinél egyébként őszintébbnek gondolom Polyák Gábor érveit, aki ideológiai alapon zárta volna le az eljárást.

Jött olyan felvetés is, amiben Orbán Balázst Carl Schmitthez hasonlították, felvetve a dilemmát, hogy kinek engedhető a fokozatszerzés. A gond az, hogy a „no platformingnak” az akadémiai közegben egészen komoly irodalma van, ugyanakkor nem véletlenül írják le komoly szerzők, hogy mennyire visszaüthet, ugyanis pont a tudomány egyik értelmét, a diskurzust és a vitát lehetetleníti el, és az esetek jó részében oda vezet, hogy fű-fa-virágot elkezdenek kirekeszteni.

Ráadásul itt nem egy beszélgetés lemondásáról van szó, hanem komolyabbról: hogy nem engednénk tanulni, kutatni és művelődni valakit. Ez a tudomány ethoszával megy szembe.

Jogászként érdekesnek tartottam a kérdést azért is, mert alapvetően illegális, amit jogászok is követeltek. Nem lehet politikai vagy ideológiai alapon így kizárni senkit – írja Ziegler Dezső Tamás, akinek teljes írása az Indexen olvasható.

Borítókép forrása: Facebook/Orbán Balázs