„Ha a mindennapjaink a másokkal való harcolással telnek el, akkor nemcsak Istent veszítjük el, hanem saját magunkat is”

Az Egyház ma hanyatló korszakát éli – véli Márfi Gyula. Ám a korábbi veszprémi érsek szavaiból nem pesszimizmus árad, ugyanis azt is megtudjuk tőle, Krisztus jegyesét az esendő emberek többször elvilágiasították már az idők során, de a szentek mindig képesek voltak visszaterelni a jó útra. A katolikus főpap nyugdíjasként is igyekszik aktív életet élni, de annak örül, hogy figyelmesebben tud imádkozni az utóbbi időben, és eközben még arra is volt ideje, hogy nézze a labdarúgó világbajnokság meccseit.

– Nemsokára megünnepeljük 2022 karácsonyát (az interjút advent negyedik vasárnapja előtt rögzítette a hirado.hu – a szerző megjegyzése). De még előtte, ahogy mindig, várakozással töltjük az időnket. Vagyis próbáljuk. Nem éltem más korban, de úgy érzem, mintha soha nem lett volna még ennyire nehéz a mindennapok jelentéktelen dolgait félretenni, hogy az örökkévalósággal folgalkozhassunk a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe előtti időszakban.

Az első századokban a keresztények az örökkévalóság igézetében éltek, miközben állandó életveszélyben voltak. Péter és Pál korában még várták Jézus korai második eljövetelét. Miután elmúlt a keresztényüldözés, az emberek gondolkodása fokozatosan elvilágiasodott.

Nem véletlen, hogy Szent Benedek, a nyugati szerzetesség atyja, kimenekült a pusztába és egyre többen mentek remetének. Úgy érezték, hogy a társadalomban már nem tudják a hitüket átélni.

Igaz, később arra is rájöttek, hogy a magány sem az igazi, hiszen nem ez Jézus akarata. Ekkor alapították meg a szerzetesi közösségeket, felrázva ezzel a keresztényeket. Majd a hívek buzgalma újra lanyhulni kezdett, de mindig voltak időszakok, amikor olyan szentek léptek színre, akik a természetfölötti iránti vágyat visszahozták az ember életébe. A tizenharmadik század például ilyen kor volt. Olyan hatalmas szentek tűntek fel, mint Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Szent Bonaventura, Szent Domonkos, Aquinói Szent Tamás, a mi Árpád-házi Szent Erzsébetünk, Szent Klára, Prágai Szent Ágnes és még hosszan tudnám sorolni. Utánuk megint egyháziasabb szemlélet kezdett el uralkodni, de később újra elvilágiasodtunk. Nem véletlen, hogy jött a tizenhatodik században a hitújítás, de nem úgy, mint azelőtt. A vége szakadás lett. Ebben mi, katolikusok is felelősök vagyunk, még akkor is, ha a mi meggyőződésünk szerint nem lett volna szükség a hit megújításához szakadásra, hiszen ezt támasztják alá a korábbi példák is.

– És a későbbiek?

Utána megint megújult az egyház. Jöttek a karmelita rend tagjai Nagy Szent Terézzel, Keresztes Szent Jánossal, akkoriban munkálkodott Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, kicsivel később Szalézi Szent Ferenc és még sokan, akik példát mutattak, nekik köszönhetően újra természetfölöttibb szemlélet kezdett el uralkodni. Úgy érzem, napjainkban megint hanyatló, dekadens korszakát éli az egyház, legalábbis Európában.

– Máshol milyen a helyzet?

Vannak olyan hírek, melyek szerint

Ázsiában, azon belül kifejezetten Japánban, Dél-Koreában, vagy Afrikában a kereszténység inkább erősödik. Európában viszont valóban ki kell mondanunk, hogy nagyon önmaga alatt van.

Engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet, amely kitűnően rávilágít, milyen mértékű az elvilágiasodás az öreg kontinensen. Körülbelül hat évvel ezelőtt még veszprémi érsekként Stuttgartban és környékén mondtam három misét magyaroknak. Beszéltem többek között arról is, hogy az Úr Jézus valóban feltámadt, ahogy arról is, hogy van mennyország, aminek gyönyörű szimbólumai vannak a Szentírásban. Például atyai ház, a visszanyert paradicsom, édenkert, szent város, új ég és új föld. A prédikációm után azt mondta nekem a plébános, örül, hogy erről beszéltem, mert ez ott már nem érdekel senkit. Hogy Jézus megszületett valóban, vagy nem, nekik teljesen mindegy. Azt mondják, „bennem szülessen meg!”. Vagy: „Jézus feltámadt vagy sem, kit érdekel? Bennem támadjon fel!”.

– És a mennyország?

Hogy az létezik-e szerintük? Az is mindegy nekik. Azt mondják: „teremtsük meg mi a mennyországot itt a Földön!”.

– Ilyeneket korábban eretnek mozgalmak vallottak. De a huszadik századi totalitárius diktatúrák is erről a tőről fakadtak.

Az egyházat ma maguk a keresztények fokozzák le népjóléti intézménnyé, amelynek ugyan van környezetvédelemmel foglalkozó hivatala, hajléktalan szállója, ami nagyon fontos és üdvös, de ennyiben ki is merül a tevékenysége. Az egyház így elszakad a hittől, és csak a szeretet számít neki. Csakhogy

a hit nélküli szeretet zsákutcákba, hamis utakra vezet. Eltorzítja a szeretetet.

Annyira szeretjük a gyereket, hogy ha nem akar imádkozni, akkor ne imádkozzon, sőt mi sem imádkozunk, nehogy megsértsük az ő érzéseit. Nem szeret templomba járni, hát akkor ne erőltessük, inkább mi sem járunk, nehogy szegénynek ez rosszul essen. Ha rosszalkodni van kedve, hadd rosszalkodjék, hiszen szabad akarata van. Mondok más példát. Szeretnünk kell a homoszexuálisokat. Eddig ez rendben van, hiszen mindenki Isten gyermeke, csakhogy nem úgy kell szeretni őket, ahogy lobbierők minket rá akarnak kényszeríteni, mert az valójában nem szeretet, hogy ha a helytelen cselekedeteiket megdicsérjük. Éppen ezért nem szabad megáldani a házasságukat sem. Azért mondom ezt, mert akad erre példa más országokból, ahol létezik a melegházasság intézménye a polgári jogban. Ahogy az is szokássá vált, hogy az élettársi kapcsolatokat megáldják. Ha már itt tartunk, ez a heteroszexuálisokat is érinti, Németországban már olyan is van a Lebenspartner, tehát élettárs mellett, hogy Lebensteilpartner, azaz életszakaszpartner. Ez katasztrófa. Nem csak Isten ellen vétek, hanem az emberiség ellen is, aminek a kipusztulásához vezet ez a hozzáállás, de legalább a kereszténység eltűnéséhez.

– Az adventi időszak sokszor már most is olyan, mintha eltűnt volna a kereszténység.

Úgy tűnik tényleg abban merül ki a fejlett világ emberének élete, hogy ehessen, ihasson, alhasson, állandóan fogyasszon, vásároljon valamit. Erről szól számára az adventi várakozása is, esze ágában sincs üdvözülni. Nem is gondol erre. Ezért is válik magányossá.

Megfigyeltem, hogy már a huszadik század irodalmában mennyire uralkodik a magány, ami mára még jobban elterjedt probléma.

Izajás próféta jövendölésében a megváltót Emmánuelnek nevezte, ami annyit jelent, velünk az Isten. Jézus nélkül magányossá válunk, nincs velünk az Isten. Előbb-utóbb mindenkit megérint a halál lehelete, de akik nemet mondtak Jézusra, senkit sem találnak, akihez odafordulhatnak akkor.

– Sok hívő éli át, hogy a mindennapok harcai, például az őt támadó hitetlenekkel szembeni védekezés, de akár a keresztény testvéreivel való nézetkülönbségei elterelik a figyelmét, és nem időz eleget a csendben. Mintha attól félnének, hogy ha nem vívják meg a mindennapok aktuális harcait, az örök életet is elveszítik.

Ez egy teljesen kifordított logika. Ha a mindennapjaink a másokkal való harcolással telnek el, akkor nemcsak Istent veszítjük el, hanem saját magunkat is. Kizárt dolog, hogy így boldogok legyünk.

– Említette, hogy Afrikában erősödik a kereszténység. Robert Sarah guineai bíboros egy könyvében amellett érvelt, hogy a hitben megfáradt, lelki szárazságban senyvedő keresztények és a válságot átélő Egyház számára az olyan ünnepek, mint a karácsony nagy lehetőség arra, hogy újra fellobbantsák a hit lángját. Ez nem egy újszerű felfedezés, a Bíboros mégis fontosnak tartotta, hogy hangsúlyozza. Valóban Afrikáig kell mennünk, hogy meghalljuk ezeket a régi bölcsességeket?

Biztosan nem véletlen, hogy Sarah, egy afrikai bíboros gondolkodik a legtermészetfölöttibb módon egyházunk jelenlegi főpapjai közül. Szinte kedve lenne az embernek hangosan felkiáltani: végre egy bíboros, aki valóban keresztény módon beszél, és nem csak annyit mond, hogy szeressük egymást gyerekek!

– Az első nagy keresztény megújulás a nyugati szerzetesség megalapításához köthető – mondta az imént. Érdemes lenne újra felfedezni a szerzetesek bölcsességét?

A rendek manapság sok keresztény számára is csak a finom kézműves lekvárokat, söröket, és a szociális tevékenységeket jelentik. Pedig

a szerzetes közösségek sok mindent taníthatnának arról a mindennapi hívőknek, hogyan kell Istent keresni és, ha megtaláltuk, miként kell helyesen imádni, hogy attól gazdagodjon az életünk.

Hogy a szerzetesek, főleg a szemlélődő rendek spirituális tudása miért ismeretlen sokak számára, annak messzire nyúlnak vissza a gyökerei itthon. II. József császár, a kalapos király teljesen fölöslegesnek tartotta a szemlélődő rendeket, és mindegyiket meg is szüntette, vagy arra kényszerítette őket, hogy valamilyen  – az ő megítélése szerint is – társadalmilag hasznos tevékenységet folytassanak. Azóta a szerzetesrendek igyekeznek sok olyan tevékenységet végezni, amit a világ is elismer. Persze nagyon jó dolgokat hoztak létre ebben a szellemben, de a lényeg a szemlélődésen kell hogy legyen. Karácsony egyébként a csendnek az ünnepe is. Ilyenkor el kell csendesednünk, magunkba kell mélyednünk, hogy átélhessük, Isten Jézusban közel jött hozzánk. Meg kell vele beszélnünk az életünket, ne csak rohanjunk ész nélkül!

– Érsek atyám mivel tölti az idejét, mióta nyugdíjba vonult?

Ugyan már nyugdíjas vagyok, de Székely János szombathelyi püspök és helynöke, Császár István atya időnként felkérnek egy-egy feladatra. Például nemrég a szombathelyi Márton ünnepen a zsolozsmában én mondtam az elmélkedést. A hetekben emlékeztünk meg Brenner János vértanú papról, melynek alkalmával szintén én mondtam a prédikációt. A minap találkozóra mentem korábbi bencés diákokkal, éreztem, hogy ott a helyem, hogy mondhassak pár kedves szót a fiatalabbaknak, de akár azoknak is, akikkel egy időben jártunk a győri illetve pannonhalmi bencésekhez.

– Ezek szerint nem unatkozik.

Nem, nagyon örülök ezeknek a lehetőségeknek, ahogy annak is, ami

különösen fontos az adventi időszakban, hogy több időm van az imádságra. Figyelmesebben tudom elvégezni a zsolozsmát és képes vagyok jobban elmélyedni, mint érsek koromban.

Rózsafüzérből is minden nap legalább öt tizedet elimádkozok. Emellett teológiai kérdésekkel is sokat foglalkozom. Már nyugdíjazásom után írtam egy könyvet Jegyzetek az iszlámról – keresztény szemmel címmel. Azon dolgozom, hogy kisebb módosításokkal újra kiadjuk. Egy régebbi könyvem, az Istenkeresés útjainak újrakiadását is tervezem egy barátommal. Ebbe írok új cikkeket is, néhányat pedig kiszedek belőle. Aztán most befejeztem egy tanulmányt, aminek azt a címet adtam, hogy A bibliaolvasók figyelmébe. Ez nem egy tudományos szöveg, kezdő Szentírás olvasókat szeretném terelgetni vele, hogy helyesen olvassák az Isten szavát. Arról akarom meggyőzni őket, hogy a Biblia erkölcsi tanítását egészében kell értelmezni, az egyes könyveket pedig el kell tudni helyezni a saját korában és annak tükrében olvasni.

– Mondana erre egy példát?

Íme egy nagyon közismert: az Úr imája, a Miatyánk. A bibliaolvasónak meg kell értenie, mekkora dolog volt az, amikor Jézus megengedte nekünk, hogy atyánknak szólíthassuk a Teremtőt. Akkoriban, amikor az evangéliumok íródtak, ez a fajta Isten-kép elképzelhetetlen volt, a muszlimoknál pedig aki így nevezi Allahot, máig az életével játszik.

A teljes interjú ITT olvasható.

Címlapkép: Márfi Gyula nyugalmazott érsek 2022.12.09. fotó:Hirado.hu/Horváth Péter Gyula