Amikor böjtről, önmegtagadásról, csöndességről, adventi készületről beszélünk, fontos arra gondolni, hogy mindez nem önmagunk ellen elkövetett erőszak – mondta advent kapcsán Martos Levente Balázs, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke. A Központi Papnevelő Intézet rektora hozzátette: szívesen beszélünk az advent reménysugaráról, ugyanakkor advent nehéz időszak, mert magasak az elvárásaink. A várakozásnak azonban van helye és értelme, nem vákuumban élünk, amiben csak a nullának és a tíznek van értéke, hanem a kettő közötti növekedést is meg kell becsülnünk!

– Advent négy vasárnapján a hegyi beszédet középpontba állítva konferenciabeszéd-sorozatra készül. Miért a hegyi beszédre fókuszál adventben?

– A konferenciabeszéd-sorozatot Barsi Balázs atyától vettem át, aki harminc éven keresztül folytatta e szolgálatot. Minden tiszteletem az övé, mert mindig keresett valami időszerűt. A négy evangélium a maga összetettségében nem változik, ilyen értelemben egy olyan állandó kihívást kapunk, aminek a naprakészségét bizonyos értelemben mindig magunknak kell megérteni, fölfedezni. Azért választottam idén a hegyi beszédet, mert manapság, ha valakire azt mondják, hegyi beszédet tart, a közbeszédben azt jelentheti, mondanivalója üres vagy fölösleges. Eközben Máté evangéliumában a hegyi beszéd Jézus szavainak az egyik legsúlyosabb összefoglalása. A legkomolyabb kihívásokat, így az ellenségszeretet parancsát, illetve bizonyos mértékig az erőszakmentesség kihívását ismerhetjük meg Jézus szavain keresztül, valamint a vallásosság gyökeres megújítását is e mondataiban találjuk meg. Úgy gondolom, hogy a hegyi beszéd mélyen beleíródott a kereszténység genetikájába. Amikor azt keressük, mit jelent kereszténynek lenni, nem mehetünk el e mondatok mellett. Természetesen minden korban más válaszokat adott a kereszténység e kihívásra, de amikor a saját gerincünket akarjuk megerősíteni, és szeretnénk visszatérni a kereszténység lényegéhez, jólesik rátekintenünk Krisztusra, aki e kemény, kihívó, az Isten iránti hűséghez visszahívó szavakat ma is elmondja nekünk.

– Úgy érzi, a hegyi beszéd üzeneteire adventben fokozottabban van szükségünk? Tartalmasabb lelki táplálékot adhatnak Jézus metaforái, a rejtekhely, az ellenségszeretet, a hegyre épült város, a lámpás? Vagy éppen az a tanítása, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak?

– Valahogy úgy képzelem el, hogy az ember észre sem veszi, de minden döntésében, cselekedetében hasonló módon viselkedik. Aki úgy rendezi be az életét, hogy gyermek módjára mindig csak az iránt nyúl, ami a legédesebb, örökre gyermek marad. Aki folyton szigorú, mindig csak a legkeményebb kihívásokkal törődik, általában hasonló alapállást fog felvenni. Szeretném azt hinni, hogy észrevesszük, amiben élünk. A vásári csillogáson, a kirakatokon igazából mindannyian átlátunk, mert abban, ami nem teljes, nem tökéletes, senki nem érzi jól magát. A kérdés az: hol vesszük észre azt, hogy a csillogás, illetve a saját vágyaink mögött, amelyeket ezek látszólag kielégítenek, van egy mélyebb vágyunk. Hol indulunk olyan irányba, ahol észrevesszük, nekünk is jobbat tesz, ha megállunk, ha rejtekhelyen időzünk, ha realizáljuk, mire van szükségünk, és miképpen tudjuk ezt másoknak is megadni, hallgatva Jézus aranyszabályára. Nem ítélem el azokat, aki az advent csillogását örömmel veszik, de úgy gondolom, mélyebb igazságra szomjaznak, ahogy velük együtt magam is.

– A csillogás pótszert jelent a mindennapok sivárságában?

– Az advent és a karácsony gyermekkorunk óta hozza e csillogást. Az angyalok szavával, a békeszózattal, a betlehemi csillag fényével ugyanis kaptunk egy ígéretet. A baj akkor következik be, ha elveszítjük az ígéret valódi mélységét. Ha mindenből csak gyerekmesét csinálunk, és közben nem próbáljuk meg felnőttként meghozni – legalább néha – azokat a döntéseket, amelyek ezt a mesés valóságot a maga igazságában elérhetőbbé teszik. A kereszténység újra meg újra Isten ajándékáról szól. Ez nem helyettesíti az emberi erőfeszítést, sokkal inkább felszabadít arra, hogy elkezdjünk érte tenni. Nem gondolom, hogy az emberek jókedvükből választják a butuska csillogást vagy a torzítást. Bizonyos mértékig szükségünk van azokra a meghívásokra és kihívásokra, amelyek segítenek, hogy ennél többet valósítsunk meg.

– Hogy átlássunk a szitán?

– Pontosan. Merjük elfogadni a komolyabb ajánlatokat. Amíg nincs sikerélményük a gyerekeknek, amíg nem tapasztalják meg, hogy a rendszeres munka, a szorgalmas tanulás előrébb segíti őket, addig marad az ügyeskedés, az erőszakoskodás, a csalás. Megtapasztalni, hogy előrébb jutunk, ha szorgalmasok vagyunk – miközben még jobb szájízzel is élhetjük az életünket – az a belátás, ami, ha valakinek nincs meg, azon kell lennie, hogy megtalálja, ráérezzen arra, érdemes küzdeni – vagyis átlátni a szitán, a csillogáson.

– Tapasztalati szerint mit jelent ma az advent az átlagembernek?

– A jelenlegi élethelyzetemben, illetve különböző szolgálataimban megéltek arról árulkodnak, hogy szívesen beszélünk az advent reménysugaráról, ugyanakkor ez egy nehéz időszak is, mert magasak az elvárásaink. Belehelyezkedünk a megajándékozott gyerekszerepbe, másfelől szeretnénk mindent megadnak a szeretteiknek. Ezért szinte belefeszülünk abba, hogy minél többet tudjunk másoknak adni, ám sok embernél az adni vágyás csupán anyagi értelmű. Pedig – bármennyire is banálisnak tűnik – nem ez az ember legmélyebb igazsága. Például, ha visszagondolok meghatározó találkozásokra, nem tudom felidézni, mit viseltek a számomra fontos és értékes személyek, mert nem az a lényeg. Az anyagi készülődésnek, ami már október végétől az utcákra telepszik, csak jelnek kellene lennie. Jó volna, ha eljutnánk a valóságig: ha karácsonyból kimarad Jézus, akkor az ünnep elveszíti az alapját, akkor a furcsa ürességet el kell takarnunk drága ajándékokkal, ragyogással, különleges utazással. Ezek önmagukban nem rosszak, csak fontos lenne, hogy az alap, a mélység is meglegyen, amitől értelmet nyernek.

– Mekkora szerepe van mindebben annak, hogy a vallásosság egyre inkább háttérbe szorul? Ilyen közegben miként kerülhet ismét középpontba az Úr eljövetelének várása, az elcsendesedés?

– A Tűzszekerek című Oscar-díjas filmben van egy jelenet, amikor a kiváló sportoló-lelkész meglátja, hogy gyerekek futballoznak vasárnap. Azt mondja nekik: a vasárnap nem a futball napja, de gyertek el holnap is, és játsszunk együtt. Majd odafordul a szomszédjához és kijelenti: nem szeretném, ha azt hinnék, Isten ünneprontó! Amikor böjtről, önmegtagadásról, csöndességről, adventi készületről beszélünk, fontos arra gondolni, hogy mindez nem önmagunk ellen elkövetett erőszak. Nem az a lényege, hogy rosszat akarnánk magunknak vagy a környezetünknek, inkább az, hogy a tényleges nehézségeket, a várakozás súlyát, a kapcsolatoknak időnként megmutatkozó ürességét ne akarjuk felszínes dologgal betakargatni, hanem merjük azt mondani: ennek a nehézségnek arra van „szüksége”, hogy ránézzünk. Az ürességnek az tesz jót, ha átéljük. A várakozás, ami az életünket jellemzi – nem csak a vallásos értelemben vett Messiás-várásra gondolok, hiszen természetesnek vesszük, ha egy esküvőre készülő fiatal pár várja, hogy a szép ünnep bekövetkezzék – azt jelenti, hogy annak van helye és értelme. Nem egy vákuumban élünk, amiben csak a nullának és a tíznek van értéke, hanem a kettő közötti növekedést is meg kell becsülnünk! A várakozás időszaka az ünnep Istentől kapott, de nagyon emberi ritmusára emlékeztet bennünket.

– Szombathelyen született, Győrben tanított, Rómában töltött hat évet. Lát különbséget az adventi időszak megélésében, külsőségeiben, ha összeveti a felsorolt városokat Budapesttel?

– Nehéz kérdés, mert Rómában három évtizede tanultam, és Szombathelyről is régen elszólított a kötelesség, gyanítom, megváltozott sok minden. Budapest ötödik kerületében élek jelenleg, amire mondhatjuk, hogy a főváros legpezsgőbb, egyik legszebb része, ahol sok a turista, ezért mozgalmasabb, gyorsabb, bizonyos értelemben a vásári hangulat jellemzi. Visszagondolva a szombathelyi és győri éveimre, az adventi időszak elevenebben jelenik meg bennem. Közös gyertyagyújtásra gyűltünk össze, vagy sült gesztenyét fogyasztottunk a hidegben; ezekben az emlékekben közös, hogy emberek találkoztak, és a korán beköszöntő este sötétjével dacolva egymás közelségét, a szeretet melegét keresték. A római emlékeim mindezt kiegészítik azzal, hogy ott még inkább átéltem a közösségben való készület fokozatait. Német, horvát, szlovén papnövendékekkel együtt sokat énekeltünk, karácsonyi koncertet adtunk, a belső készület még inkább jellemző volt. Általánosságban véve azt mondhatom, a nagyobb városokra jobban jellemző a személytelenség, amiben néha jó feloldódni, máskor pedig szükséges, hogy keressük a kapcsolódásokat.

– Az elcsendesedés, tágabb értelemben a vallásosság terjesztésében, életben tartásában döntő szerep hárul a papságra. E tekintetben ön a legfontosabb posztot tölti be a Magyar Katolikus Egyházon belül, mint a Papnevelő Intézet rektora. Az elmúlt évekkel összevetve nőtt, stagnált vagy csökkent a papi hivatás iránt érdeklődő fiatalok száma?

– Kisebb változások évről évre előfordulnak, de a papi hivatást választók száma lassú csökkenést mutat Magyarországon. Ugyanakkor az idei évben többen jelentkeztek, akár a római, akár a görög katolikus szertartású közösségeket nézzük. Minden évben más utakat látunk, de a fiatalok, akik hozzánk jelentkeznek, többségében néhány egyetemen vagy munkahelyen töltött év után választják a papi hivatást. Néhányan közülük visszatérnek korábbi életükhöz, de nem kevés azoknak a száma, aki a papi szolgálatban találják meg életük értelmét. Isten értelmes élettel akar bennünket megajándékozni, és a közösség szolgálatában megmutatja, hogy jó elköteleződni a mások iránti szeretetre.

– Mi jelentette önnek az óév legörömtelibb eseményét?

– A nyári szabadságom alatt érkezett el számomra egy olyan időszak, amikor a két és fél évvel ezelőtti püspökké szentelésemre tényleges belső nyugalommal, kipihenten emlékezhettem vissza és hálát adhattam érte. A nyári csöndesség különös ajándéka ahhoz segített, hogy még inkább megérkezzem a mostani életfeladatomhoz. Jellemző eseményként él bennem Ferenc pápa sejthető, számomra mégis váratlan halála, ami nagyon megdöbbentett. Ugyanakkor boldoggá tett, hogy tizennegyedik Leó pápa személyében együtt érző egyházfőt választottak a bíborosok, akinek a gesztusaiból leszűrhető: mélyen együtt él a világgal, és Krisztus tanújaként van jelen az evilágban.

– Hogy érintette önt, mint az ügymenet püspöki delegátusát, hogy októberben megindult Ervin Gábor boldoggá avatási ügyének egyházi szakasza?

– Egy vértanú pap személyére megdöbbentő rátekinteni, különleges őszinteséget követel meg a papi szolgálatban. Személyében olyan valakinek az élete és odaadása jelenik meg előttünk, aki végigjárta a szeretet útját, és ez különleges jelentőségűvé teszi a tanulságtételét. Ervin Gábor atya ígéretes, nagyon tehetséges, sok szempontból kiemelkedő papi jellem volt. Életét mások megmentéséért ajánlotta fel, ahogy Krisztus is. Mindig örömteli, amikor azt az örömhírt oszthatjuk meg felebarátainkkal, ami a mi életünknek is értelmet ad. Hasonlót éltem át, amikor Salkaházi Sárát boldoggá avatták, hiszen egyszerre volt jelen bennem egy különös gyász, másfelől odaadott élete, átlépése az örökkévalóságba mégis arra emlékeztetett, hogy emeljük fel a fejünket, és várjuk azt az örök életet, ami értelmet ad az itteninek.

– Hogyan készül a Központi Papnevelő Intézet az adventre és a karácsonyra?

– Szent Miklós napján a hagyományokat követve a harmadéveseink műsorral ajándékozzák meg a közösséget, amelyben szeretettel parodizálják a tanárokat, önmagukat. Ez egy olyan esemény, ami sokkal kedvesebb bármilyen édességnél, mert a kispapok derűs szeretettel tudják szemlélni egymás hibáit. Karácsony előtt néhány nappal megajándékozzuk egymást, előtte sorsot húzunk, ki kinek keres egy-egy apró figyelmességet. Ezek a közös alkalmak kiegészítik a hajnali miséket, az adventi prédikációk sorrendjét. Szenteste néhány paptestvérrel elcsendesedünk, majd szerény vacsorát, közös imádságot követően a hívek közösségét szolgáljuk.

Szerző és fotók: Császár Tamás