Nagy figyelem övezte a NATO nemrégiben tartott madridi csúcstalálkozóján zajló eseményeket, különösen azt, hogy mi lesz végül Svédország és Finnország tagfelvételével? Törökország ugyanis blokkolni látszott a két északi ország tagfelvételét, feltételül pedig komoly árat kértek.

Május második fele izgalmas volt a NATO számára: Svédország és Finnország, amelyek oly sokáig elzárkóztak a tagságtól, benyújtották csatlakozási kérelmüket a szövetséghez. A legtöbb szakértő azt jósolta, hogy a NATO június végi csúcstalálkozóján a két leendő tagot a szövetség tagjai közé fogadja majd.

Törökország azonban azzal lohasztotta le az izgalmat, hogy visszatartotta hozzájárulását, és panaszt tett a két ország – különösen Svédország – ellen bizonyos kurd csoportok támogatása miatt.

Ehhez képest azonban mégis megtörtént a megegyezés, de vajon, mi történt?

A június 28-i háromoldalú memorandumban – amelynek megszületésében Jens Stoltenberg NATO-főtitkárnak és a Biden-kormányzatnak nem kis szerepe volt – a három ország egyetértett abban, hogy

„Finnország és Svédország mint leendő NATO-szövetségesek teljes mértékben támogatják Törökországot a nemzetbiztonságát fenyegető veszélyekkel szemben. Ennek érdekében Finnország és Svédország nem nyújt támogatást az YPG/PYD (Szíriai Kurd Népvédelmi Egységek és a hozzájuk kapcsolódó Demokratikus Unió Pártja] pártoknak”.

A közlemény így folytatódott: „Finnország és Svédország egyértelműen elítél minden terrorista szervezetet, amely támadásokat követ el Törökország ellen, és mélységes szolidaritásukat fejezik ki Törökországgal és az áldozatok családjaival”.

Mindez fontos győzelem volt Törökország számára. Tavaly novemberben ugyanis a kormányzó svéd szociáldemokraták megígérték, hogy elmélyítik együttműködésüket a PYD-vel, azzal a kurd baloldali párttal, amely a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szeparatista mozgalom egyik tagszervezete.

Hogy tettek a svéd szociáldemokraták ilyen ígéretet?

Mert parlamenti többséget próbáltak találni a kisebbségi kormányukhoz, és ahhoz, hogy elérjék az amúgy is bizonytalan helyzetű, egyszavazatos parlamenti többséget, meg kellett maguknak nyerni Amineh Kakabaveh parlamenti képviselőt, akit kirúgtak a svéd Baloldali Pártból, és jelenleg függetlenként ül.

Kakabaveh, aki korábban a Peshmerga harcosa volt (az iraki fegyveres erők kurd ága), kimaxolta befolyását azzal, hogy a kurd ügyek támogatását követelte.

„Mindenki meghajol Erdogan előtt, csak azért, mert gond van Putyinnal”

– mondta Kakabaveh a nemzetközi médiának adott számos interjúja egyikében.

Június végén azonban a svéd parlament befejezte munkáját, mely csak a szeptemberi parlamenti választások után fog folytatódni, valószínűleg más felosztásban. Magdalena Andersson miniszterelnök így már nem tartozott semmivel Kakabavehnek, akit párttagság hiányában amúgy sem lehet újraválasztani, és aláírhatta a memorandumot Törökországgal.

Ahogyan természetesen Finnország is, amelynek NATO-tagsága közel sem szúrta ennyire Törökország szemét.

Bár minden kormányközi megállapodás ördöge a végrehajtásban rejlik, a svéd-finn-török memorandum mindenképpen Törökország győzelmét jelentette. A PYD támogatásának elítélése mellett Svédország és Finnország ígéretet tett arra, hogy feloldják a Törökországba irányuló fegyverexport felfüggesztését, valamint hogy

„a Törökország által szolgáltatott információk, bizonyítékok és hírszerzési adatok figyelembevételével gyorsan és alaposan foglalkoznak Törökország folyamatban lévő kitoloncolási vagy kiadatási kérelmeivel a terrorgyanús személyek tekintetében”.

Hogy ez mit jelent, azt Recep Tayyip Erdogan elnök a török médiában fejtette ki: Svédországnak 73 feltételezett terroristát kell kiadnia Törökországnak – jelentette be.

Washington eközben jelezte, hogy hajlandó eladni Ankarának új F-16-os vadászgépeket és modernizációs felszereléseket a már meglévő F-16-osokhoz.

Svédország nagyszámú kurd kisebbségének sok tagja – akik több évtizeden át menekültként érkeztek Svédországba – felháborodott a megállapodáson. De ahogy egy NATO-tagállam egyik magas rangú tisztviselője fogalmazott: „Svédország és Finnország megtanulta a kollektív védelem első leckéjét”: a kollektíva egyes tagjai lehetnek nehézkesek, sőt ellenszenvesek is, de mindenki biztonsága érdekében együtt kell működni velük.

Svédország és Finnország természetesen megpróbálhatja késleltetni a memorandumban vállalt kötelezettségek végrehajtását.

Ám végül is Erdogan ellenállása a két északi ország tagfelvételét illetően nem az volt, amit sokan gyanítottak, tudniillik hogy új F-16-osokat szerezzen. Valójában a kurd terrorizmusról volt szó, ami Törökország számára nagyon is valós nemzetbiztonsági probléma.

Mivel Svédország és Finnország csatlakozni akart a szövetséghez, Erdogan lehetőséget kapott arra, hogy olyan engedményeket követeljen, amelyekre már régóta vágyott.

Mindez persze szomorú fordulat a kurd közösség számára, ám meg kell érteni, hogy Svédországnak mérlegelnie kellett nemzetbiztonsági érdekei és egy olyan közösség érdekei között, amelynek többsége a Közel-Keleten él.

Forrás: americanmilitarynews.com

Kiemelt kép: Recep Tayyip Erdogan / AFP/ 2021 Anadolu Agency / Emin Sansar