Nem nagy ügy. Összejött úgy 12 ezer ember, megnézték a műsort, meghallgatták a szónokokat, tapsoltak az ismert és kevésbé ismert közéleti személyiségek őszinte mondatainak az összetartozásról, családról, reményekről, majd jött Orbán Viktor felszólalása – és ennyi. Ennyi?

Háromszor annyian szerettek volna bejutni a Papp László arénába, a Digitális Polgári Körök első országos találkozójára, mint amennyien elfértek a csarnokban. Na és? Mi ez ahhoz képest, hogy árad a Tisza. Vagy legalábbis ezt mondják. Esetleg apad, de az ilyen vélemények csak rosszindulatú, hazug ner-es álhírek. Mindenki láthatja Píter Mádjár közösségi oldalán a mesterséges intelligencia segítségével feljavított képeken, hogy rengetegen vannak. Mindig és mindenhol.

Igaz, a drónképek meg ennek az ellenkezőjét bizonyítják, de azt a gaz fideszesek biztosan manipulálják. Mert a Tisza árad, még ha szárad is, ezt kötelező elhinni, mert ha nem, jön „The man” és leüvölti a hajadat, rád uszítja nyugdíjas kommandóját, lelövet, felköttet és más nyalánkságokkal félemlít meg.

Hú, de nagyon rettegünk!

Csak nekünk volt – és a szívünkben ma is él – egy II. János Pál pápánk, aki megkért minket: Ne féljetek! Hát nem is félünk, a valódi magyarokra nem jellemző a félelem. A valódi magyar nem veszíti el a reményt még reménytelennek látszó helyzetekben sem. A valódi magyar inkább feláldozza magát, de nem törődik bele a vereségbe, mert harcos nép vagyunk. Ha meg győzelemre áll, miért is tenné?

Figyelem a beléptető kapukat, a fémdetektoros ellenőrzést. Jobb a biztonság, senkire sincs ráírva, valóban digitális polgár-e, vagy éppen valóságos terrorista. Esetleg valaki, akit életveszélyesen megfenyegettek és lőfegyverrel véli megvédeni magát.

Egyetlen biztosítótűt sem kell elvenni senkitől, nemhogy más, Ruszin szívéhez közel álló eszközt, amivel ölni lehet. 12 ezer ember között egyetlen sincs, aki ne tudná, egy ilyen eseményre nem visz magával az ember semmit, amivel árthatna másoknak. Pedig biztosan akad közöttük pár ezer, akit már megfenyegettek ballib oldalról. Mit kellene magával vinnie Bohár Daninak, M. Dobos Marianne-nak, M. Kovács Róbertnek, hogy biztonságban érezzék magukat? Aknavetőt? Vállról indítható rakétát? Esetleg tankot? Nem szólva Orbán Viktorról, neki egyenesen interkontinentális ballisztikus rakétára lenne szüksége.

Még egy svájci bicskát sem hozott magával senki.

A lelátók megtelnek, a program csúszik. Nincs morgolódás, türelmetlen beszólások, van viszont beszélgetés a várakozás idején. Az egymást nem ismerők találkozásai olyanok, mintha húsz éve jóbarátok lennének. Mert együvé tartoznak, a közös szándék – ha az jó szándék – összehoz.

Aztán elkezdődik. Hihetetlen érzés, szavakkal nehezen vagy sehogyan sem leírható. Ezt nem adja vissza a televíziós vagy internetes közvetítés. Egyszerűen érezni a szeretetet, betölti a teret, mert betölti a szíveket is. Közhely, de most érzem én is: a szeretet szinte kézzel fogható.

A Papp László aréna néhány órára a szeretet csarnokává nemesült.

A megszólalók és megszólaltatottak sem ébresztenek gyűlöletet. Van gúny, van indulat, előbbit Kocsis Máté, utóbbit – nem meglepő – Lázár János képviseli, de egyikük sem ígér akasztást, agyonlövést, de még üldöztetést sem az ellenfeleknek. És egyetlen bekiabálás, füttyszó vagy hurrogás sem hangzik fel, akkor sem, amikor az ellenzék egyik magyarnak nevezett alakjáról vagy a pártjáról(?) esik szó. Lehet, hogy akad a 12 ezer ember között olyan, aki gyűlöletet érez az ellenoldal iránt, de ennek jelét sem adja senki. Csak szánja, és ha lehet – márpedig van miért -, kineveti őket.

Mi ez az érzés? Miért küszködik a könnyeivel az ember, amikor színpadra lép Demjén Rózsi, amikor Pataki Attila a kör közepén áll? Miért ébred az ember szívében valami furcsa melegség, amikor Kudlik Juli a szeretetről beszél, amikor Nagy László, Görbicz Anita, Berki Krisztián a nemzet képviseletéről, a haza szeretetéről mondja el gondolatait, amikor Nyerges Attilával együtt énekli 12 ezer ember a „Nélküled” himnusszá nemesedett sorait, amikor három imádni való, sikeres hölgy, Szentkirályi Alexandra, Rubint Réka és Marsi Anikó az anyaság nemes és nehéz küldetését ecseteli, vagy amikor Szarka Tamás felvidéki magyar dalszerző és énekes „Otthon vagyunk” című dalát hallgatja?

Talán ez a hazaszeretet, az összetartozás csodásan borzongató átélése. Ilyen az, amikor a keresztény-konzervatív közösség nem háborút hirdet, de harcra kész. Azokért az értékekért, amelyek az embert emberré teszik: Isten, haza, család.

Nem valaki, valami ellen, hanem valamiért, amit úgy hívnak: magyar haza.

Szerző: Ifj. Tóth György

Fotó: VIVIEN CHER BENKO Forrás: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály