Közhely, de általában mégis igaz, hogy a színész a színpadon hal meg. Igaz, szerepe szerint ezt akár több százszor is megteheti, ám most nem erre gondolok. Arra, hogy ezzel a hivatással szakítani szinte lehetetlen. A Nemzet Művésze, a kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész Mécs Károly 2021-ben, 86 esztendős korában jelentette be, hogy végleg visszavonul, de mindenki úgy gondolta, hogy valójában ezt képtelenség megtenni.
– Furcsa dolog ez. Egy színész akkor is színész marad, ha már nyugdíjas korba lépett, úgyhogy a lelkem mélyén én is úgy érzem, mennék boldogan bárhová, ha hívnak, de éppen a vissszavonulásom idején jött a járvány, két évig nem mehettem sehová. A covid némiképp engem is érintett, vagyis vigyáznom kell az egészségemre. Aztán vannak fogadalmak, amiket az ember igyekszik betartani. Ez nálam lényegében így hangzott: nagyobb feladatokat színházban, filmen nem vállalok. Elvileg persze semmilyen fellépést sem vállalok, de ebben azért nem vagyok annyira következetes. Jön egy baráti felkérés, aminek nem lehet nemet mondani. mert a szeretet kényszerít arra, hogy igent mondjak, igaz, a lehető legritkább esetben.
– Amennyire ismerem kedves feleségét, dr. Bujdosó Györgyit, gondolom ő is szigorúan őrködik a fogadalom betartásán.
– A feleségemnek van józan esze, ellentétben a színésszel, akinek esze talán van, de józan biztosan nincs. Ő nagyon okszerűen megindokolja, hogy miért van az ami van, mit lehet és mit nem lehet tenni ebben a korban, de nem korlátoz. Lehetőségeimet és határaimat folyamatosan tanulom…
Azt már tudom, hogy megváltozik az ember gondolkodása, hogy ne mondjam, sokkal romantikusabb lesz, mint ifjabb korában. Ez igazából nem jó, mert az élet nem lett romantikusabb. Ezért is hasznos, ha az embert a felesége a valóságban tartja. Györgyi tényleg nagyszerű asszony, akivel, hál’ Istennek, tökéletes köztünk az összhang. Úgy is mondhatnám, hogy a líra találkozik a praktikummal. (Persze Györgyiből se hiányzik a líra) Mindent megbeszélünk, ami azért jó, mert egy férfi, de különösen egy öregedő férfi, nem mindig a leghelyesebb döntéseket hozza meg.
– Bizonyos kor után – ez az általános – inkább csak a panaszokat halljuk. Itt fáj, ott fáj, csak meg ne öregedjen az ember…
– Persze, az öreg kornak vannak bizonyos fizikai korlátai. Mondjuk: már nem én viszem a lovat és ha a ló még vinni is akarna engem, már nem biztos, hogy fel akarok ülni rá. De ettől még nem hagyom el magam, nem akarok a fotelben unatkozni. Az idős kor sok örömöt is hozhat. Reggel fölébred az ember és rácsodálkozik a világra, az ablak előtt bólogató fák lombjára, a trillázó rigófüttyre; és az a világ, ami eddig is körülvette, most szebbnek tűnik… Nem tudom, miért. Elmegyünk sétálni, és örömmel tölt el, hogy milyen gyönyörűek a virágok, hogyan sarjad az elvetett magból az élet, hol fészkelnek a cinkék, szóval az ilyen mindennapi szépségekben gyönyörködünk. Mindig is így volt, de most már nem csak látom, de észre is veszem.
Mécs Károly (Fotó: Ifj. Tóth György)
– Minden megváltozik?
– Azt azért nem. Vannak olyan dolgok, amikről nehezen szokik le az ember. Ilyen nálunk például az utazás. A járvány alatt be voltunk zárva és tanultuk az óvatos életet, de mióta újra szabadabb az életünk, megint felébredt bennünk az utazó ösztön. Most például elmentünk Svájcba, születésnapot ünnepelni svájci és magyar barátainkkal. Igaz, most már a fiatalok vezettek, ami régebben nem így volt, Spanyolországtól Franciaországig és fel egészen a skandináv országokig ketten, Santorinitől Bergenig utaztunk. Ez már nincs így, az utazás élménye viszont megmaradt. És az ezzel járó kis bosszúságok is, hogy most éppen le van zárva a Brenner alagút, fel kell menni a hegyekbe, ahol nyáron is megmarad a hó, aztán le a völgybe, ahol már 20 fokos a levegő…. De ebben is megtalálni a szépséget, amit még mindig nyújt Európa.
– Egy kis statisztika: 36 filmet forgatott, 86 tv-játékban, sorozatban szerepelt (a sorozatok persze nem egyetlen epizódot jelentenek, azaz a 86-os szám igazából sokkal magasabb), 4 külföldi sorozathoz adta a hangját és 57 mozifilmben szólalt meg Mécs Károly hangján egy-egy külföldi színész. Végül a színpadi szerepek száma 112, ami ennek sokszorosát jelenti, mert egy darabot soha nem egyszer tűznek műsorra. Ezek után nehezen tudom elképzelni, hogy míg élete nagy részében színművészként alkotott, 2021 óta nem foglalkoztatja a színészet.
– A hivatással persze nem lehet végleg szakítani, világos, hogy ha egy színházi előadást nézek meg – mert színházba igenis elmegyünk, amikor lehet, koncertekre is járunk és legutóbb az Operában voltunk – az emberben néha megmozdul, hogy ezt talán nem így kéne csinálni, de én már nem akarom megcsinálni. Ha eddig nem, akkor most miért akarnám? Szamárság lenne. Azért mégiscsak állandóan ott a kísértés. Például Szente Vajk fölhívott, hogy csinálnak egy Kőszívű ember fiai musicalt és, hogy játszanám én el az öreg Baradlay-t. Ez egy olyan szemtelen telitalálat volt, hogy nem lehetett ellenállni. Pedig rágódtam rajta. Aztán úgy gondoltam, miért ne? Baradlay Richárd az egyik kedvenc szerepem volt, imádtam átélni azt, hogy negyvennyolcas vagyok, hogy rendet csinálunk végre az országban, végül elvállaltam. Akkoriban éppen valami miatt gyengélkedtem, Vajk ezért azt találta ki, hogy ülve haldokolva átkozzam el a fiaimat és küldjem őket különböző pályákra. Filmre vették, úgyhogy csak egyszer kellett megcsinálnom. Az előadás nagyszerű volt, Vajk nagyon jó rendező. Addig soha nem dolgoztam vele, végtelenül empatikus, jó színész, jó rendező, koncepciózus és most már nem ő az egyetlen ilyen, akiről tudok. Ezért állítom, hogy felesleges az a fajta aggodalom, amit hallok, hogy nincsen megfelelő utánpótlás. Ez nem igaz.
– Vélhetőleg azért járja ez a hír, mert akiket látunk, azokat hol látjuk? Szappanoperákban, vagy éppen tüntetéseken, politikai szerepben.
– Ez nem általánosítható. Izlés dolga, hogy ki, melyik színpadon és hogyan óhajtja vélt vagy valós képességeit bemutatni..
– Szóval ott tartottunk, hogy ez az előadás a mai napig ezzel a filmbejátszással fut. Mármost a bemutató a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon volt, ahová meghívást kaptunk. Leülünk a páholyban, majd jöttek az illetékesek és mondták, hogy a végén én is menjek a színpadra és hajoljak meg. Mondom, dehogy megyek, én már rég meghaltam, elföldeltek, elporladtam, semmi keresni valóm a színpadon. Erre Szabó László, a menedzser tartott egy bevezetőt és azt mondja, sikerült megnyernünk Mécs Károlyt egy szerepre – a következő pillanatban háromezer ember fölállt és tapsolt. Ilyen elismerésben és ilyen ovációban, szeretet-megnyilvánulásban, ilyen kedves ünneplésben még soha nem volt részem. Mélyen meghatott.
– Mindig érdekelt, mert sok mindent elárul az emberről, hogy milyen viszonyban van a Jóistennel. Vagy milyen viszonyban van a Jóisten vele.
– Ő azt hiszem nagyon elnéző velem, én igazság szerint legszívesebben magáznám a Jóistent, mert ez a tisztelet illeti meg. És mégis tegezem. Ez egy furcsa dolog, talán szinonimája annak a szokásnak, hogy annak idején a házastársak magázták és mégis szerették egymást. Később már tegeződtek, és nem biztos, hogy szerették egymást. Hát ilyen gondolatok forognak az ember fejében. Én nagyon bízom Istenben. Sok olyan esemény történt, amikor úgy éreztem, hogy fölülről belenyúltak az életembe. Például volt egy nagyon komoly balesetem. Szakadt az eső és az M7-esen szembe jött velem egy másik autó. Fejreálltam, de isteni csodára egyetlen karcolás nélkül másztam ki a rommá tört kocsiból. Ez másképp nem magyarázható, mint úgy, hogy valaki vigyázott rám. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem vagyok nagy templomba járó, de hívő ember igen.
Mécs Károly édességgel kedveskedik családjának (Fotó: Ifj. Tóth György)
– Lehet, hogy életkorom miatt, de hiába a sok száz szerep, számomra Mécs Károly két személyt jelent. Ha látom lelki szemeim előtt a nyalka huszárkapitány, Baradlay Richárd jelenik meg, ha a hangját hallom, tudom, hogy Cliff Allister McLane, az Orion űrhajó parancsnoka szólal meg.
– A Baradlay-szerepről már beszéltem, életem egyik legnagyszerűbb élménye volt az a film. Az Orion űrhajó pedig másféle élményt adott. Az akkori technika primitívsége és a történet bárgyúsága ellenére óriási siker volt, igazából nem tudni, miért. Talán, mert a sci-fi hiányzott az életünkből. Aztán valamikor, talán 20 évvel ezelőtt felújították a szinkront és az volt a borzasztó, hogy az egész hajdani csapatból, tehát az egész szereposztásban én voltam az egyetlen, aki megmaradt. A többiek már nem voltak. Ez az, ami fájdalmas az egészben. Lehet, hogy ez kicsit szentimentális, bár tudomásul kell venni, hogy az elmúlás mindenkinek része, de mégis fájdalmas.
– Mégis, egész beszélgetésünkből azt érzem, hogy Mécs Károly a szépet, jót kereső, életigenlő ember. Hogyan birkózik meg mindazzal, ami körülöttünk ma történik? A háborúval vagy éppen azzal, hogy az aberrációk kezdenek természetessé válni?
– A természet törvényeit nem lehet felülírni. Minden eddigi kisérlet meghiúsult. A háborúról szólva meg abban a „szerencsében” részesültem, hogy a II. Világháborút már félő gyerekként csináltam végig. Tudom, mi a háború, tudom, mi a halál, tudom mi a tömegsír és tudok mindenféléről, amiről nem beszélünk. És ’56 borzalmai! Most, hogy újra kitört a szomszédunkban a háború, megint felébreszti bennem ezeket az emlékeket és nagyon sajnálom azokat az embereket, akik nem békében, nyugalomban élhetik az életüket. A háború nem végzetszerű, ez az emberek gyarlóságából, gonoszságából fakad és sajnos olyan indulatokat támaszt föl, amelyek a legvégsőkig befolyásolják a másik emberhez való viszonyát. Pedig ott az a kicsi kőtábla, amin 10 parancsolat sorakozik, közülük pedig az 5. az, hogy Ne ölj! Ne tessék ölni, ne tessék pofozkodni, gyülölködni, helyette próbáljunk meg józanul, normálisan gondolkodni! Próbáljuk meg a tanult ismereteinket úgy felhasználni, hogy előre menjünk, ne visszafelé és ne ismételjük meg a sajnos ismétlődő, régi hibáinkat.
Az interjút készítette: Ifj. Tóth György
Címlapkép: facebook.com/Startlap
